10. nap: VIII. 9., szerda.
Pécs-kő – Nádas-orom.
41 km.
Kellemes álmomból cirógató, hűvös szél ébresztett valamivel hat óra előtt. Körbefényképeztem, kikotortam a sarat a kerekem mögül, aztán visszacsusszantam a jelzések találkozása alatt lévő pihenőhöz reggelizni. Itt kisütött a Nap, s ezen felbuzdulva újra megmásztam a hegyet jobb képek reményében. Észak felé jól látszott néhány meddőhányó. A völgyekben tespedő ködfoszlányok lassan zsugorodni kezdtek.
|
|
|
|
|
A szilvási üdülőtelep már Salgótarjánhoz tartozik, polgárőrség is védi. Nekem mindenesetre sikerült néhány ütődött almát észrevétlenül fölkapnom a salakos utakról, egyébként alig láttam embert a kertekben, csupán pár kutya nyugtázta jelenlétemet álmos ugatással. Rövid bóklászás után lejutottam a kék jelzésen a betonútra, s innen a város központjába. Az öblösüveggyárnál néhány szoboralak versenyzett, ki képes nagyobbat fújni.
|
|
|
Nem sokat időztem itt: bevásárlás után máris átkeltem Vizslásra, melynek központjában egy útjelző azt hirdeti, hogy keletre van a Lenin út. Érdekesnek találtam ezt a maradványt, de semmiképpen nem bizonyult egyedinek: Kazáron is láttam ilyet, meg egy Kun Bélát. (Igaz, ami igaz: egyik sem tudja felülmúlni az 1991-es tiszai vízitúra valamelyik kis faluját, talán Tiszadadát a maga Zsdánov utcájával. Ez az ember a sztálini kor mindenható művelődési főfejese volt, költők, írók indexre küldője. Talán űrhajósnak vagy partizánnak hihették, azért maradt ott a rendszerváltás után két évvel.) No de Vizslásnál maradva: északkeleti szomszédságában a térkép egy suvadást jelöl, pontozott piros határral. Ez az, gondoltam, egy természetvédelmi terület. A suvadás köznapi nyelven földcsuszamlást jelent, s az ilyenek néha nagyon látványosak. Máskor viszont alig lehet őket felismerni az akáctól, mely minden lényegeset benő.
Az ám, az akác! Érdeklődésemre, miszerint valahol van itt egy suvadás, a helyiek megneveztek egy bizonyos Zsidótemplomot. Kitoltam gépemet a falu szélére, ahonnan ez a "templom" (valójában egy látványos riolittufa-letörés) tűrhetően látszott, aztán a tarló szélén leparkoltam. Idős ember kaszálgatott a telkén, s elmondta, hogy a falubeli utcák felől nincs feljárás; a mezőről ugyan régebben fájin út vezetett hozzá, de azt most, hogy kevesebb a birka, eléggé benőtte a burnya. Mikor ezt a szót meghallottam, azonnal eszembe jutott Sánta Kutya, aki a honlapot beharangozó dzsindzsa-definícióra és az ezt kibővítő későbbi tanulmányomra utalva éppen egy éve föltette a kérdést a topikban:
|
Sánta Kutya (SK) [BY-NC-ND] 2005.06.30 00:06:26 (114834) Nemo! Tanultam Vizsláson egy új szót, te biztos értékelni fogod: burnya. Ugye érted? :-) |
Támadt egy ötletem: megkérdeztem a bácsit, nem járt-e ugyanitt tavaly nyáron egy turista kék biciklivel, ugyanoda vágyakozva, mint én? De igen, járt. Így és így nézett ki? Így. Nagy csomagokkal? Igen. – Mintha villamos ütés ért volna, úgy beleborzongtam. A kör bezárult, az utak összefutottak, hogy aztán újra elágazzanak. Nem vagyok egyedül, valakinek már sikerült! – Ezen föllelkesülve egy szál fényképezővel meg a térképpel bandukolni kezdtem az elémállt fenyőerdőben. Aztán akácosba érve kanyargásra fogtam, hajolgatni kezdtem, végül tartósan négykézlábra ereszkedtem. Sebességem elérte a másodpercenkénti tíz centimétert; fehér pólómat izzadság és erdei potyadék lepte el. Az iránykövetés kudarcba fulladt, ehelyett a csalogató, de minduntalan eltüskésedő vízmosásokat próbáltam felhasználni, hogy elérjem a fél kilométernél is közelebb lévő, ám láthatatlan suvadást. – Nincs ez rendjén, valahol másfelé kellett volna kanyarodni, morogtam magam elé, mikor egy tüskebokros dombtetőn elértem az erdő túlsó végét, ahonnan szép kilátás nyílt a következő falura. Elmerengtem azon, milyen választ adtam azon a tavaly nyári éjszakán a topikban SK kérdésére. Ez merő bohóckodás volt, elvégre még a szó jelentését sem árulta el.
|
Nemo *** 2005.07.03 01:11:40 (115022) Hogy mi fán terem a burnya? azt nem tudom, de nagyon erős a kísértés, hogy mégis megmondjam, a díszes vendégsereg nagy gaudiumára. Így festene egy képzeletbeli lexikoncikk, amit a tények felőli boldog tudatlanságban rittyentenék össze (másnapra, mert csak úgy fizet a szerkesztő):
Burnya, táj, av. 1. Az a váladék, amely a burnót felszippantása után tüsszentéskor az orrlyukakon át távozik. 2. Átv. ért. bármi, ami ehhez színre, szagra, állagra vagy a kedélyre gyakorolt benyomás tekintetében hasonlít, p. o. tocsogós sár, egy félresikerült tányér leves, vagy éppen embertársunk beszéde, mely száján burnyaként tódul ki.
Szárm.: a burnót szóból, ősi anyagnévképzővel, melyet a nyelvújítás is felhasznált (ld. még: tápnya, kemnye, fehérnye). Ennyi telt tőlem, most te jössz. |
Egy arra járó helyi gombász vagy erdőkerülő (kissé nehezen kapcsoló fickó, öntörvényű rugókkal az agyában) elmondta, hogy a Zsidótemplomhoz vezető utat már nem járja senki, még ő sem. Pedig ott lappangott valahol a közelben, immár alattam, és már egy órát elpocsékoltam rá! Újra bevettem magam az erdőbe, ezúttal lefelé botorkálva és erősen jobbra tartva a folyondárral benőtt, beszakadásgyanús horhosokban, szúrós ágnyesedék-kupacok közt, józan ésszel járhatatlannak minősíthető terepen. Szuszogva, izzadva már éppen visszafordultam volna, mikor egyszer csak valami fölfehérlett jobbról.
Egy rózsabokor száz ringó szárára felhágva találtam annyi kilátást, hogy lefotózhassam, hátha jobb alkalmam nem lesz. Közöttünk feküdt egy mély horpadás: sárgálló szőrfű és zöld levendula borította lejtője valósággal hívogatott az eddigi küszködés után. De a rózsabokor nem engedett át szépszerivel. Ismét kutyapózt öltöttem, és perceken át tartó művészi vonaglásokkal, pólómmal a számban sikerült is áthámoznom magam rajta. Fülemet hegyezve népes közönség ujjongását és tapsát véltem hallani, de ezt csakhamar elnyomta a kazári úton ballagó hangszórós kocsi lármája: "Sárgadinnye, görögdinnye reklámáron!" A hétköznapokba visszazuhanva letornásztam magam a mesés tufafal tövébe, morzsoltam pár rögöt a táskámba, fotóztam, aztán a völgyön lefelé indultam.
|
|
Száz meg száz birkaláb taposta, csodásan "fájin" csapás vezetett lefelé hosszan, itt-ott vízfakadásokkal; egy helyen még juhkoponyát is találtam a sárban. A völgy a biciklimtől alig ötven méterre ért ki a mezőre. Hurítottam is magam istenesen, amiért a mélyebb fekvésű helyeken szokásos dzsindzsától megriadva elkerültem ezt a völgyet, és emiatt két órát elszöszmörögtem. A meggyűlt víz a mezőre szivárogva egy darabon lehetetlenné tette a szántást, itt a erdő kitüremkedett. Újabb lecke nyomolvasásból: eddig csak romokat gyanítottam az ilyen helyeken. Pedig már SK megmondta rögtön a fenti hozzászólásra felelve: "Burnya főleg az első pár méteren volt, szerencsére rosszul tudta az öreg..." Az országútra jutva megpróbáltam közelebbről is megismerni a hodályt, de felriasztottam a kutyát, és el kellett pucolnom.
|
|
Utamat Kazár felé folytattam. Először a tájházat akartam megnézni, amihez a polgármesteri hivatalban kellett volna elsőként bejelentkeznem, jegyet venni, s onnan bekopogni a Kézművesházba, ahol elvileg a tájház gondnoka tartózkodott. Ezt nem tudva rövid kutakodás után rögtön emide tértem, s a csinos kertben topogtam pár percig, gépemet belülről a kapunak támasztva. Lett is nagy csörömpölés, mikor a gondnoknő megjött. Nagyon szívélyesen körbevezettek a három helyiségen. Természetesen a népviseletbe öltöztetett menyecske-babákra azonnal lecsaptam, mint a vércse. Mikor elárultam, hogy túrabeszámolóhoz viszem őket, megkönnyebbültek, mert – amint mondták – egy másik falu honlapján az itteni anyag már megjelent az ottani népviseletet népszerűsítésére. (Ők nem titkolták el az illető falu nevét, de nem kell mindent nagydobra verni.)
|
|
|
Más volt a viseletük a menyasszonyoknak, a menyecskéknek (kb. 30 éves korig) és az asszonyoknak. Szép sorban így következtek az esküvői kellékek: sejtesruha, sejtes fátyol, sejtes kecele. A menyasszony ruhája: csizma, ünneplő pendely, hat vasalt szoknya, perkátszoknya, sejtes szoknya, sejtesujjú bőingváll, és így tovább. Csak úgy kapkodtam a fejem. A fiatalasszonyok fő dísze a fékető volt, mely lehetett nagy vagy kicsi. Előbbit a nagyobb ünnepek délelőttjén, utóbbit a délutánján hordták, és a fő különbségük az, hogy a nagyféketőnek van nyújtója, ami nem más, mint "hátul hosszan lelógó pántlika vagy selyemszalag." Az idősebb asszonyok inkább kendőt hordtak, s idővel egyre inkább a feketét. A férfiak öltözete házivászon ing, bőgatya, zsinóros-pitykés mellény, pörge kalap, egyebek. Sajnos a bányász-életmódra áttérve a férfiak korábban elhagyták a népviseletet, mint a nők; ezek is csak a nagyobb ünnepeken hordják a magukét.
|
|
Sok szépet olvastam még itt, de nem volna ildomos mindet megismételnem. Nagyon sajnáltam, hogy a augusztus 18–20. közötti búcsún nem vehetek részt, pedig lesz díjugratóverseny, kenyérszentelés, vadásznap, felvonulás, néptáncfesztivál és még sok más. A feledést néhány vásárolt füzettel hessentettem el magamtól.
|
|
A bányászházat máskorra hagyva a túlvégen lévő vasalómúzeumba gurultam át. Ez Bagi András messze földön híres magángyűjteménye, állandóan bővül egyedi, szép darabokkal. Itt tudtam meg, hogy Kazáron szolgált plébánosként a XIX. század második felében Szabó István akadémikus, a homéroszi eposzok első magyar fordítója. Hírlapi cikkeit a KP jelzéssel látta el, ami egyszerűen annyit tett: "Kazári pap."
|
|
Aztán elhagytam a falut egy meredeken induló murvaúton, amely nagybetűs, szépen faragott "Riolittufa" felirattal hívogatott. Pár gyerkőc játszadozott arra, de sem tőlük, sem a térképről nem tudtam meg semmit arról, milyen messze van. A kiizzadott vizet sűrűn pótolva toltam a gépet a tűrhető mélyútban, s egyszer csak két fiatal nő bukkant fel a kanyarban. Nem tűnhettem valami deli arszlánnak a lógó pólómban, de valósággal odaszaladtak hozzám, úgy kérdezték, merre van Kazár. Mátraszeléről jöttek vala már egy órája, térképük ott se volt, és egészen kétségbeestek, mert az P+ jelzés nagyokat kanyarodik errefelé. Útbaigazítottam őket, aztán felültem és én is forgolódni kezdtem egy tetemes mélységű nagy völgy végső nyúlványai körül. A térkép nem mutatta sem a tufakibúvást, sem azt az ajándékként felbukkant régi bányatavat bal felől, amelyhez ennekutána repesve vezettem oda lovamat.
|
|
|
Az egyik partja szép menedékes volt, nem is nagyon süppedős, így eltölthettem ott egy fertályórácskát. A víz tiszta és langyos, a feneke sem visszataszító; a túlmélyülést megakadályozza a jól karbantartott levezető csatorna. Elégedetten úszkáltam, mosakodtam, fotózgattam. A balesetveszély miatt nyilván nem lehet az ilyesmit turistacsalogatóként ajánlani prospektusokban, de én vidáman megteszem a saját szakállamra.
|
|
Terepen bejárt utam kezdett egy óriási, fordított kérdőjelre hasonlítani, mikor egy újabb vöröses fatábla szólalt meg az útfélről, és ismét azt kiáltotta: "Riolittufa." Letértem a szekérútról és szűk, lejtős csapáson hamarosan elértem a régóta áhított holdbéli tájra. Hogy miért éppen itt meztelenült le ilyen látványosan (egy egész hektáron) ez a vulkáni hamuból összeállt morzsolódós fehér alapkőzet, nem tudom. Jó lenne idővel részletes eligazító-táblát is tenni a bejárathoz. Szerencsére a Vendégváró.hu-n a falu honlapja és a helyben osztogatott füzetke is közöl róla egyet s mást, melyből most csak annyit idézek fel, hogy húszmillió évesre becsülik, és a világon még hat helyen található ilyesmi, legközelebb a törökországi Kappadókiában.
|
|
|
Nem bírtam megállni, és szandálom többször kipróbált teherbírására hagyatkozva rámerészkedtem a barázdák tetejére, onnan fényképeztem mohón, szinte száznyolcvan fokban. Vigyázni kell, mert a felső réteg száraz időben kigörög a láb alól, és tejszínhabos ábrázata ellenére a tufa csúnyán fölhorzsolhatja a vésztámaszkodó kezet. Esőben pedig nagyon síkos, és a fordított U alakú barázdákon ilyenkor nincs megállás. Aki nem töri kezét-lábát a 3–5 méteres szakadékokban, az akár negyedóráig is vergődhet, mire valahol utat talál fölfelé. Én is megizzadtam a (fű alatt sem kevésbé csalóka) fehér darán egyensúlyozva, a hegyoldal akácfáiba kapaszkodva, pedig eső helyett csak nagy égzengés jött kelet felől. Egy darabig vártam is, hátha sikerül munka közben kapnom azt az elemi erőt, amely így felszántotta a domboldalt, de hiába. Közben persze meg is ebédeltem.
|
|
|
|
A további célok vonzásának érzetében végre föltápászkodtam és visszatértem a jelzett útra. Fehér mészkőlabdához hasonló kalapjával néhány ehetetlenül keserű farkastinóru csúfolódott velem a közeli fenyőliget alján. Aztán véget ért az erdő, és erős lejtőbe fordulva megláttam magam alatt a falut.
Nem mondhatnám, hogy az eddigi vándorlás könnyű volt, de itt a további "zöldítés" mellett döntöttem: Ózdig nem megyek be kultúrintézménybe. Ezen elhatározás jegyében azonnal neki is eredtem az aszfaltnak, és a mátraszelei emléktárnát leszámítva meg sem álltam Bárnáig. Itt feltöltöttam kulacsomat a korlát védte forrásból, melynek csövét fadugóval és abba szolgáló nyírfaággal zárták el: alighanem szűken ereszti, vagy valamelyik háztartás használja a vizét.
|
|
|
Errefelé, úgy látszik, nem érték be ijesztgetéssel a zivatarfelhők, mert a fű mindenütt nedves volt, és helyenként a föld is. Az ám: a talaj immár nem volt sem a Salgótarján környéki vulkános agyag, sem pedig az iménti riolittufa, hanem viszonylag szilárd, sárgásbarna homokkő. Ez hamar beissza a vizet, lehetővé téve a túrázást minden időben (leszámítva talán a hóolvadást.) Mivel a márciusi aggteleki túra első napján felgyalogoltunk a Szér-kőre is, nem arra folytattam utamat, hanem a még látványosabb Nagy-kő irányába. Miközben a domborúra kopott kőzetformák alatt, durva szemű homokon kapaszkodtam a hegyoldalban, balról feltűnt egy üreg, amit rosszabb időben hajléknak használhatnak: belsejében kályha, szekrénnyé lefokozott hűtőgép, vánkosok, papírszemét.
|
|
|
A kék jelzés egy nyeregbe érve szusszanót engedett, és itt felmagaslott előttem az 519 méteres orom, fejében felhősipkával. Jobbra tehenek rágták a szomszéd hegyoldal füvét, és a pásztor átkiabált: "Meeg fog áááznii!" – "Kibíírooom!!" – üvöltöttem vissza, és eltoltam járművemet a (barack?)fa tövébe rótt kunyhója mellett, mely szabványasztala és -padjai alapján egy régi turistapihenőre épülhetett. Legértékesebb bútora egy megvethető ágy volt, talán annak a szivacsbetétje száradt a kötélen.
Helyenként szélesen tócsás, de sehol nem sáros-süppedős volt ez a kék jelzés, melyen a Nagy-kő és majdani hálószobám felé kaptattam. Balról homályos pára feküdte meg a völgyet, az ágakról csöpögött a víz, és a hegycsúcson ülő felhőfoszlány is kisajtolta utolsó könnyeit, mielőtt átadta volna a tájat a lenyugvó Napnak. Ezután aranybarnába fordult a tavalyi avar borította erdő mélye, s egyszerre ki is tisztult: elmaradt az aljnövényzet, derék fenyves-bükkös vette át az uralmat. Nagyon kell szeretni ezt a dombságot!
Az út emelkedése is megszűnt: gerincre értem. Előttem egy erős kerítéssel védett terület nyújtózott: "Vigyázz, életveszély! A kerítéshez nyúlni, átmászni tilos! Fegyverrel, kutyával őrzött terület!" – Aha, egy vadászparadicsom. Letámasztottam a Cygnust az esőkunyhónál és fölbaktattam a csúcsra: még így, eső után se volt veszélyes ez az igazán "partos" szakasz. Odafenn mosolygott a megtisztálkodott égbolt, és egy csúcsgyűjtő túramozgalom kódjele mögül szép képeket lehetett készíteni.
|
|
|
A tetőn mintha egy óriás feneke nyomott volna ülőhelyet magának, úgy le volt fejtve az egyik letörés; ezen megjelentek a különböző firkák, festékpacsmagok. Odalenn a ködöző mélyben élénkvörösen hivalkodott egy nagy pihenőház, melyet a térkép nem tüntetett föl: valószínűleg a bekerítésért felelős vadászoké.
|
|
Visszacammogtam a nyeregbe, és innen már kaptatás nélkül haladhattam a gerincen futó jelzésen, több kilométernyi kerítés mellett. Mögötte sűrűn fel-feltűntek szarvasok, de menten el is szaladtak, s csak a teleobjektív hozta be őket később. Egy friss farakásnál rosszul eloltott gallytűzbe botlottam, s miközben azt fotóztam, vaddisznó-horkanásokra lettem figyelmes. Az emse olyan egykedvűen legelte a csalánt a túloldalon, hogy meg kellett állapítanom: ez bizony háznál nőtt. A dróthálóra támaszkodva kedvemre csattogtathattam feléje a gépet, föl se vette. (Mondanom sem kell, a kerítés ezúttal csak blöffölt a maga vérgőzös táblájával: nem volt áram benne.)
|
|
|
Az est leszállt, ideje volt ágyba bújni. Még pár kilométert toltam-gurultam a gerincen, aztán a kerítés elfordult, így hát bátorságossá vált az erdő az otthálásra. Kivártam a koromsötétet, megkerestem a kék négyzet elágazását, és egy alkalmas magaslaton berendeztem a lakosztályomat. Fejedelmi éjszakám volt.