A laktanyából, amely öt éve szabályos sorompón bocsátott át, mára csak a központ mutatja az életnek valami jelét, őrző-védőkre figyelmeztető táblával, autókkal – de a bal útfélen a kerítés mögött embernyi gaz és betört ablakú őrtornyok jelzik, hogy változnak az idők, nincs pénz a hadseregre. Elvadult cseresznyefák alatt, lomberdőben kapaszkodtam föl a Pénzásásra, s közben elhaladt mellettem a lenti pár autó.

A várban alig voltak még: néhány látogató és két íjászlegény, mások a betonúton öltözködtek. Lassan összegyűlt tíz ember, a tavalyi várjátékok fotósa, két szlovák is. Gyönyörű kilátás nyílt északra és keletre, de a meghirdetett időben a főszervező és a felszerelés még messze járt. A vadonatúj csúcsnaplóban csupa derűs bejegyzés, pár ittalvó a hidegre (!) panaszkodott. Egy lengyel szerelmespár a szúnyogokról (a "röpködő várvédőkről") készített egy mókás rajzot, anyanyelvű és angol feliratokkal.

A több tucatnyi látogató türelmesen várt, nézelődött, fényképezkedett. Az egyik várvívó csapat vezére beszélgetésbe elegyedett a néppel, de sem ő, sem a fotós nem tudta siettetni az eseményeket. A gyógytea-árus kitette plakátjait és kóstolót tartott.

Fél tizenkettő körül nagy berregéssel megérkezett a csapat másik fele a kellékekkel. Ekkor már legalább százan piknikeztek a várban, kellemes hangulatban. Bögölynek, szúnyognak nyoma se volt. Gyorsan köszöntötték a megjelenteket, és némi fegyverbemutató után egy tudós röviden beszélt az ostrom történetéről. A német felmentő seregek a közelben állomásoztak, és fényjelekkel hitegették Szondiékat, de nem mozdultak. Mikor az ostrom után végre csatába bocsátkoztak, a török miszlikbe aprította őket. Az osztrák vezér (nevét az előadó az ünnep tisztessége okán elhallgatta) a harcban elrejtette rangját, ezért mikor elfogták, Ali basa megvetéssel bánt vele. Később a Héttoronyba zárták, és zsákba varrva a tengerbe dobták.

A harci bemutató igen látványos volt. Csattogtak a bárdok és kelevézek a fapajzsokon, gumihegyű nyilak böködték az ellenséget, lándzsát kellett röptében elkapni. Aztán két harcos vívott egy szál karddal, és meggyőződhettünk arról, milyen badar közhelyesség uralkodik a hollywoodi filmeken, ahol a Jó kettétört karddal, földre terítve is tovább küzd, és végül megfordítja a tusát. Nem: aki a földre került, az ebben a harcban már menthetetlen volt.

És elkövetkezett a legfényesebb mérkőzés: a jelenlévő gyerekeket felbiztatták, hogy vegyék vissza a várat a törököktől néhány földdel megtömött zokni segítségével. Pár szülő is besegített: szállt a por, szólt a biztatás, kattogtak a fényképezőgépek. Két rohamot visszavert a kontyos, de végül győzött a magyar virtus, és az összes török várvédő belépett a paradicsomba a homokbombák találatai nyomán. Szép csata volt.

A műsor még folytatódott, de nem maradhattam tovább, így gurulni kezdtem a siralmas állapotú betonúton Deszkáspuszta, majd Bernecebaráti felé. Egy helyen határőrautó állta el az utat nyitott ajtóval: láttam-e errefelé motorosokat. (Nem.) Az Oszlopó-kútnál jobb felől esőház épült, mellette kemence, benne pár polc és egy mérges felirat: "Szervezzetek turista utakat galytalanitó turákat, ne a fákat aggassátok tele szeméttel!! A szemetet a szobád falára aggasd!! Tedd magad hasznossá!!" Hát hiszen, ilyenkor igazat adok Teszári Károlynak, a Duna-Ipoly Nemzeti Park szakemberének, aki egy 2000-es interjúban azt mondta (sajnos csak az elejét hagyták fenn mára): "A természetvédelem egyik terve, hogy a Börzsöny [...] továbbra is a bakancsos turistáké maradjon." És ismét: "Én a magam részéről nem vagyok híve az esőházaknak, padoknak, szeméttárolóknak sem. Ha valaki kijön a természetbe, üljön le a fűre vagy egy pokrócra, a szemetet pedig vigye haza. Tehát tartsa be a régi börzsönyi mondást: "Ne dobd el, vidd haza!"" – A szennyokádó barbárok megzabolázása végett a tilalmas utakra íróasztalnyi köveket hengerítenek, a védett területek bejáratához árkot ásnak, a megszüntetett turistautakra fákat döntenek.

Bernecebarátiban két nevezetességet ejtettem útba: Sisa Pista, az utolsó nógrádi betyár sírját az új (legdélibb) temetőben, és a dombon épült, erődként is használt templomot. A nevezetes útonálló Benkó István néven született 1846-ban, és így is "nyukszik" közvetlenül a kisbejárat mögött, fogadott fiával egy sírban, mondhatni: díszhelyen. Mert élete végén, húsz év börtön végigülése után a jó útra tért, és csendőrgyilkosságát meg sok rablását azzal vezekelte le, hogy vadőr lett. A neten találtam róla egy hosszabb életrajzi cikket is.

Az erődtemplom kis dombon áll, tövében néhány pince, mögötte az ótemető, ahonnan szép kilátás élvezhető. Én a templomkertben ebédeltem, és úgy döntöttem, hogy nem vágok neki újból a hegyrengetegnek a Kemence-patak völgyében, és nem alszom a Csóványoson. Döntésemet megpecsételte a hívogató tájház, ahol végre láttam egy aratókosarat: a néni szerint a zsellérbéresek készítettek ilyet a hajnalban szedett, hajlékony szalmából – emlékül a birtokos gazdának, akinek a földjét részesedés fejében aratták. Sajnos a népdalkör és a táncegyüttes tagjai lassan kihaltak, a kerámiagyár (?) bezárt, de az erdei termékeket begyűjtő és feldolgozó vállalat még működik. A tájház nagyon takaros, 2001 óta működik, és 1980-ig lakták. A berendezést a falusiak adogatták össze, ahogy másutt is szokás.

Ezután már nem időztem sehol. Kemencén a megyeháza és egy ifjúsági labdarúgó-mérkőzés állított csak meg, illetve Nagybörzsöny magasságában néhány kiadós termésű mirabellafa. Szép csendes délután érkezett a tájra, a kerékpárosoknak is ajánlott ipoly-völgyi úton vadállatként száguldozó autósokkal.

Végre kiértem a Duna partjára, és a kínálkozó vonat helyett élvezettel megmerítkeztem a nagymarosi kerékpárút viszonylag sűrű forgalmában. Előzgettem, köszöngettem, pár képet is csináltam. Valahol egy elütött kutyát istápoltak autósok és rendőrök: szegény a lábát se tudta mozdítani, pedig vele együtt kóborló kölyke szűkölve cibálta, támogatta. Azt mondták, életben marad és menhelyre kerül. Az én lovam is rászolgált már a felújításra: elvásott a hátsóagya, a nyeregszára és néhány más alkatrésze. A következő nekifutás kezdetéül Salgótarjánt jelöltem ki.

Függelék: Pocsék áruk fóruma A túra folyamán többféle rágcsálnivalóval erősítettem magam nap közben, amikor nem voltam olyan éhes, hogy megálljak egy igazi étkezésre. A citromízű nápolyi a legkellemesebb, de itt is akadt egy "márka," amely felbontása után már két nappal csömörletesen áporodott, nyúlós állapotba jutott, és élvezhetetlen, hányingert keltő ízt kapott. Hozzáteszem: azon kívül, hogy éjszakára nyitva hagytam a zacskót, egyáltalán nem ártottam neki. Itt van mindaz, ami a zacskóján olvasható, a helyesírási hibákkal együtt: Choky Citrom ízű (!) nápolyi 200 g Gyártja: Ziegler Kft, 2072 Zsámbék, Ady E. út 2/a www.ziegler.hu Forgalmazza: Csoki Hungária Kft. 2331 Dunaharaszti, Pf. 555. Citrom ízű (!) krémmel töltött ostya Összetevők: búzaliszt, cukor, növényi zsír, sovány tejpor, étkezési sav (citromsav), emulgeálószer (lecitin), térfogatnövelőszer (szódabikarbóna) Száraz, hűvös helyen tartandó! Minőségét megőrzi: 2007. I. 31. Ára: 145 Ft.