Börzsöny
kerékpártúra, 2005. május 14.

Úgy tűnik, a széles panorámaképeket az Internet Explorer^TM összegyűri, de a Firefox nem.

Piros pünkösd vasárnapja előtt, Őrbottyán rajthellyel egynapos Börzsöny-kört terveztem, azzal a kiáltással: "Csak előre, amíg az utat látni." Terveim közt szerepelt a megvalósult látogatnivalókon kívül egy északi hurok is, valamint a túra tartalmas befejezése a bánya-hegyi csomópont, Kisirtás és Márianosztra érintésével. Mégsem teljesítettem a felét se... Leginkább az utak csalókasága lassított le, másodsorban a szűkös táplálkozás. Bizony, az én potrohomat nem lehet átverni nyolc kis szendviccsel, ha egyharmad kiló kenyérből kitelik az egész... Bevallom, éheztem. Ahogy haladtam, a hátralévő tervezett táv más okból is zsugorodott: erről is, arról is lemondtam, és mikor az est leszállt, szinte menekülésszerűen távoztam a hegységből. A teljes táv mintegy száznegyven kilométer, melyből kb. harminc a terep. Sajnos a fényképek jobb felső részén egy homályos folt látszik: a lencsére belül rátapadt egy morzsa vagy hasonló bajkeverő. Idővel teszek valamit ellene, addig is legyen ez a képeim ismertetőjele – bizonyára barátságosabb, mint egy elektronikus pecsétforma valami szerzői jogi leszögeznivalóval.

Először a négy éve feladott BEAC Maxi vonalán haladtam, helyenként még dagonyás, de általában már kőkeménnyé szikkadt földutakon. A K+-ről azonban letértem egy Téglás-kút nevű forrás kedvéért. Bíztam benne, hogy innen tényleg ivóvizet hordtak vala a környékbeliek, és hogy a kitéglázott falú gödör ma is megvan még. De a mély szurdokban víz se folyt, nem hogy bármilyen kút lett volna benne.

Aztán kigurultam a Hosszú-bérc alá, amely a teljesítménytúrán felvállalt mászásnál könnyebb átjutást kínált Nógrádra. Az első, keletre ágazó földút a térképnek megfelelően zsákutcává vált a semmi közepén, a másik pedig, amely felharántol a bércre, két helyen gödörrel volt járhatatlanná téve, nyilván a túloldali szőlők felől errefelé osonó autósok ellen.

A bérc északi lejtője szántóföld, de nem sokáig: elkezdték a parcellázását, és már meg is épült pár luxusház, kilátással Berkenyére (németül: Berkina) és a Fekete-patakból duzzasztott horgásztóra. Takaros falu, mosolygó házakkal, daliás templommal (felirata: CCA Migazzi), szabadtéri színpaddal és fogadóval. A falu nyugati határában kecskék, tehenek tették a dolgukat a kerítések mögött, s az új idők jegyében hozzájuk csatlakozott három-négy strucc is. ("Figyelem! A vadállat megközelítése veszélyes!")

Már korábban is feltűnt, de most még jobban vonzott a nógrádi vár, amely elkülönült andezitkúpon áll a Börzsöny keleti fala előtt. A várdomb tövében egy hétvezér-emlékmű utal arra, hogy katonai jelentőségét már a honfoglalók is felismerték. A helység I. István idején lett megyeszékhely, vára ezután jelentős szerepet játszott, de a török világ végén egy lőporrobbanástól úgy megrozzant, hogy inkább sorsára hagyták. A megfogyatkozott népességet szlovákokkal egészítették ki, és az ősi szláv helységnév (Novohrad) ismét ki van írva a határon.

A várban lurkónyi koromban már jártam az osztállyal. Az egyik falra ki is másztam, alattam négyölnyi mélység, és visszafelé nem találtam kapaszkodót. Kiabálni nem mertem: attól csak fölfedezik, hogy tilosban járok, és nem jöhetek többet kirándulni. Ez az élmény hozzásegített, hogy megtanuljam megbecsülni az életet. Az egyik sarokbástya azóta fasisakot kapott, a másik szögletet kikorlátozták. Sok itt a turista, egy kis csapatot útba is igazítottam az országos kék felé – itt használtam először a tájolót a túrán. Legközelebb talán nekik is lesz. Körbefényképeztem a nagyobb darab falakat, gyomromnak irányoztam a második szendvicset, és számot vetettem a hátralévő úticélokkal. Dél volt.

Kinéztam magamnak a Závozt: a maga 460 méterével mélyen bevágódott a szomszédos hegyek közé, eszményi átkelőként kínálva magát. A név szláv eredetű, és hegynyerget jelent, de felismerhető benne a "fuvarozás, kocsizás" árnyalata is. Még a régi időkben állt a hajtűkanyarban egy "Mázsaház" is, bizonyára vámoló céllal, de annak már nyoma sincs. [Valójában a kitermelt fát mérték le itt.] Most csak fát szállítanak ipari méretekben, és az út hivatalosan az erdőgazdaságé; mégis boldog-boldogtalan használja, pl. ottjártamkor két vidám motoroscsapat. Egy kanyarban 1990-ből való fakereszt áll, felirata szerint Bartus István és Szaszovszky Csaba emlékére. Vigyázzunk, az utat nem sózzák, s nyáron is lehet rajta fűrészpor, sárfelhordás, és lejtése akkora, hogy gyöngébb kerékpárokkal csak fölfelé ajánlható! A nyeregből szép kilátás nyílik a szomszédos Kő-szirtre, Diósjenőre a duzzasztott tóval, és még távolabbra: a Naszály kékes tömbjére.

A Kemence-patak kiadta már a mérgét, hordaléka vastagon borította a meder környékét. A talaj vulkáni hegységhez méltóan puha sárból készült, s ahol az erdészet gépei járták, bizony erősen kimélyült. Errefelé a nyugat-keleti utak közepén (jobb esetben mellettük) található egy mély vízmosás is: rajtuk folyik le a Magas-Börzsöny hóolvadékának jó része, illetve a nyári záporok áradmánya. A gömbölyű kövek között szelíden csobogó patak néha megmutatja a vadabbik természetét is: alámossa a partot, fákat ragad el, sziklákat görget. Az ezredforduló körül árvizet okozott Kemencén, amely tíz centi magasan hömpölygött át az országúton. Ilyenkor a falu felső szélén található gázlók nem használhatók, és a meder egészen az útig megtelik.

Itt kezdődött utam legnehezebb szakasza. Az éhségtől bágyadtan hajtottam, majd a Gál-rét után csigalassan toltam a patak mellett, mélységesen csalódva a térképben. Ezt az utat legalább tíz éve nem használják, egészen befüvesedett és felpuhult – mégis olyan vastag vonallal húzták meg a Cartographia emberei, mintha ez volna a hegység legjobb földútja. (A 99-es atlasznak jószerivel már csak a jelzései és domborzati adatai használhatók, a jártabb földutak csak felerészben vannak a helyükön.) A szemközti Őz-berekből fakitermelők brummogása hallatszott, de ők valami másik utat használhattak.

Bántam már, hogy nem a Foltán-kereszt felé indultam, vagy ha mindenképp ismeretlen terepre vágytam, akkor a Z jelzésű "Ételhordó úton." A régi vasút, amely – valószínűleg a hatvanas évekig – fát hordott itt, ma alig ismerhető fel: egy-két töltésdarab, hídrom utal csak rá. (Bővebb ismertető a Kisvasút.hu honlapon.) A dőlőfélben lévő Szaszovszky-kereszt érintésével felkecmeregtem a zöld négyszöggel való találkozásig, de ekkor már közepén tartott a délután. A kevés kalóriától már csak szédelegtem.

Ami azonban itt várt, az rögtön helyrerántotta a kedélyemet: a jelzés egy olyan derék dózerútra futott ki, hogy csettintenem kellett tőle. Mellette a vadászház (az 1982-es kalauzban még "Musli-barakk, időnként használt erdészeti munkásszálló") már romosodik: berendezése alig több, mint amit a képek mutatnak, s egy része annak is a falakon kívül vesztegel. A tűzhöz valaki odakészítette a hajlított fából való állófogast, hogy legalább hasznos munkában múljon el. A sarokpóznán szakadt hátizsák lóg, benne egyéves újság. Az ablakok vaslemezzel beszögelve. Azt gondoltam, ha a dózerutat kerékpárúttá ütnék, itt szállást lehetne kialakítani, de ez visszafelé is elsülhet: ami mindenkié, az gyakorta senkié. Jobb is, hogy a ház felszereltsége kőkorinál alig kényesebb, mert így legalább nem járnak fel őrjöngeni a vagányok. Szerencsére a ház fölött fakadó Musli-forrás nem érzi a társadalom nyomorúságát és némelyek hitványságát. Még akkor is dolgozni fog, amikor az utolsó jóakaró leszedi a cserepet (hogy legalább azt "megmentse"), és ezzel megadja a háznak a kegyelemdöfést.

Az út enyhe lejtéssel kivitt a Nyír-rétre (selymes-zöld lankák, pazar kilátás, pár bokrocska – nem lehet vele betelni), és csatlakozott a a zöld jelzéshez, amely kisvártatva erősen emelkedni kezdett. Hogy később ne kelljen kitérőt tennem, inkább lefordultam róla a Pogányvár felé egy közepes minőségű földúton.

Ez hamar kitett a várhoz tartozó, harapnivalóan szép nyeregben, amelyről a szabadság jelvényét lehetne megmintázni, s ehhez hasonló emblémát adtam én is honlapomon a túlélőversenyeknek. (A még megírásra váró tanulmány jeligéje ez lehetne: Fel is út, le is út, avagy a lokálisan indefinit másodrendű felületek filozófiája.)

A vár a szakkönyvek szerint késő bronzkori település maradványa, sánca egy-két helyen méternyi magasan húzódik a hegytetőn. Hasonlóan vonzó a nyugati oldalában kezdődő őserdő is. Százféle sudár vagy ágasbogas, sima vagy göbös, de egyaránt a maga kedvére nőtt fa, melyet a fejsze nem fenyeget, leginkább bükk meg kőris. Itt időztem egy fertályórát, s visszajövet összefutottam egy lefelé kiránduló csoporttal. Nem azok voltak, akiket Diósjenőn útbaigazítottam, de amazoknak talán megbocsátható, hogy nem tartották mérvadónak az én eszeveszett "tempómat," és mostanra már haza is értek.

A Csóványosra andezitömlések mellett, fenyvesfoltot átszelve kúszik fel a Z jelzés. Nekiduráltam magam az utolsó nagy emelkedőnek, de félúton le kellett szállnom. Mintha azt mondta volna a hegy: "Eddig is toltad, miért éppen most gondoltad meg magad?" Odafenn egyre több a pad, a kilátót pedig egy primitív bugris – nem mondom, hogy "kiránduló" – félméteres betűkkel írott végterméke éktelenítette el. Hogy miért kellett ugyanazt a hatásvadász politikai félmondatot négyszer is odarottyintani, nem tudom. Talán neki ennyiszer mondták el, mire megértette, és az országnak e szent helyén az első bevésés domináns élménye magnószalagszerűen reprodukálta magát. Kár, hogy az illető (magát felülmúlva) írott formába öltöztette a gyűlésen hallottakat. És talán a bejegyzése is ott virít a csúcskönyvben. Kíváncsi vagyok, hajlandó volna-e az orra vérével aláírni politikai meggyőződését, ha történetesen ott kapom, amikor a koncentrálástól kidugott nyelvvel éppen életművének csúcsát "alkotja." És ennek semmi köze a véleményszabadsághoz.

Elmúlt már hat óra is, amikor – a kezdeti tervet a minimumra nyirbálva – ereszkedni kezdtem a Magosfa felé. Itt is vágják a fát, de szerencsére nem tarra, hanem szálalva. Néha viszont ferdén állva hagyják a kivágott fát, hátha valakinek a fejére esik. A Tátralátónak is nevezett tetőn húzódó sánc kb. méternyi magas, helyét egy helyütt felirat jelzi. Innen vaskos fák és kisebb kőtengerek között, meredek lejtőn jutni le a Dosnya-nyeregbe. Ez az északnyugati "szigorúan védett terület" kezdete. Én mégis nekivágtam, tudva, hogy a zöld út nem vezet Godóvárba, amely viszont megkoronázhatja a napot.

Sajátosan vad hangulatú, de átlátható erdővel benőtt hegyoldalban, sózó és dagonyázó mellett vezetett az út, melyről lerítt, hogy a közelmúltban alakították át úgy, hogy terepjáróval is haladni lehessen rajta. Aztán vadles tűnt elő, az aljában fél hordó kukoricával. Gyanakodni kezdtem, hogy talán "nekik" mégsem olyan szigorú az a "védelem," de lecsöndesítettem magamban a kötözködő kisembert, és tovább kerestem az igazságot. Fenn a Miklós-tetőn vaddisznók vacsoráztak, nem tudva, hogy ők az üzemi kimutatásokban "túlszaporulat"-ként szerepelnek – hacsak újabban tényleg meg nem honosodott itt a farkas és a hiúz, s ekkor a vadászat szűkebb körre szorítható.

Nagyszerű, fenséges, de sebzett tájra érkeztem. Az északra tekintő hegyoldalt szél vagy jég miatti dőlések megfosztották az erdő jelentős részétől. A feldúlt, meredek parton vad összevisszaságban hevertek az esetleg otthagyott törzsek, tuskók, közöttük borzalmas romhalmaz: lehordódó föld, durva bozót, gizgaz mindenütt. Az úton kettétört derékkal, holtan feküdt egy húszcentis kígyócska: éppen a vedlését kezdte volna meg, mikor a terepjáró átrobogott rajta. Nem ragadozó ölte meg, mert az mindjárt meg is ette volna: az állatok emberségesebbek néha, mint gondolnánk.

Gondoltam, visszamegyek a vadleshez, és kiöntöm a disznók elé a kukoricát, de semmi kedvem nem volt száz méter szintet újra megmászni. Így hát hamarosan megpillantottam a szigorúan védett területet felszabdaló széles szerpentinutat az alattam küszködő erdőben. Állagából ítélve ma is sűrűn járhatják. Aztán újra elém került egy védelmi tábla, "belépés csak engedéllyel," de ezt habozás nélkül megadtam magamnak, immár bizonyítékokkal felfegyverkezve. Mert mi kárt okozhatnék én, amit ők maguk meg ne tettek volna (az újulat magasságából ítélve jóval a nemzeti parkká nyilvánítás után), kicsitől fogva nagyig elpusztítva minden életet, szétzavarva a vadakat, elhordva a hegyoldalt...

Mert a bűn csak itt kezdte igazán a tombolást. Ameddig a szem ellát, a Miklós-bérc és a Godóvár lefutó gerincei közti völgyben a legbarbárabb tarvágás terpeszkedett: csupasz fű, kiforgatott kövek, elfajzott újulat! A meghagyott fák magot már nem adhattak, mert taplóktól gyötörve rég kimúltak vagy a vihar törte derékba őket. Hát ilyen szigorúan véditek ti az én Börzsönyömet?! Én, a nép, ehelyt tiltakozom ellenetek, üzleties Vadásztársaságok, tájromboló Erdőgazdaság, és mindezeknek felbujtója, álszent és arrogáns Dinpi!

A göröngyös szintút egy földgyalu túrta kupacnál vakon végződött. Itt tisztára csócsált őzcsontváz hevert, mellette saját szőre a füvön. Alighanem vaddisznók rághatták le a dögről a húst, mert a farkas és hiúz nemes állat, nem jön zsákmányért ilyen sűrűn járt, feldúlt területre. Szerencsére közel volt a Miklós-tető füves, világos gerince, és a rajta végighaladó leheletnyi csapás levitt a kerítés mellett a zöld jelzésre, újabb andezittömböket mellőzve. Itt ért véget a "belépni tilos" övezete – és valóban, a látottak alapján csakugyan nem jövök ide egy darabig. A harácsoló ember nem fog egyhamar kipusztulni, de talán még az én életemben el tudjuk érni, hogy ne merjék "természetvédelmi területként" dicsőíteni és e névvel mint köddel takarózva bekeríteni a természetnek azt a balsorsú szegletét, melyet haszonszerzés végett kiszemeltek, és amelyet a civilizációs leleményesség minden eszközével ölnek, vágnak és büdösítenek.

Meredek, nehezen járható lejtőn, végül vízmosás mentén óvatoskodtam le a Vilati-üdülőhöz. Hogy a Nap lement, azt már régen ki kellett volna mondanom: kilenc óra volt. A hátralévő távolság legalább hatvan kilométer. Bedobtam az utolsó szendvicset, egy kocsmában csokit vettem, és igyekeztem ébren maradni hazáig. (Erőből hajtás, éneklés, szemvizezés, fejlengetés stb.) Szobon azonban már annyira kába voltam tizenegykor, hogy innom kellett egy kávét a helyi késdobálóban. (Nem túlzás, azazhogy odabenn nyilacskákat dobáltak célba.) Köszönésemre egy nagydarab fickó széles mosollyal "viszontlátás"-t felelt, s csakhamar kiderült, hogy nem modortalanságból, hanem a szesz hatása alatt. A krimóban egyetlen józan férfiként néztem szét: szombat éjjel mi mást várhattam volna? Eszembe jutott, hogy Szobon hét éve már egyszer szembejött velem a nyomorúság, s nem tudtam, melyik a riasztóbb a kettő közül. Az előbbi dromedár kifestett barátnője riadt hangon ismételgette: "Én nem ilyennek ismertelek meg..." – és mégsem tűnt olyannak, mint aki reggel kidobja a fickót, mihelyt az kijózanodott – de most legalább sokoldalúan megismerte őt.

A kávé hatása Nagymarosig tartott, onnan ismét meg-meg kellett állnom, hogy a buszmegállóban leüljek és a kiskosárra dőlve bóbiskoljak. Verőcén az Isten megkönyörült rajtam, és eleredt az eső: ennél jobb orvosságot nem ismerek az álmosság ellen. Hajnali négyre értem haza.