BEAC Maxi 110 54,5
kerékpáros teljesítménytúra
2005. szeptember 3.

Ezt a túrát eddig csak föladnom sikerült, s az évek folyamán egyszer sem adódott alkalom a visszavágásra: mindig utamba állt valamilyen terhes kötelesség. Most a szép idő láttán mégis megembereltem magam, és Őrbottyánból jó reggel átdobtam magam Magyarkútra, a rajtba. Ismerőst egyet se láttam az egész úton, de a túratársak minden tekintetben előzékenyek voltak. Az útvonal számomra a következő lett: Magyarkút – Nógrád – Csóványos – Nagy-Hideg-hegy – Kisinóci th. – Törökmezői th. – Hegyes-tető – Nagymaros – Nagy-Villám – Pap-rét. Innen később részletezett okokból nem folytattam az utat Pilisszentlászló – Dobogókő – Lajos-forrás – Csikóváraljai th. – Kevély-nyereg – Virágos-nyereg és Hűvösvölgy felé, és az utolsó érvényes pontfogásommal a megcélzott táv felét teljesítve Szentendre érintésével hazatértem.

A rajtban elég nagy tömeg nyújtózkodott, szívta a kemény, hideg börzsönyi levegőt. Aztán rövidesen fölmelegedett az idő.

A kis-kő-hegyi tolást erdei munkagépek tették változatosabbá. A jelzés olykor éppen csak járható volt a túloldali füves lejtőn. Pár pocsolyába is beledágtam, amitől a fékgumik sebesen vékonyodni kezdtek.

A késői indulás miatt csak itt értem utol bicikliseket, afféle elsőtúrás kölyköket.

A nógrádi ellenőrzőpont előtt érdemes nyomóskútból töltekezni, mert egy helyi csizmás ember kannákkal állta el a létfontosságú nedűforrást.

Gyalogosok ügetnek a Csóványos felé. Ki hinné, hogy nem utoljára látjuk egymást?

E túrán sokat keveregtem, s az országos kékről akaratlanul is letértem a piros biciklijelzésre, amely Királyréten lyukad ki.

Kénvirággombának néznek ki – de ekkorák?

A legfölső királyréti pihenőház alig hogy kinyitott.

A Spartacus-kulcsosház.

Szent-Györgyi Albert tiszteletére foglalt forrás. A betonútról fölváltottam egy földútra, de előtte beszélgettem egy sort egy lefelé sétáló, váci illetőségű kerékpáros férfival, aki búcsúzóul "betolta" gépemet.

A kék négyszögön gyűrtem le a Foltán-keresztig hátralévő távolságot. Itt jó pár gyalogos próbált erőt gyűjteni.

Én azonnal továbbindultam, mégpedig a párhuzamos síúton, amely valamivel hosszabb és szelídebb emelkedésű, mint az országos kék. Ezzel bizonyára megszegtem a jelzéskövetés eszményét, de legalább végig tudtam menni az úton úgy, ahogy a kerékpárosok haladni szoktak, azaz két keréken.

A túra legmagasabb pontja. Toló biciklisták és lihegő gyalogosok mindenfelől, a toronyból messze terjedő kilátás – jó a hangulat.

Végig az Oltár-kőn, jórészt talpon. Egy pár fős csapathoz zárkóztam fel, de az utolsó emelkedőn elszakadtam tőlük, és a síugrósáncon kapaszkodtam föl foggal-körömmel. Egy másik gyalogos osztag csatlakozott hozzám, és kisütöttük, hogy amit most csinálunk, az nem levágás, hanem felvágás.

A nagy-hideg-hegyi th. teraszán vegyes társaság verődött össze, őszinte megdöbbenéssel méregették sárral bevert kerekemet és lábszáramat. Odabenn nagy sor állt meleg ételért, de mint kiderült, pecsételőhely nem tartozott a hegyhez.

Rádiósverseny alkalmi antennája.

Az Inóci-vágáson, minősíthetetlen terepen elszakadt a láncom. Javítása közben hurkot hagytam benne (bébihiba!), ezért még egyszer meg kellett bontanom. Végül három óra tájban értem el a kisinóci turistaházat.

Végre egy igazán hosszú betonos átmenet! A törökmezői turistaház előtt lekaptam lovamat az összes körméről, és kicseréltem egy törött küllőt. Legurítottam egy liter narancslét – ha már fölcipeltem a Csóványosra.

Piknikezős tájon haladva értem el a Julianus-kilátó nevezetes hegyét. A tövében kerékpárosan kiránduló családdal futottam össze, jól megnéztek maguknak.

A Hegyes-tető nagy meglepetése egy soványka szelet dinnye volt, no meg egy regiment éhes szúnyog.

Azt hiszem, én is megeresztettem egy SMS-t hazafelé.

Valamivel hat óra előtt leértem Nagymarosra, ahol még dicsőségesen kiszállhattam volna. Ehelyett magamba tömtem három zsírdeszkát, és a gyalogosokkal együtt kompra szálltam.

Biciklisták már nem voltak körülöttem: féltáv előtt voltam, de a rendelkezésemre álló idő hatvan százaléka már eltelt. Ekkorra már beláttam, hogy hajszálon fog múlni a teljesítés.

A visegrádi városnapon díszpolgárokat avattak. Én pedig a panorámaúton erőlködtem fölfelé, egyre attól rettegve, hogy a rosszul visszazárt lánc mikor pattan el. A nagy-villámi pontőr javasolta a kék jelzés további követését, illetve az Apát-kúti-völgy betonútját. Gyönge láncom miatt az elsőt választottam, mert sejtettem, hogy az ugyanerre haladó piros biciklijelzés azonos a Pap-rétre befutó murvaúttal, amin még télvíz idején is tűrhető haladás esik.

Egy vadlesnél a kerékpárjelzés jobbra fordult, az út azonban balra, így veszítettem egy félórát. A teljesítés már elúszott, így megelégedtem azzal, ha eljutok Dobogókőig. Miközben ezt végiggondoltam, újra elszakadt a lánc.

A jelzés förtelmes földúton, gyalázatos kaptatókon tekergett ide-oda: nyilván aki kijelölte, sose ment végig rajta. Úgy értesültem, volt, aki végigtolta a kéken: minden elismerésem az övé. A térkép csak annyiban segített, hogy néha találkoztam gyalogosjelzésekkel is. Az itt látható forrás valószínűleg a Disznós-kút, a zöld jelzésen.

Földutamat sok helyütt sár hordta be, ami még a teherautóknak is sok volt. Ezen néha úgy próbáltak segíteni, hogy a fentről ellenségeskedő völgyet deszkakorláttal zabolázták meg.

Ez pedig az utolsó láncszakadás, még mindig az emelkedőn. Itt már gombázni is meg-megálltam, fél tíz felé járt. Dobogókő elúszott, sőt már a Szarvas-szérű emelkedőjét sem vállaltam, lemondva így tíz további kilométer pecsétes igazolásáról. Szendvicsem elfogyott, ezért elhatároztam, hogy kiszállok. Mivel a menetlevélen szintmetszet, krónika, befutólista és még vers is volt, de a szervezők telefonja sehol, egyszerűen hazagurultam. Nem bánkódtam a feladás miatt: ezúttal mindent megtettem, amit bírtam. Legközelebb talán sikerülni is fog, bár a szigorú útvonalkövetés ezen a túrán egyenértékű a csüggesztő tolások egymásutánjával.