5. nap: VII. 30.
Balatonberény – Nagykanizsa
97 km.

A reggelit ezúttal két túrórudival színesítettem, és rögtön meg is állapíthattam, hogy a mogyorós Danette Duett (amely szemlátomást nem akar megtanulni magyarul, hiszen magát "New, creamy!" felkiáltással ajánlgatja) orrhosszal előzte meg a Ricsi nevű kommersz epres-túrós édességet. A mérkőzés mégis kettős leléptetéssel zárult, mert mindkettő tele van műízzel és anyagpótlóval. A magam fogyasztói minőségében inkább kitartok a Norbi rudi mellett, amely tényleg túrót tartalmaz, nem úgy, mint a tegnapi vesztes, a "pöttyös" álrudi, ami szirupos állagával és émelygős édességével nem is emlékeztet békebeli önmagára. Ugyanilyen átalakuláson mentek át gyerekkorom kedvenc csokijai: a Bohóc, az Autós és mások, de mesélhetnék még a traubiszódáról, a Márka üdítőről és a Rama margarinról is. (Még ezeket is alulmúlják a rendszerváltás után ránkszabadult "gazdaságos" pisik (Maci, Lift stb.), amelyeket ízük alapján bizonyára szaharinnal feljavított pakurából készítenek.) Ez úton üzenem a tisztelt gyártóknak, hogy a hozzáadott méreganyagok szaporítása helyett inkább adják vissza az elsinkófált grammokat, és ha még megvan, ássák elő a régi receptet. Én mondom ezt kendteknek, a fogyasztó, és az imént a terméktesztet olvashatták.

Ugyanilyen verdiktet érdemel a Coop és a Reál nevű bolthálózat is. Az első szemérmetlenül drága volt, a másodikban pedig az egyetlen húsféle (a főtt tarja), amely szója, vér és bőrke helyett húst is tartalmazott, hamis füstöléssel készült. Az eladó óvatosságra is intett a nagy meleg miatt, és csakugyan: ebédnél a hús bugyogva kiadta magából a füstízű páclevet, ahogy a kés alá került. Ez a rablóhús-politika, amikor tudniillik húsáron vizet sóznak rám, semmiféle normának nem felel meg, és a fent említett kalmárláncok szégyellhetik magukat, amiért a hosszútávtúrázókat nem fogadják valami ehetővel is.

A képen látható parkban reggeliztem, ahol két horgász váltakozó szerencsével lógatta a kukacot. Amelyiknek előbb sikerült egy lapos keszegre cserélnie, kiérdemelte társa irigykedő felkiáltásait: "Hányas horoggal fogta? Mivel csalizta föl? Hányas damillal? Mivel etetett?" Úgy látszott, ha tehette volna, kölcsön is kéri vala tőle a szerencsebotot – bár meglehet, hogy ez csak afféle évődő társalgás kezdete volt közöttük. Ahogy fölhevült a levegő, nyeregbe is kászmolódtam.

Következett Vörs, a tűzoltómúzeum és a talpasház régóta várt faluja. Mindkettőt ki kellett nyittatni, és ez is, az is nagyon érdekes volt. Ki hitte volna például, hogy az ókori Rómában már 7500 fős tűzoltóság tevékenykedett, vagy hogy minálunk olyan helyeken, ahol önkéntes vagy díjazott tűzoltóságot nem tudtak szervezni, a 20–40 éves férfiakat fogták be erre, és aki nem ment, az fizethetett derekasan? A tűzoltókocsikon csak kis mennyiségű víz fért el, így általában a környékbelieket kötelezték arra, hogy udvarukon 2–3 hektós hordókban vizet tartalékoljanak, s ezt tűzvészkor az utcára vagy a helyszínre hengerítsék. A különféle osztrák és cseh cégek egymással versengve készítettek kocsikat, fecskendőket és szivattyúkat. Ez oda vezetett, hogy a szomszédos tűzoltószervezetek tömlőit csak elvétve lehetett összekapcsolni, ezért a századfordulón a felsőbb hatóságnak kellett beavatkoznia.

Négy tűzoltómúzeum van az országban, s ez volt vidéken az első. Gyűjtőköre az egész ország. Riasztó védi, s az ezt hangsúlyozó táblán egy Fülig Jimmy-szerű alak inal balra, egyik kezében elemlámpa, másikban egy $ feliratú zsák. De a berendezők tudtak kacagni önmagukon is, mert kitették azt a századelőről származó reklámrigmust is, melyben egy csinos fruska így beszél egy megnyúlt képű egyenruhás férfihoz, kézifecskendőt mutatva neki: "Kosarat kap, tűzoltó úr, nincs szükség magára, / Nem dobban meg már a szívem kürtjének szavára. / Akármilyen tűz van nálunk, nem ijedek holtra... / Itt van a jó Minimax, az csakhamar eloltja."

A talpasház a XVIII. század kedvelt építkezési formája volt. Vaskos talpgerendákat fektettek le, rájuk jöttek az álló szegfák, és ezekre fejmagasságban a koszorúfák. A külső és a belső falakat először kikarózták, vesszővel befonták, majd erre pelyvával kevert sarat tömtek, és az így készített falat száradás után bemeszelték. A ház tengelyére merőlegesen feküdtek helyiségenként a mestergerendák, amelyek a födémgerendákat tartották. A középső helyiség volt a füstöskonyha, amit azért neveztek így, mert nem volt kéménye, s a hasábkemence füstje a vízszintesen megosztott ajtón át a szabadba ömlött. (No meg egy csapóajtón a padlásra, ahol a húsféléknek igen jót tett.) Az alsó ajtók zárva maradtak, hogy ne járjanak be a tyúkok és a malacok. A másik két helyiség a lakószoba és a tisztaszoba volt, ez utóbbiban csak a gyermekágyas asszony aludt, illetve az így megtisztelt vendég, no meg a beteg és a halott. A ház sárpadlóját hetente felsikálták.

Ezek a talpasházak télen melegek, nyáron hűvösek voltak, és felépítésükhöz nem kellett különös szakértelem. Aztán a tölgyfa szűke miatt megritkultak, és tűzveszélyes voltuk miatt meg is tiltották építésüket. 1961-ben még hat talpasházat lehetett megszámolni a Dózsa György utcában, de egymás után bontották le őket, és építettek helyükre újmódi egyenvillákat. Ebből a hírmondóul maradt házból az utolsó gazda 1971-ben költözött ki, s a pusztulástól csak a műemlékvédők mentették meg. Amikor a múzeum kinyitott (1978), a falubeliek ajándékképpen idehordták a régi berendezési tárgyakat, halászeszközöket. Volt ott nádvágó "kacér," négyágú szigony meg sok hasonló szerszám. Nekem a legjobban a korcsolyaszerű fapapucs tetszett: a rendes méretűben a sarat taposták, a nagyobban a Balaton jegét.

Még a múzeumok nyitása előtt kimerészkedtem a Kis-Balatonhoz, és készítettem egy-két képet a murvaút mellől a nádas, kölyöktölgyes, illetve füves tájról. Ide bárki bejöhet, az autók helyét derék betontömbök jelölik ki. A faluba visszatérve fölkaptam egy kétliteres pillepalackot az útfélről, így már nem kellett félnem a kiszáradástól. Átgurultam Fenékpusztára, ahol a IV. század közepén építették fel a rómaiak egy nagy erődöt (Valcum). Kivonulásuk után a keleti gótok székhelyévé vált, majd az avarok népesítették be. A honfoglaló magyarok pusztították el végleg, romjai ma mintegy derékig érnek.

A Balaton környékén aránylag sok kerékpáros mozgott; egy néhai vasúti átkelőnél egyszerre két párral is találkoztam. Aztán nyugat felé haladtam tovább, ahol a Vönöczky Schenk Jakab Kutatóház található. Innen csak előre bejelentett vezetéses túrákat indítanak, és egy tájékoztató táblán kívül nem is láttam semmi érdemlegeset. Kisvártatva furcsa látvány vonta magára a figyelmemet: mintha egy óriásplakát az út mellől az útfélre borult volna. Közelebb mentem, s akkor már álltak is mellette rémült autósok: piros dobozú kamion feküdt a mély árokban, nem jött belőle semmi életjel, csak a csönd... Aztán felmászott a padkára három ember, és egyikük rágyújtott. Szerencsére az olasz sofőr baj nélkül átvészelte a balesetet (defektet kapott), s már jöttek érte a kampóskocsival. Az ilyen helyzetek fényképezését bárdolatlanságnak tartom, ezért csak kétszáz méterrel odébb fotóztam le egy ugyanolyan barázdát a fekete tőzeges árokban, amit egy másik teherautó szánthatott egy-két nappal korábban.

Kisvártatva már Zalavár határában, a récéskúti bazilikánál csapkodtam magamon a böglyöket. Pribina, a frankok által dunántúli fejedelemmé tett szláv vezér építtetett egy templomot ezen a helyen, amit aztán a XVI. századig használtak is. Ma éppen hogy látszik belőle valami; a szentély helyén egy vaskereszt áll, és egy tábla hirdeti (ha a számra jól emlékszem): "Ezer éve felszentelt hely."

A hőségtől már kóvályogtam, mikor végre megérkeztem a Kis-Balaton-házba. Kedves fiatalasszony őrizte a házat, tette be a természeti értékekről szóló kisfilmet, válaszolt a kérdéseimre. A Kis-Balaton egészen 1863-ig a Balaton szerves részét alkotta, de a déli parti vasút megkövetelte, hogy a 3–4 méteres vízszintingadozásokat valahogyan megfékezzék. Ki is kotorták a Siót, töltéssel vágták el a Kis-Balatont a Nagytól, s ugyanekkor szorították gátak közé a Zalát is. Az persze nem hagyta magát bosszulatlan, és szerves anyagokkal teli iszapját rázúdította a Keszthelyi-öbölre. A műtrágyával agyonterhelt folyó újabban foszfáttal hordta tele a Balatont, ami tudvalevőleg az algásodás fő okozója. Az emlékezetes "vízvirágzás" rádöbbentette a vízügyeseket, hogy elődeik rútul melléfogtak, amikor a gazdasági és idegenforgalmi érdekeket a természet szükségleteinek elébe tették. Lóhalálában el is árasztották a Kis-Balaton egyik felét (1985 – emlékszem, kisdiákként tanultuk is a történetet), a második ütem építése pedig ma is tart. A Balaton felé tartó iszaptömeget most nádasok szűrik meg és teszik ártalmatlanná; bennük vízimadarak, halak és emlősök vidám serege lubickol. (Sajdik Ferenc jópofa rajzából, mely a táplálékláncot ábrázolja, csak egy részt vágok ki, talán az még nem tilos.)

A Kis-Balaton a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része, és minden víztől borított területe szigorúan védett. A közepén feküdt a régi Mosaburg, a frankok jelentős keleti erődítménye. A Kis-Balaton-ház tövében találhatók is némi romok, de azok az erődített monostorhoz tartoztak, amely a mainál magasabb víznek a közepén állt; így ábrázolják a régi metszetek. 1566 után véghellyé vált, amit nyomorúságos falain kívül a köröskörül fekvő terjedelmes mocsarak tettek bevehetetlenné. A védőknek télen a jeget kellett törniük, hogy távoltartsák a pogányokat. Aztán 1652-ben egy áruló behozta a törököt, de keserves küzdelemben kiverték őket.

Cirill és Metód görög szerzetesekről (és vértestvérekről) egy újonnan állított emlékoszlop mesél a közelben: a zalai grófságban ők is eltöltöttek pár évet tanítványaikkal, a Pribina építtette kolostorok valamelyikében. Igazából a morva fejedelem kérésére jöttek térítőül Bizáncból, de hamarosan áttelepültek Rómába. Cirill itt halt meg 869-ben, Metód pedig visszatért a mai Zalavárra, majd Morvaországban működött. Az ekkoriban újraindult egyházpolitikai huzakodás őket sem kímélte: Metódot mint keletről jött papi személyt a pápa kinevezte sirmiumi érsekké, hogy a bizánci pátriárkát ezzel is hátrább szorítsa. A szakadás idővel oldódott, de a bizalmatlanság megmaradt, később pedig Cirillt és Metódot mindkét egyházrész a magáénak követelte. Az általuk alkotott ábécé azonban egyértelműen a görögnek egy változata. Az oszlopon található ószláv idézet forrását ("Zsk 11,10") nem tudtam azonosítani; magyarul így szól: "A tűz próbálja meg az aranyat és az ezüstöt, az ember pedig értelmével választja el az igazságot a hamisságtól." – A hölggyel elbeszélgettünk még az országban fellelhető szép helyekről és túrákról, aztán útnak eredtem dél felé, ahová a Kányavári-szigetet jelölte be a térkép.

A tanösvény képpel és szöveggel ismerteti a gázlómadarakat, a nádi énekeseket, a ragadozókat, a madárritkaságokat és egyebeket (a nevek ott vannak latinul és németül is). Sajnos vadkacsán kívül élő madarat nem láttam, de ha legközelebb elmegyek, nem a déli órákat választom majd. Német turisták járták a szigetet, másztak fel a két toronyba és izzadtak ugyanúgy, mint én.

Ebéd után átpedáloztam Balatonmagyaródra (régen idáig ért a Balaton), illetve egy dombháttal tovább, a kápolnapusztai bivalyrezervátumba. Itt lényegében napnyugtáig tartanak nyitva, és egy nagyszerű tanösvényt lehet végigjárni: a bivalyok elterjedéséről, életmódjáról, hasznáról. Ezek az öt-hatszáz kilós állatok tavasztól őszig a legelőn tanyáznak, azt tarra rágják, és közben nagyon szenvednek a böglyöktől, mert rövid a szőrük. Verejtékmirigyük is kevesebb van, mint a szarvasmarhának, ezért órákig a rezervátum kis tavaiban időznek. Ha a legelőt hó borítja, az istállóban maradnak és takarmányon élnek. Idehaza általában igaerejükért tartják őket, míg Olaszországban zsíros tejükből mozzarella-sajtot készítenek. – Az istálló előterében kisebbfajta kiállítást rendeztek be a bivallyal való gazdálkodás eszközeiből és fényképekből, melyek tanúsítják, hogy a negyvenes években a hazai parasztgazdák is szántottak rajtuk.

A legmegkapóbb látvány azonban a bivalycsorda hazahajtása volt. Egy helyen csúszókapuk között öt métert kellett megtenni az állatok felségterületén, most viszont ők haladtak át a villanypásztorral védett területen. Egy tízévesforma fiúcska és egy pulikutya terelgette őket. (A pásztorkutyákat is tenyésztik itt, de van szürkemarha is, sőt ha jól láttam, kamerák megfigyelte zugokban fészkükön ülő darazsakat is tartanak.) A bivalyok egyre közelebb jöttek hozzánk: szájukkal sebesen tépték, hersegtették az egyébként nem legeltetett, csemegeszámba menő füvet. De a kutya szüntelenül ugatva zavarta őket a hálószoba felé, és sűrűn zuhogott a hátukra a nádpálca is. Ezek a bivalyok szelídek, de a biztonság kedvéért több helyen is ki van írva, hogy megfontoltan kell mozogni, és nem szabad a villanypásztor mögé bebújni.

A bivalyrezervátum volt számomra az utolsó tervbevett látnivaló, ezután már csak útbaestek a dolgok. Először egy bólogató olajkút (lendkerekes villanymotor hajtja, az olajat csövek vezetik el a helyszínről, és öt méternél nem szabad közelebb menni a kénhidrogénveszély miatt), aztán Zalakomár északi része, ahol a cigányok vakolatlan házai sorakoznak.

A felnőttek az utca két oldalán, lepusztult portáik előtt trécseltek, a gyerekek a kacsatévék "tényfeltáró" rémhíradóit idéző módon a szikkasztóárokban kotorásztak. (Általában az ilyesmin szoktak szörnyülködni a nézők, de a sár önmagában nem rossz; minden fiúgyereknek át kell esnie ezen az élményen.) A kerékpárúton korzózó tömegben megszólított egy növendék lány, karján kisöccsével, és megpróbált valamit kinyerni belőlem "a babának." Kínosan éreztem magam a vadonatúj fényképezőgépemmel, de úgy gondoltam, nem ez a nagy alkalom, hogy kitárjam nekik a szívemet, s az Isten bizonyára megbocsátja, hogy a visszafelé húzó kezet elhárítottam, és a "Hééj!" kiáltás dacára is továbbhajtottam.

A cigányok kultúrájába szemlátomást belefér az efféle alkalmi koldulás, én mégis alantas fogásnak tartom, és rájuk nézve szégyennek. Talán az itt még csak eszközként használt "baba" beiratkozik majd egy újfajta integrált osztályba, ahol a differenciált oktatás áldásai mellett a "középosztálybeli" gyerekektől elsajátítja a viselkedés általuk megszokott módját is, miközben amazok semmiféle hátrányt nem szenvednek. Legalábbis (az "európai és egyre szélesebb hazai tapasztalatokra" hivatkozva) az oktatási minisztérium hátrány- és romaügyi biztosa így nyugtatgatta a püspöki kart és a többi kételkedőt.

Hogy Daróczi Gábor és felettese miféle iskolákból gyűjtötte tapasztalatait, nem tudom: viszont politikusként ők sem tolhatják félre a szülők többségének (mégoly "maradi, elitista és szegregációs") véleményét. Az tudniillik statisztikai tény, hogy a nagyhangú rossztanulókkal megvert osztályokból már most is menekül, aki tud. (Az ő jogaikat hangoztatók persze hamar megkapják a fenti billogokat.) Ráadásul a különféle (emberségességi ihletésű) törvényi tilalmakkal megkötözött iskolák a bőrükön tapasztalják, hogy az igazán szemtelen gazfickók gurgulázva pöknek a ma törvényesnek számító összes fegyelmezési fokozatra – a szóbeli figyelmeztetéstől a fegyelmi tárgyalás lehető legsúlyosabb következményéig, a magatartás-kettesig. És az érzékeny minisztériumi tisztviselő megnyugtatására hozzáteszem, hogy akikről beszélek, azok között mifelénk alig vannak cigányok.

A nagykanizsai út mellett egy tábla hirdette: "Kérjük, ne szemeteljen! A Nagykanizsa–Kisrécse útszakaszt a Kisrécsei Sport- és Túralovas Egyesület takarította ki." Ugyanott a "Parlagfűmentes Magyarországért" program egész oldalas felhívása kiabált: június 30-ai határidővel, a törvénnyel és kétmillió forintig terjedő bírsággal riogatva próbálta rávenni a földhasználókat és -tulajdonosokat, hogy a parlagfű virágzását akadályozzák meg, és ezt az állapotot a vegetációs időszak végéig tartsák is fenn. Ha erre nem hajlandók, akkor költségükön a hivatal fogja elvégeztetni. "Amennyiben a parlagfű elleni közérdekű védekezést a kultúrnövény károsodása nélkül nem lehet elvégezni, akkor a védekezést abban az esetben lehet elrendelni, ha az adott területen a kultúrnövény tőszáma nem éri el az agronómiailag indokolt tőszám 50%-át és a parlagfűvel való felületi borítottság meghaladja a 30%-ot. A védekezés során az érintett kultúrában okozott károkért a földhasználó nem tarthat igényt kártalanításra." – Bizony, ha az idióta szájtépős plakátok nem használnak, akkor jön a bikkfanyelv meg a bilincscsörgetés.

Népes csoportok ballagtak Nagykanizsa felé, a hátralévő pár kilométert busz hiányában így téve meg. Ami engem illet, valahol a város előtt akartam aludni, s e szempontból a gyalogosforgalom a legidegesítőbb leendett. A kocsit meg lehet várni, hogy elhaladjon, még a biciklistát is, de a gyalogosok mindenképp látni fogják, hová fordulok be hálni. Szerencsére egy terephullám éppen eltakart a szemük elől, és eltűnhettem észak felé egy erdészeti úton, amely a térkép szerint a Zalai-dombság egy háromszáz méteres magaslata alá vezetett. Valami rejtelmes okból azonban körbefogott egy jókora szántóterületet is, aminek feltétlenül utána kellett járnom. Nyolc óra lehetett. A sátorhely megtalálása mindig izgalmas feladvány, de most, hogy meg volt toldva egy földrajzi talánnyal, a végletekig felajzott.

Elmellőztem egy volt katonai tábort (vagy valami hasonlót), ahonnan gitármuzsika szállt felém, s ahol gitároznak, ott isznak is, és... nem kell folytatnom. Tovább kapaszkodtam. Csakhamar egy modern vonalú autó húzott el mellettem, aztán még egy, majd szemből jött kettő. Nos, vagy valami dzsembori van a hegytetőn, vagy átvezet az út Nagybakónakra, mindenesetre tovább kellett mennem, hogy kiderítsem. Az erdő csakhamar elmaradt, és valami sorompóféle tűnt fel előttem. Balra mintha három férfi támasztott volna egy póznát. Aha, kifogtam egy ellenőrzőpontot, és lecsuknak – de legalább fedél alatt alszom. A három ember nem volt más, mint egy elhagyott szemeteskonténer, és jobbról feltűnt egy helységnévtábla a sötétben: "Nagycserfő." Magamban mindennek elmondtam a Frigoriát, amely képes volt egy egész falut elsinkófálni, de másztam tovább.

Jobbról, balról folyamatosan régi kertes házak álldogáltak, egyutcás falu lehetett – de csak nem akart vége szakadni. Az utca neve: Bakónaki út. Egy futamatnyira a kezdetétől kicsi fehér templom csúcsosodott bal kéz felől (mise kéthetente), mellette kőkereszt ősrégi (azóta nyilván felújított) felirattal: "Jól emeltetett ez új szent kereszt dicsőséges Szent Anna aszonak és Szent Illés próféta tiszteletére ez napon anno 1807. Hans U (?)" Elhaladtam mellette, és ekkor a homályban felderengett egy fehér pizsamába öltözött, mulatságosan billegő alak.

Kikerülni nem lehetett, visszafordulni értelmetlen lett volna, így köszöntem neki. Harminc-negyvenéves, madárcsontú nő volt, és a szúnyogos estében rögtön le is tegezett. Nem volt részeg, de zavaros beszéde gyengeelméjűre vallott. Kérdésére jó nagyot hazudtam: Nagybakónakra igyekszem, "jó-e oda ez az út." Sajnos nem tudta, és ragaszkodott hozzá, hogy becsöngessen két helyre is, hátha ott tudják. (Nos, ezért sem érdemes hazudni.) Gyors egymásutánban előjött a gazda és egy kutyasétáltató férfi: mindkettő mást mondott, "de van nem messze egy kocsma," kérdezzem meg ott. (Kérdezze a hóhér.) A faluban igenis laknak, bár a mostani nagy forgalom az üdülőknek köszönhető. Minden második házban zene szólt, tévé fénylett vagy kerti parti hangjai hallatszottak. Feltűnt egy második templom is, és további házak, összesen tán kétszáz. Jó helyre jöttem aludni, dörmögtem, a Frigoriát minden eszembe jutó szitokkal illetve.

Most már nem volt mit tennem, feltapogatóztam a falu végéig, és úgy tettem, mint aki a folytatást keresi a sűrű bozótban. Pechemre az utolsó házban éppen vendégség volt, és hogy bekapcsolt fejlámpámmal ne keltsek gyanút, oda is beköszöntem. Azonnal kéznél volt egy újabb hazugság: Bakónakra mennék a kék jelzésen. (Volt ott jelzés, de meggyőződtem róla, hogy zöld háromszög, tehát nem fognak leküldeni a dzsindzsában.) Kijött egy fiatalasszony, és készségesen felvilágosított, hogy ez az út nem visz Bakónakra (ő tíz éve lakik itt, de sose merészkedett rá), hanem "tudja mit, a kisfiam máris megmutatja a földutat." Elő is penderült egy lurkócska egy szál gatyában, és lámpám fényénél máris visszakalauzolt egy nyíltabb részig, ahol egy füves szekérút vezetett le a dombhátról. Elbúcsúztunk, majd eloltottam minden fényemet és lekushadtam, amíg vissza nem ért. Eszem ágában se volt Bakónakra menni.

Közvilágítás nem volt: a koromsötétet enyhítő házbeli fényektől segíttetve visszagurultam egy darabon. Balról feltűnt egy fehér lepelben billegő alak, de szó nélkül elsuhantam mellette. Megálltam a felső templomnál, és célra tartottam a fényképezőt meg a fényszórót, hátha valakinek lesz mersze bizonyítékot követelni Nagycserfő léte mellett. De a lépcsőről sutyorgás hallatszott felém (hogy mi a fene ette ide ezeket is, morogtam magam elé), ezért rutinosan köszöntem, és folyamatosan beszélni kezdtem, hogy "csak a templomot akarom lefotózni, vigyázzanak, vaku lesz." És lőn nagy fényesség, és feltűnék a képen két kuporgó alak. Jó lesz innen bizalommal távozni, ezért odamentem és megmutattam. Két fiatal lány volt, olyanformák, akiket odahaza csak incselkedva szoktam "hölgyecskék"-nek szólítani; itt azonban merőben más volt a helyzet. Le- (vagy fel-?)önöztem őket, és megadtam a honlap címét is egy papírfecnin. Megerősítették, hogy ez afféle falu (vagy inkább szőlőhegy), és egy magánvállalkozó busza is jár ide. Ők már megszokták a szúnyogokat, én meg nem, ezért amennyire tőlem telt, gálánsan elbúcsúztam, és nyeregbe pattantam.

A falu határában lefotóztam még egy Szent László(?)-szobrot, aztán visszavonultam két-három kilométert, és szállásra tértem. Éjjel arra vetődött egy kurta zápor, aztán valamiféle közepes méretű emlősállat, de nem mutatkozott be. Így végződött ez a szép nap, és a szelíd hidegfronttal lezárult a keserves izzadás időszaka is. Bár a kezdeti tervet (miszerint Nagykanizsa után nyugatnak fordulok, egészen a Rábáig) el kellett vetnem, megmaradt a remény, hogy ura maradok az időnek. Reggel egy gombász keresztezte utamat, de akkor már menetkész voltam, és nem is jött közel. Kidugtam fejem az útra, és kisvártatva felragyogott előttem a város, utam legnyugatibb állomása.