6. nap: VIII. 2., hétfő.
Kiskunmajsa – Csongrád.
106 km.

Rövid városnézés után keletnek siettem, és Kisteleken rögtön megláttam egy szép temetőt, kápolnával. Az eddigi piros levélládák zöldekkel kezdtek váltakozni, mindnek száma volt: a hozzájuk tartozó tanyák ugyanezen számokat viselték.

Egy húszéves kimutatás szerint minden tizedik magyar ember tanyán él; talán a felük még ma is. Ez a jelenség az Alföldre jellemző, ahol a békeidőben is dúló török martalócok ellen esetleg a mocsár jelentett némi menedéket, de inkább csak az, ha a parasztok nagyobb városokba tömörültek. És ilyen mezővárosokból rajzottak ki amazoknak a kiűzése után, s kezdték meg a pusztává vált régi falvak helyén az élet nagy munkáját: harcot a sivár homokkal, a nádi farkasokkal, a földesurak visszajobbágyosító törekvéseivel – és később a piaci versennyel meg a városi huncutsággal.

Tömörkény István (1866–1917) volt ennek a népnek a nagy írója, mondhatni: próza-Petőfije; novellái emberközelből és nagy szívbeli melegséggel ábrázolják a Szeged környéki tanyákon élők nehéz és komor életét. Az ő igazi "parasztikus" figurái, "nincstelen zsöllér embör"-ei, akiket szépíróként, hírlapíróként és múzeumigazgatóként valósággal belemásolt az örökkévalóságba, utódaikban ma is ott élnek, nevüket a részletesebb térkép jelzi is. Mikor másodjára erre jártunk, egy tanya bejáratánál tábla hirdette: "Ez az út az EU támogatásával épült, kedvezményezettje Felföldi János." Fölföldi sógor vagy valamelyik szomszédja, talán Savanya Pál vagy Várakozó Ferenc egy biciklin jött szembe velünk. S ha már itt járunk, 1912-ben írta Tömörkény azt a tréfás novelláját (Levél a pusztában), melyben a tanyasiak gyorsan mozgó földöntúli fényességet észlelnek a láthatáron, és riadtan magyarázzák: valami nagy szerencsétlenséget jövendöl. Egy pusztázó lovas utánaered a homokon, de nem éri utol – hiszen az ilyet nem is lehet. "Pedig mindössze annyi történt" – teszi hozzá az író –, "hogy a puszta másik szélén lakó Vadlövő Mihály, közismert rossz csont, e napon új, fényes biciklit lopott a városban, s azon karikázott hazafelé."

Ami pedig a homokot illeti, el kell mondani, hogy Ópusztaszer után van belőle több is, mint jó volna. Sajátságos valami ez a homok, mert mindig oda megy, ahová senki nem hívta. Hol a vetésre telepszik rá, s akkor jajgatások vannak a tanyákban; hol meg az emberek szemébe röpül bele, s akkor is sírás a dolog vége. Próbálják is féken tartani fűvel és fával, vagy a városi eszesség újabban kővel is – de végül mindig úgy üt ki a dolog, hogy a homok kiszabadul a csapdából. Nagyot nevet az embereken, hogy megint túljárt az eszükön, mert furfangos szerzet ő. Ellepi az utat, és akkor a lovak rövideket lépnek és nagyokat izzadnak a kocsik előtt, melyeken a fináncok utaznak egyik tanyáról a másikra, hogy föltekintsék, nem rejteget-e dohányt valamelyik gazda az ágyfiókban. – Valahogy így írta volna le Tömörkény azt a szégyent, amiben a Frigoria-féle kerékpárosatlasz immár sokadszor lőn elmarasztalandó. Mert hogy ne kerteljünk, elmondjuk egyenesen, hogy a térkép jelölte "aszfaltos utat" Ópusztaszerről észak felé négy kilométeren át befújta a homok. Látszott is a postás biciklijének különutas nyomvonala attól három méterre odébb, a királydinnyés fű közepén.

De hogy mást is mondjunk, manapság a parlagfű is nagyon el van szemtelenedve, amiért is a városi urak könnyezni meg tüsszögni szoktak. Ilyenkor tanácsokat ülnek, végzéseket hoznak, és a nyomdásszal plakátot készíttetnek. Ott olvassák aztán a Förgeteg Jánosok és a Frantzia Péterek a főutcán: "Ne csak a szádat tépd, a parlagfüvet is! Induljon az irtó nagy gyomirtás! Az egészségesebb Magyarországért!" És a Jánosok meg Péterek a fejüket ingatják, mert ők sosem szokták a szájukat tépni (azt csak a tévében mondják úgy, német módi szerint, de igaz, ami igaz: illik is rájuk), ezért hát a parlagfüvet sem fogják ők tépni.

Magam pedig elhaladtam néhány újabb tanya mellett, és Pusztaszer határában "föltekintettem" az 1900-ban felavatott Hétvezér-emlékművet. Érdekes módon – noha a millennium lázában fogant a terv – sürgetője nem valami állami szerv volt, hanem a kecskeméti ref. jogakadémia diákjai és tanárai, kivitelezője pedig az Országos Magyar Diákszövetség és Kecskemét városa. Az oszlopot kisebb természetvédelmi terület övezi, és azon a dombon áll, amelyen Anonymus szerint Árpád törvényhozó és földosztó gyűlést tartott – ez azonban történelmileg teljesen alaptalan: csak a későbbi királyok adományoztak ilyen módon birtokokat.

Ettől a megszentelt helytől a térképet követve fölösleges kitérőt tettem földutak szövevényében a "Fülöpszék TT" felé, de nem találtam. Ennélfogva visszatértem a betonra, és egy EU-támogatásból épített "feltáróúton" kiértem Tömörkény községbe. Az irodalmi anekdota úgy meséli, hogy Steingassner István, ceglédi születésű hírlapíró irodalmi karrierje kezdetén ezt a helynevet és még kettőt kalapba tett, majd az egyiket kirántotta. Akkor dőlt el, hogy a Szeged környéki tanyavilág sváb nevű, de igen mély magyarságú íróját nem Szelevény, sem Szederkény, hanem Tömörkény Istvánnak ismerjük. Őróla egyébként a faluban nem találtam sem emléktáblát, sem szobrot, sem más effélét.

Még a falu előtt, egy tanyán a kútból árokba szivattyúzott vízben kacsák úszkáltak, másutt hatalmas libafarm működött. Aztán egy üresen romosodó "állami elemi népiskola" fákkal körülnőtt, bekerített hatalmas téglaépülete szomorított el, de nem azért, mert hibásan volt ráírva a homlokzatára: ISTEN ÁLD MEG A MAGYART. Az elnéptelenedő tanyavilág megszűnő iskolái olyan szívszorító emlékek, amelyekről nem tudok élményszerűen írni, csak jelentést tehetek róluk.

Rövidesen Csanytelekre jutottam, ahol eddig példátlan méretű fóliasátrak fogadtak: olyan nagyok, hogy egy "bordájuk" fölemelésével vagy a homloklemezük kihajtásával szellőztetni is kellett őket. Miközben ugyanitt egy takaros házat fotóztam, finoman gömb alakúra nyírt bokraival, nevetve elém perdült két fiatalasszony, és látszatra egymással csevegve szájukra vettek. Bizony, az egyedül túrázót magános ember ritkán szokta megszólítani, ahhoz kell egy harmadik személy is (vagy a turista kezdeményezése), hogy a helyzet oldódjon. A boltosné elmondta, hogy igen nehéz az élet (ő ezt velősebben fejezte ki): a megélhetésért rengeteget kell "háztájizni," szabadidő nem marad, pedig ő menne mindenfelé a három gyerekével. Itt általános az ingázás, szinte mindenkinek van munkája: kinek Csongrádon, kinek Kecskeméten vagy Félegyházán. Az előzőekben említett iskolát már ő sem látta működni. Viszont a maga részéről megemlítette, hogy valami házaspár szintén erre túrázott a minap gyerekestül, olyan biciklikkel, hogy szinte muzsikáltak: volt rajtuk zuhany, napelem, mögöttük utánfutó, miacsuda.

Ezen a napon kivételesen előre tudtam, hol fogok aludni, ezért erősebb tempóra kapcsoltam. A Csaj-tó nevű halas víztükrök környékén zápor széle suhintott meg, Baks után pedig elém került a régóta várt komp, az első a túrán. A kerékpár viteldíja potom ötven forint, a személygépkocsié háromszáz, a teherautóé hatszáz. "Minden egyéb megegyezés szerint." (A személyszállítás pl. nem kerül semmibe.) A komp kezelőjét, mint régen is, "révész"-ként említi a tábla, amely tanúsítja, hogy itt is magáncég dolgozik.

A révészre várakozó teherautósofőrök megkérdezték tőlem, hogy "a többiek" mikor érkeznek. Értetlenkedésemre egyikük felfedte a titkot: egy férfi és egy nő is errefelé tekereg két felmálházott biciklin. Végül azonban kiderült: ők nem azok, akikről az előbb a boltosnéval beszélgettünk, hanem egészen mások. A szóban forgó túrázók ugyanis hamarosan megérkeztek, és szóba elegyedtünk. Egy erdélyi lány és egy német fickó volt az, és az enyémnél sokszorta hosszabb túra végén jártak.

Áprilisban kezdték Németországban (?), úgy, hogy egy félévet "fagyasztottak" az egyetemen. Útvonaluk Francia-, Spanyol- és Olaszországon át haladt, és Marokkóban is jártak. Azon röpke percek alatt, amiket az átkelés adott, kifaggattam a korondi lányt: Franciaország kultúrája és tájai nagyon tetszettek nekik, a németeket nyitottabbnak és nyájasabbnak találták, mint a spanyolokat, viszont Olaszországba nem mennének újra, ott szűkek az utcák, és nagyon rámenősek az autósok. Marokkóban mindenki hasissal kínálgatta őket, ez ugyanis ott bevett élvezeti szer; minden esti megérkezésükkor azonnal körülfogták őket a gyerekek, és mindenáron meg akarták tapogatni a kerékpárjaikat. Lehetetlen volt egyedül maradniuk, mert a sátrukhoz tömegek kísérték őket, nem tudván elképzelni, hogy két messziről jött ember csak úgy magában akarja kipihenni az utat.

Rendszerint hideget reggeliztek, és estére készítettek valami tésztaszerűt a spirituszfőzőn. Ahol lehetett, vadkempingeztek, mert a sátorhely tíz euró, és ez még olcsónak számít. Elfényképeztek kilenc diatekercset, aztán elveszett mind, mikor Spanyolországban (?) meglopták őket. De úgy sugárzott róluk az az élmény, amit távoli tájak és emberek megismerése ad, hogy nem kétlem: az otthoniak nem sokat veszítenek, ha csak a beszámolójukat hallgatják. Mostanra a csomagjuk nagyját már hazaküldték, így valószínűleg kevesebbet cipeltek, mit én.

Az átkelés végeztével még beszélgettünk tíz percet, kihasználva, hogy a fiú, mint titkon minden férfi, képes ennyi ideig bámulni bármit (ez esetben a kompot), ami vasból van és mozog. Van ezen a parton egy útmutató tábla, amely sok útikönyvben helyet kapott: "BAKS 6 KM;    NEW-YORK 7797 KM." Mondanom sem kell, hogy ez a tábla a századfordulón kitántorgott millióknak állít emléket, nem pedig a mindszentiek hősködését tanúsítja.

Mintegy hálából (ha már hasonló élményeket nem oszthattam meg velük) Szegvárig "húztam" útitársaimat, ott aztán letértem az útról egy falumúzeum reményében. Ez azonban zárva volt, a szélmalmot is csak kívülről tudtam lefotózni. Észak felé megláttam az első kunhalmot, aztán utolértem egy villanybiciklis bácsit, aki igen kedvesen válaszolgatott a nyeregből, és hagyta is magát lefényképezni. Egy ilyen jószág egy töltéssel 3–4 órát tud haladni, ha jól emlékszem, és jellemző csúcssebessége mintegy 40 km/h.

Szentesen este hétkor már csak körülnézni tudtam: régi utcafeliratok köszöntöttek (Petőfi utcza, Iskola-utcza), a dísztéren fiatalok lebzseltek, egyikük a közeli dühöngőben cirkuszi monociklin villogott. A főtér épületegyüttese gyönyörű, mint a nagyobb alföldi városoké általában. Aztán a gáton áttekertem Csongrádra (két fiatal nő jött lassan utánam, mert nem hitték, hogy itt kell biciklizni), és a nevezetességeket másnapra hagyva megkerestem a kempinget. A 2500 Ft-os szállásdíj ügyében itt inkább nem írok semmit, de annyi szent, hogy nem azzal voltam boldog, és a recepcióslányt sem akarom bántani. Az ügyek kölcsönös megelégedést hozó elintézése után elárulta, hogy nemsokára kezdődnek a Körös-toroki Napok, s vannak, akik már most "melegítenek" rá.

És valóban, a sátrat muszáj volt egy ilyen banda mellé fölvernem az áramszükségletem miatt. Tüzet raktak, enyhén már mólésak voltak, s mikor megkérdeztem, nem zavarom-e őket a sátrammal, az azonnali nemleges válasz és többrendbeli sikamlós célzás mellé elmondták, hogy a most bömböltetett Horváth Charlie után holnap Virág Bercit fognak hallgatni (a nevet kissé megváltoztattam). Egyikük éppen az említett zenész rokona volt, kopaszra nyírt, nagydarab fiatalember – és nem volt elragadtatva, hogy én Virág Bertalanról még életemben nem hallottam. "Itt élsz nemtudomhány éve, és nem ismered őt? Hát nyitva van neked a szemed egyáltalán?" – Csak akkor vigasztalódott meg kissé, mikor bevallottam, hogy Csongrádon sem jártam még soha. Ami meg Charlie-t illeti, ő viszonylag igényesen énekelt egész éjjel, de az egyre részegebb bulizókról ez nem mondható el. Hajnali háromkor szédelegtek csak ágyba, amikorra már az utolsónak is elkopott a hangszála a sok gajdolástól. Danoltak ott más cenkek is, ők fél ötig bírták. Persze én se sokat aludtam, de az már a magam baja volt.