7. nap: VI. 28.
Balatonakali – Rezi vár
91 km.

A közös reggeli után a kempingből elsőnek jelentkeztem ki (igen olcsón megúsztam), aztán a nyakamba vettem a Balaton-felvidéket. Köveskálról azonban délnek fordultam (a határon indiai beütésű Mária-szobor üldögélt, hagyományos "könyörögj érettünk" kéréssel; valószínűleg a telektulajdonos valamilyen meggondolásából, mint másutt a fekete fakrisztusok), a dombtetőn álló kőalakok felé. Mögöttem az országúton elhúzott egy könnyű fegyverzetű bicajos konvoj, alighanem iskolai tábor. Előttem a füves legelőn egy eldobott Nesteá(R)-s és egy Cappy(R)-s palack hevert, ezeket is a fedélzetre vettem a legközelebbi kukáig. Az emlékműről nem olvastam semmit a közeli tanösvénytáblán.

Utamat a karsztvízből táplálkozó, ötven hektáros Kornyi-tó felé folytattam. Emellett egy gazdaság van, de maga a tó érintetlen, sokféle madár lakja. Az állhatatosan fúvó szélben a diktafon inkább csak zörejeket rögzített, mint a madárhangokat. A tó körül tanösvény fut, de én inkább a közeli tanyát útbaejtve távoztam mellőle.

Kővágóörsön egy építőbrigád mellett elsomfordálva megtekintettem a nevezetes kőtengert, ugyanitt kívülről a két templomot (evangélikus és előtte a római katolikus), és előttük a szívókutat használtam. A falu főutcája ragyogó, bár régebben elevenebb volt, nagyobb jólétet mutatott. Aztán úgy döntöttem, fölkeresem a kisörsi templomromot, és erről is meg kellett állapítanom, hogy nem több néhány, a bozót mélyén megbúvó kőhányásnál, amelynek környékét bozótnyesedék- és cseréplerakónak használják.

Azonnal visszatértem az országútra, és már csak Kékkúton álltam meg, ahol az ásványvizet egy óriási bádogdobozhoz hasonló épületben palackozzák. A Theodora tanösvény táblája szerint a mélyből felszálló szén-dioxid megsavanyítja a mészkőben tárolt vizet, s az így könnyebben kioldja a kalciumot, magnéziumot és a nyomelemeket a környező kőzetekből. Izotópvizsgálatok szerint az a víz, amit ma megiszunk, 13–16000 éve indult útnak a repedéseken át a föld mélyébe. A savanyúvízforrás a kerítésen kívül fakad (ahol a térkép is jelöli). Érthető okokból csak akkor ad vizet a fémláda, ha megnyomunk egy gombot, de semmi más korlátozás nincs. Egy kisgyerekes család éppen egy rekesznyit merített, mikor beborult az ég. Alig tudtam őket lekapni, máris szakadni kezdett. Fényképezőmet egy erős zacskóba süllyesztettem, a pólót levettem, és megkezdettnek nyilvánítottam az esős évszakot.

A tervezett folytatás Salföld volt, amit természetesen nem hagyhattam ki: ahogy az eső alábbhagyott, esernyővel felszerszámozva betértem a természetvédelmi majorba. Itt házijószág tanyázott, mind a maga helyén: szürkemarha, rackajuh, távolabb bivaly, és persze gyönyörű igazi és pónilovak. Az előbbieket egy fiú hangos kiáltásokkal térítgette be az istállóba, s ha nem mentek húzatva, hát kötőfékjüknél fogva tolta őket maga előtt befelé. (A hét bizonyos napjain itt lovasbemutatókat is tartanak 2500 forintos áron, ebben a lovaglási lehetőség is benne foglaltatik.) Egy külön épületben kiállítást rendeztek be a Balaton partvidékének átalakulásáról: miként váltotta fel a harmincas évekbeli természetközeli, tájhű állapotot mostanra az önző, mohó és ízléstelen beépítettség hegyen-völgyön-vízparton. Attól tartok, ötven év múlva az én fényképeimet is ugyanígy mutogathatnák, nemzeti park ide vagy oda.

Kisörspuszta felé csak betekintettem: régi apró település ez, amit a homokbánya majdnem fölfalt, de újabban néhány leköltöző művész és értelmiségi vállalta, hogy feléleszti, s a dolog jelenleg itt van függőben – a bánya mindenesetre üzemel. Megnéztem a helyi kőtengert, aztán a közeledő újabb felhőtornyok láttán úgy határoztam: megebédelek. Félregurultam száz métert egy földúton, mire először egy Opel gördült el rejtekhelyem előtt (az utas gunyorosan jó étvágyat kívánt, én egy dacos Ahá-t feleltem), aztán egy távolsági busz állt meg az országúton velem szemben. De új vendég nem érkezett, s a távolságtól felbátorodva nekifogtam az ebédnek. Már terítve állt az asztal, mikor ismét szakadni kezdett. A buszról riadozó tekintetek lesték, amint előszedtem az esernyőt, bebújtam alá és falatozni kezdtem. Ezúttal nem csaptam igényes lakomát: fél zsömle, rá egy tömör húsdarab, a többit elvégzik a fogak – mindez többször ismételve. Érdekes, hogy egy ilyen lecsupaszított szertartás is betölti a gyomrot, sőt az ilyenért is hálás lesz a lélek a Teremtőnek. Mire végeztem, a buszvezető megírta a fordajegyet, a függöny mögül elégedetten nézett rám, a fedél nélküli ázott verébre. Az eső lassan elállt.

Ábrahámhegytől Szigligetig nem történt semmi említésre érdemes dolog, ott azonban letámasztottam a bicajt és meglátogattam az újvárat. Régebben Szigliget bizonyára a Balaton egyik szigete volt, így említik az adományozási oklevelek. Volt itt több falu és több tulajdonos is, de a király sokáig megőrizte birtokjogát, annyira vonzó és védhető volt a környék. A végvári harcok korában Szigliget erősen leromlott, de három hónap kivételével sosem lakta a török, s azután (1683) vége is lett a jódolgának. Sajnos a vár lőportornyát 1697-ben villámcsapás érte, azzal tönkre is ment, mivel a Habsburgoknak nem kellett a többihez hasonlóan ezt is a levegőbe röpíteniük. Aztán beteljesedett Szigligeten is a költő szava:

Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak palotát heverőhelyének...

Az állagmegóvás és a helyreállítás folyamatosan zajlik, s mostanra egészen csinos külsőt nyert általa a vár, amire bizonyság volt a sok látogató ezen a borús hétköznap délutánon is. Egy közeli villanyoszlopra ragasztott hirdetés szerint a Badacsonylábdi Kertvendéglőben minden csütörtökön "haspárti estet" rendeznek (fejenként 1000 forintért "4–5-féle ételválaszték"), minden pénteken pedig "bajusz-estet" (a bajuszosoknak 10% engedmény az étel-italfogyasztásból). Ahogy azonban a csöpörgés újraindult, kénytelen voltam odébbállni, mert nem vittem föl esernyőt. Balatongyörökig gurultam a parton, aztán északnak fordultam, immár a Keszthelyi-hegységben.

Az erdő bejáratánál az Erdő fohásza helyett az Erdő üzenete volt olvasható, szerezte "Wenczely, az erdész", és a közkézen forgó változatnál kissé bőbeszédűbb:

Az Erdő üzenete!

Vigyázz rám, ember, mert én is élek, érzek!
Szeress, hisz életeden végig elkísérlek!
Vagyok:
kisfiad bölcsője, tűzhelyed melege,
házad gerendája, tornácod fedele...
Vagyok:
pad az iskolában, otthonodnak ajtaja,
éhezőknek, szomjazóknak, munkásoknak asztala.
Vagyok:
orgona, zongora, citera és cimbalom,
vagyok fejfád és koporsód,
ha rádborul a sírhalom...
Kérve-kérlek, ember, ki együtt élsz velem,
hallgass meg, oly szerény, oly rövid e kérelem!
Ne bánts!

Hosszú küzdelemben fölkapaszkodtam a büdös-kúti arborétumig, közben nagy örömömre kisütött a Nap. Újra megszólaltak a madarak, és az arborétumhoz (vagy inkább a fenyőfasorhoz) értem, két nyestet (?) is láttam, amint kecses ugrásokkal iszkoltak előlem az irtásréten. A közeli pad-kői kilátó már alig emelkedik a lombkoronák fölé, de valamit még mutat. Vele átellenben a közelmúltban elhunyt zalai természetjárók emlékoszlopai állnak.

Ha jól emlékszem, indulás előtt egy defektet kellett megjavítanom; az mindenesetre biztos, hogy a hátsó kereket leeresztettem, és megpróbáltam megkeresni az újabban kifejlődött gumipúp okát, amíg be nem áll a sötétség. De nem találtam, így bizonytalan érzést keltő, ugráló hátsóval nekieredtem a nyugat felé lejtő erdészeti útnak. Ez ugyanaz volt, amin 2000 tavaszán három sráccal lezúdultunk a túlélőn. A büdös-kúti erdészlaknál hiába keresgéltem a forrást. Egy padnál befaltam utolsó zsömlémet, aztán föltettem a fejlámpát. Lecsúsztam egészen Keszthely határáig, majd visszamásztam Cserszegtomajon át Rezire. Még ezen a késői órán is akadt pár léhűtő a borozó udvarán, hogy elcsodálkozzon rajtam, pedig ez igazán nem volt kívánatos itt, a kiszemelt szállás tövében.

Nagynehezen megtaláltam a rezi várba vezető murvautat (a térképnek e tájon kevés köze van a valósághoz), fölkaptattam, megzuhanyoztam és sátor nélkül ledőltem a szúnyogtalan éjszakát ígérő langyos szélbe. Kelet felől kitartóan rémítgetett egy reflektor ("terepjárós barmok: észrevettek, belém akarnak kötni, meg kell lapulnom a hegyoldalban"), de rövid távcsöves figyelés kimutatta, hogy nem mozdul. Fölöttem szelíd altatót daloltak a csillagok.