Tizenharmadik túlélő, Bakony - Keszthelyi-hg.
(2000. május)

Végre ismét egy kerékpáros napot tartalmazó túlélő, amiben ennélfogva az életbenmaradás mellett a tisztes helyezésre is volt némi kilátásunk! Bikaerős tanárcsapatunk azonban már indulás előtt menetképtelenné vált, mert Nagy Zoltán és Szoboszlay András kollégák lábai nem működtek a célnak megfelelően. Lunczer Ildikó tanárnőt hamar elnyelte egy jó középcsapat, én magam pedig Marton Sándor mellé ugrottam be tartaléknak a kiskorú tagok istápolására, ha netán ő sérülés miatt kiszáll. Ezzel a "Sass Flóra" névre hallgató formáció be is fejezte pályafutását.

A nagy létszámú mezőny vonaton és busszal közelítette meg Ajkát, s itt némelyek már dörzsölték is a kezüket, mert igazolódott a tereptippjük. Este még egy kiadós kaptató várt ránk Úrkútig, amit majdnem mindenki képes volt nyeregből teljesíteni. Az iskolaudvaron megejtettük a formaságokat; sajnos most nem telt jobb csatakiáltásra, mint hogy "mindenki egyért, egy mindenkiért." Hajnalban a pontőrök kiutaztak állomáshelyükre, majd mi is utánuk eredtünk. Csapatunk, a "Rendíthetetlen Oroszlán" (azazhogy Szilárd Leó) az emelkedőket leszámítva jó iramban tudott haladni, s ekkor még csak az igazi nagyágyúk előztek meg bennünket.

Az útvonal a Kab-hegy félelmetes meredélye alatt szintben haladva nyugat felé kanyargott. A szőci focipálya után (ahol nagyjából mindenki eltalálta a kaput) elbúcsúztunk az országúttól, és kisvártatva a Bakony egyik katonai gyakorlóterepén találtuk magunkat. Utunk mellett kiégett műházak éktelenkedtek, az erdőt pedig manőverezésre alkalmas, tágas mezőségek váltották fel. Itt került sor az első nagy próbára, amely az (el)irányító szöveg szerint a "csiplek-hegyi romoknál" volt - valójában pedig jóval alattuk. Ez néhány csapatnak, amelyek nekivágtak a meredélynek, kisebb időveszteséget okozott - míg a lustábbja a hegy mögött kényelmesen felhajtott a katonai kiképzőtáborhoz.

Itt már sok csapat torlódott össze: a várakozók kellemes majálishangulatban harapdálták szendvicseiket, a soron lévők pedig nekivágtak a nagy kalandnak. Drótkötélen táncoltunk, házba másztunk hágcsón, falra kúsztunk egy szál sisakban, föld alatti labirintusba bújtunk, és a hegytetőn hitelesítettük a "tizenhárom" feliratot, amelyet ügyes kezek kövekből raktak ki. A pontőrök közérzete itt még kifogástalan volt, kedvességüket és a biztatást ez úton is szeretném megköszönni.

Marton Sándor falra mászik

Gyerekek a falon

Kötéltánc

Röpke pihenő után továbbrobogtunk a nagyszerű kopáros felszínen, amelyből a távolban több kúp alakú púp állt ki. Közülük a (Hungária Kupáról többeknek ismerős) Cseket-hegy volt a verseny második nagy központja. Kaptunk üdítőt, nézelődhettünk távcsővel, fújathattuk magunkat a széllel. A gumigurítás az utolsónak érkezett néhány csapatnak már nem teremhetett busás pontokat, mert a katonák - megszegvén az egyezséget - este mindenkit lekergettek a hegyről. A három tájfutóbója megfogása körül is voltak félreértések: némelyek egyesével karikáztak közöttük, máshol az egész csapat úgy imbolygott végig a festői gerincek és dombok között, mintha láncra fűzték volna. Az ebből adódó időkülönbségek a verseny végén kemény vitákat okoztak.

A Cseket-hegy alulról

A Cseket-hegy tetején

Nekem is odarikoltott egy társaság: "Szétváltál!!" (Mármint hogy csapattársaimtól.) Én akkor másra gondoltam, de ruházatom körül minden rendben volt. Viszont mikor a második bója felé menet végigmustráltam kerékpáromat, észrevettem, hogy az tényleg "szétvált" a kíméletlen igénybevételtől, mégpedig a hátsó, ún. ülőcső alján. Az orosz gyártók kispórolták a vázból az anyagot, emiatt a paralelogramma átlója hősi halált halt. Meglepő módon a váz mégsem csuklott össze, viszont a következő emelkedőkön erősen hajladozott és szánnivalóan nyekergett. Továbbhaladásom kétségessé vált, de legalábbis nagyon lelassult.

Marton kolléga az ódörögdi "lépcsős emelkedő" után úgy döntött, hogy pihentetnie kell a derekát, és aznapra abbahagyta a versenyt. Félúton túlvoltunk már, és ezzel a döntéssel mindenki elégedett volt. Jómagam azért is, mert rám maradt az ő masszív kerékpárja - no meg a csapat ifjú motorjai, akik a magunkfajta eltörődött koloncok nélkül bizonyára az első háromba röpítették volna a Rendíthetetlen Oroszlánt.

Lassan elhagytuk a Bakony vidékét, és a Sümegtől délre húzódó murvaúton becserkésztük a Keszthelyi-hegységet. Üdezöld erdőségek és néhány terephullám után Várvölgy falu fogadott bennünket, ahol végre pontokra válthattuk elméleti tudásunkat. Egy tesztfeladat keretében kifejthettük, hogy Sass Flóra "Afrika-utazó nő," Téry Ödön pedig "alpinista, kinek nevét a Magas-Tátra egy híres turistaháza őrzi." A huszonnégy nevezett csapat ugyanis egy-egy magyar felfedezőről vagy világjáróról kapta a nevét. Közöttük volt Fa Nándor, Kittenberger Kálmán, sőt az igen népszerű Zsilinszky Endre, iskolánk volt tanára. (Némely csapatok az ő azonosításával nehezebben boldogultak.)

Vállus után derekas izzadás várt megfogyatkozott csapatunkra. Még szilvát sem láttunk a fákon, holott tudvalevő, hogy az emelkedők okozta gyötrelmeket ez enyhíti a leghatékonyabban. És ahogy átértünk a hegység legkegyetlenebb kaptatóin, még nagyobb megpróbáltatások meredtek elénk: szlalomozás farönkök között, majd a legrosszabb: találkozás Karellel, a pontőrrel. Mivel éppen a nyakára torlódott csapatokat hessegette, sokáig nem volt hajlandó szóbaállni velünk (ezalatt persze a mi óránk járt). Amikor pedig végre leereszkedett körünkbe, abban sem volt köszönet: olyan őrmesteri szavakat intézett hozzánk, amelyektől csapatunk "egycsillagos" tagjainak férfivá avatása azonmód lezajlott. Mindegy, gondoltam, majd a rendezőkkel megbeszélem a dolgot - vagy nemes bosszúként megírom az iskolaújságban.

Szlalomozás farönkök közt

Kötelező pumpálás

Ott helyben azonban nem mondattuk magunknak kétszer a kacskaringós, ámde határozott buzdítást: nyomban leeresztettük az összes gumit, hogy aztán ismét felfújjuk őket. Ezenkívül felrohantunk a hegyoldalba a "fütyülős" kulcstartóért, amelyen a múltkori túlélőről megmaradt felirat ("Boróka") mellett egy leolvasandó szám is díszelgett. Utána már a Balaton felé terelgettek bennünket szívvidító déli lejtők. És már csak egyetlen (nemhivatalos) feladat maradt a cél előtt: egy Kispál-számot kellett elénekelni vagy elszavalni. A gyenesdiási általános iskola pedig már várt ránk a teli tányérral és a hűs vizű zuhannyal.

A gyenesdiási általános iskola

Játszótér az udvaron

* * *

Másnap Pépp Gábor másodpercre pontosan kipakolta a mezőnyt a Keszthelyi-hegység Tátikának nevezett északi vidékén, ahonnan ismét a Balaton partjáig kellett visszajutnunk valahogy. Először a régió névadó magaslata tornyosult fölénk a maga 410 méterével. Tetején pontőrsátor, a feladat a következő: "Mekkora a Tátika - Sztupa - Rezi vár háromszögnek a sztupánál lévő szöge?" A sztupa (amely a térkép szerint "ázsiai építészeti alkotás") nem esett a túra útvonalára - viszont a matekórákon tanultak segítségével találtunk kiutat innen is. Az euklideszi geometria ötödik posztulátumának egyenértékű átfogalmazása szerint elég, ha a Tátikánál és a rezi várnál megmérjük a szögeket, majd összegüket kivonjuk a 180 fokból.

Trappolás lefelé a Tátikáról

A hegy északi szoknyáján, friss lélegzetű erdőségben adtuk vissza a természetnek a nehezen megszerzett szintkülönbséget. Távolról láttunk néhány "őshalmot," azaz vaskori temetődombot, amelyeket - ha hinni lehet az idegenforgalmi ismertetőnek - illír népek hagytak ránk látnivalónak. Zalaszántó mellett át kellett jutni a parlagföldeken, hogy aztán a rezi katonai bázist útbaejtve a háromszög másik csúcsába is felkaptassunk. Egy kisebb csalánoson áthatolva elértük a honvédségi objektum határát jelentő patakot. Az előre kezünkbe nyomott fénykép alapján felismertük azt a - fákra erősített - őrkunyhót, amely mellett nagy-nagy próbatétel várt a legénységre. Hordágyra kellett ugyanis fektetni a csapat legnehezebb tagját, és le- majd ismét fölhurcolni húsz métert a hegyoldalban. Marton tanár úr elnézést kért, s mivel a pontőrök (Annár Gyula és felesége) nem adtak helyt balesetvédelmi ihletésű kifogásának, sóhajtva felfeküdt a saroglyára. Mi meg nekiveselkedtünk: hegy felől Bence és Péter, elöl egymagam. Alul szusszantunk, cseréltünk, majd valamivel a kijelölt cél előtt ledobtuk terhünket, de ezt méltányosságból elfogadták hiánytalan feladatteljesítésnek. Sajnos az itt készült fénykép, amely nagy érdeklődésre tarthatna számot, rosszul sikerült.

A rezi várromhoz a létező legmeredekebb útvonalon kapaszkodtunk fel, s felettébb örültünk is az itt kiutalt másfél liter gyümölcslének. Tájolónkat a külön e célra odakészített állványra helyezve bámulatos pontossággal megállapítottuk a keresett látószöget, majd a várfalba ágyazott fantáskupakot is kibányásztuk, hogy a belehelyezett céduláról megtudjuk a következő állomás koordinátáit. Ez pedig egy igen távoli erdőfoltnál volt keresendő, a kis térkép szerint a "Kék rom" jelzés mentén. A turistajelzés azonban nem engedelmeskedett az elméletnek, és a várhegy alatt néhány csapatot kegyetlenül "elkalauzolt" - egyeseket Zalaszántóig. A leleményesebbek azonban túljártak a szervezők eszén, és egy órán belül jelentkeztek a tetthelyen. Itt egy ananászkonzervet kellett kibányászni a feltört ugarból, majd helyébe egy másikat süllyeszteni. Mi olyan mélyre ültettük a kompótunkat, hogy talán még most is ott lapul - pedig csak le akartuk rázni az utánunk jövő csapatot.

Romos híd a rezi bázis előtt

Élet a rezi várban

Hangulatos beszélgetésbe merülve talpaltunk el a soron következő állomásig (Fagyoskereszt), amelytől kezdve némiképp keményedett a hajsza. Egy szederrel benőtt irtáson áthatolva, csuszamlós kaptató után a Hungária Kupa egy másik jeles terepén találtuk magunkat. A hegytetőn olyan körmönfont alakzatot kellett kirakni duplóban, hogy órákig kellett volna várni a hegytetőn, míg sorra kerülünk - ennélfogva a feladatot másnapra halasztva rögvest indultunk is tovább. Tájfutótérképre váltva kisebb nehézségek árán megfogtuk a hat kijelölt bóját, amelyek értékes jutalomperceket jelentettek az összesítéskor. Itt már erősen kínzott bennünket a szomjúság, de szerencsére most is volt, aki lelket öntött a csapatba: Szládek Zoli, aki valósággal felvonszolt bennünket a völgyek fejénél vagy gerinceken megbúvó narancsszínű bójákhoz. Az előírt minimális átmeneti idő, hatvan perc elteltével bebuktunk a hetes pontra, ahol ismét nagyot mérgelődhettünk: víz ugyanis nem volt. Helyette a csapat minden tagjának föl kellett vonnia kötélen egy vaskos rönköt nyolc méter magasba. A pontőrök ezúttal is nagyon együttérzőknek bizonyultak, és most kérek elnézést, hogy akkor és ott ezt nem méltányoltuk.

Tájfutóbója megfogása

Hó-rukk!

Rövid, ámde kimerítő menetben elértük a fejenként három deci ásványvízzel kecsegtető sáros-tói állomást. A pocsolya - mondanom sem kell - kiszáradt, és csak néhány hungarocell-halat tudtunk fogni belőle, hasi oldalukon egy-két perces időjóváírással. A verseny rendezőjének és lelkének, Szabó Antalnak "utótagja," Antal István kolléga ezen a ponton engedett meg magának pár perc pihenőt, egyébként - mint a biciklis napon is - fel s alá masírozott a terepen, hol gyalog, hol autóval. A kilences állomáson, ígérte, lesz majd víz. Mi akkor már se láttunk, se hallottunk, de becsülettel elvánszorogtunk odáig, mert a kiírás szerint itt is be lehetett fejezni a versenyt.

A bőséges vízkészlet visszaadta életkedvünket, olyannyira, hogy végül rászántuk magunkat a továbbhaladásra. A csapat nevében még teljesítettem a feladatot: hernyószerű kötélmászóka belsejében kellett végigkecmeregni, egyik kezemben egy hímes tojást szorongatva. Eközben egy olyan bemozdult fénykép készült rólam, amit a legmodernebb csúcstechnológiával sem tudtam orvosolni, így az kimarad e beszámolóból is.

A hátralévő néhány állomást vidoran ügettük végig: a tízesen Activity volt a feladat (sikerült eltalálnunk egy olyan szószörnyet, hogy "szárkapocscsont-törés"), a tizenegyesen sátorállítgatás (a sötétedés miatt ez is másnapra maradt), az utolsónál (Vadlány-lik) pedig csak beirányították a későn odaért csapatokat Gyenesdiásra. Útközben azonban még megcsodálhattuk a "Rügyfakadás - Tavaszünnep" nevű folklórfesztivált, illetve az egész túra talán legszebb látnivalóját, a falu fölötti volt murvabányát.

A közeledő vihar miatt rohanvást érkeztünk be a célba, s ez meg nem érdemelt tapsot hozott a Rendíthetetlen Oroszlánnak, amely - mintegy megpecsételve a fárasztó napot - együttes csatakiáltással köszönte meg a két nap folyamán kapott sok szép élményt. A jó középmezőnybeli helyezésünknél fontosabbnak éreztük, hogy sikerült végigmenni a teljes pályán.

Most már csak az utójáték volt hátra: kis éji vita arról, hogy mely feladatokat kell törölni a pontversenyből (emiatt csapatunknak másnapra nem maradt hátraléka), illetve hogy az önhibájukon kívül eltévedt vagy kerülőre kényszerült csapatoknak mekkora időjóváírás jár. Másnap megtörtént az eredményhirdetés (Farkas Andrásék győztek), s a fél mezőny buszra szállt, a másik fele pedig átvonult Keszthelyre, hogy pár gombóc fagyi után vonatra dobja magát. Kisvártatva már a Keletiben búcsúzkodtunk - a másnapi dolgozatok biztos tudatában és további nagy kalandok reményében. Magában mindenki biztosan a következő dalt énekelte, amely az oklevélen is szerepel (Copyright: Szabó Antal):

Megmondták a költők régen:
Legjobb Kis Túlélőnek lenni
az eredményhirdetésen.
A szemem ezért ragyog,
mert (valamilyen nevű) csapatommal
a (mindegy, hányadik) helyen a célban vagyok.

(Milne után szabadon: Bicimackó)