5. nap: VI. 26.
Zánka – Tótvázsony – Balatonakali
72 km. (kis csomaggal)

Reggel azonnal átirányítottam a karavánt Akalira, mert ott volt kemping, mégpedig a hírek szerint nem is drága. Bejelentkeztem, sátrat vertem, és a nehezebb tételeket azonnal bele is dobáltam. Bevásárlás után kiültem a Dörgicse felé emelkedő út mellé reggelizni. A fülledt melegben fölkerestem a két templomromot, melyek mellé ízléses eligazító táblákat állított a Balaton-felvidéki Nemzeti Park. Az alsódörgicsei templom arról híres, hogy 1674-ben, a gyászévtizedben itt szolgált az evangélikus Zsedényi István, a negyven gályarab prédikátor egyike. (Róluk Sárvárnál is írok.) A felsődörgicseiről megjegyzik, hogy a XIII. században a megnövekedett gyülekezet kedvéért új templomhajót építettek hozzá, gyakorlatilag megkettőzve az épületet.

Aztán elkövettem a nap legnagyobb hibáját: egy lovastanya mellett behatoltam a Kű-völgybe, ahová a sárga jelzés csalogatja az óvatlan biciklistákat, hogy aztán tövissel, csalánnal és szandálszaggató, görgeteges kaptatóval büntesse őket. Ez utóbbit egyébként a térkép fondorlatos módon el is titkolja. A beígért sziklafalakat mindenesetre megtaláltam, majd a völgy fejénél az álmosságtól támolyogva lehuppantam egy hirtelen odanőtt padra. Keresztben a kisdörgicsei országút haladt, s a közelben áll egy római (illetve a helyi táblák szerint középkori) kőhíd. Ezt alulról örökítettem meg, boltozata alól a mai híd íve is látszik.

Félórás szundikálás után tolni kezdtem a megkönnyebbedett gépet a kisdörgicsei templomrom felé. Ez a XII. századból való, és keletre van tájolva. Ahogy az eddigieknél, itt is találkoztam más turistákkal, azazhogy autós kirándulókkal. Megcsodálták útvonalamat, jó szerencsét kívántak, majd továbbmentek. Én is megcéloztam a Halom-hegyet a maga kilátójával, de a hitvány jelzést azonnal elvesztettem, és csak kerülővel, a balatoni kéktúra silány szekérútján tudtam belopni a hegyet. Közben találtam egy pár gumileszedőt, amely azt jelezte, hogy valamikor még egy kerékpáros járt itt. A tető alatt vízműtelep fekszik, és egy vár (?) jelöletlen maradványa falrommal, ciszternával. Végre eleredt az eső.

A kilátóban hevertem egy sort a hideg permetet sodró szélben, aztán nekiláttam utat keresni a szőlőhegyen át Mencshelyre. Itt a ref. és az ev. templom farkasszemet néz egymással a dombtetőn, de nem azért, mert a két felekezet főemberei egy időben még a pápistáknál is jobban gyűlölték egymást. A evangélikus a régibb (II. József idejéből való), udvarán egy faoszlopon gályarab-emlékmű, mely a fényképen is látszik.

Vöröstó előtt egy alkotóház ágaskodott, fészerében félkész, kertjében bevégzett faszobrok, egyebek. Egy deszkalemezen felirat: Magyar Nemzeti Lomtár (talán a ház leendő cégére). A fűből egy helyütt kirakatbaba lábai álltak ki, s ha ez is műalkotás volt, bizonyára a dolgok viszonylagosságát akarta szimbolizálni. Egy guillotine-szerű kompozíció rögtön az útra könyökölt ki, rajta idézetek megértésről, szeretetről. Lett volna kérdeznivalóm, de nem volt, aki feleljen, így továbbmentem.

A falu után tágas téren nagyszerű kálváriadomb magasodott. Átvitorláztam Barnagra, ahonnan murvaút vezetett föl a hegynek. A fényképész-szerencse egy szemből baktató nyúl képében rögtön rámvigyorgott. A nagy cél, Zádorvár a hegytetőn romladozik, s tán egyedülálló módon azért, mert sohasem épült fel. Alig hogy elkezdték építeni (Nagy Lajos idejében), valamelyik vetélytárs rögtön magának követelte a birtokot, s így nyilván nem érte meg folytatni. Aztán ugyanez megismétlődött pár év múlva. A vár nem is több, mint a hegytetőn álló faldarabok közé ékelt tisztás, tűzrakóhellyel.

Annak a szokásomnak hódolva, hogy lehetőség szerint nem használom kétszer ugyanazt az utat, megpróbáltam a balatoni kéket követni az országút-csomópont felé. Miután a szintúton elmaradt mögöttem pár Balaton Maraton-tábla, a kék jelzést jobbra nyilazták (mögötte több lefestett jelzés, a másik ágon semmi); s én kis gurulás után máris a kívánatossal ellenkező oldalon, a Fecske-faroktól délre elterülő szőlőhegyen kapálóztam.

Nem volt mit tenni, visszatoltam a gyanús elágazásig, s ott a jelzetlen ágon továbbmenni. Fél kilométer után megjelent a kék, egy európai turistaemblémával felturbózva. ("Ha ezen az útvillán túljutsz, beléphetsz az ígéret földjére!") Fél órát vesztettem, és a reményt, hogy a tervezett Veszprémfajszig sikerül eljutnom. A buszmegállóban az esővédelmet egy terebélyes tölgy biztosítja, alatta kispad, újsággal.

Tótvázsonyban egyetlen látnivalót kerestem: Savanyú Jóska sírját a köztemetőben. Azt is igen sokáig hiába, s kénytelen lettem a látogatók segítségét kérni. Kiderült, hogy a híres betyár 1907-ben, hatvanöt éves fejjel öngyilkos lett, mikor beszorították egy tanyába – ezért nem temethették szentelt földbe, csak a hátsó zugba, melyet szokás szerint a kereszteletlenek és az eretnekek számára tartottak fenn. A fejfa teljesen hétköznapi, kopott, rajta faragott kézírás: "Savanyó Jóska, az utolsó bakonyi betyár", és az évszámok. A felirat akár eredeti is lehet, mert Savanyú Jóskát már életében is így tartották számon. Mindenesetre szégyenletes dolog, hogy semmi jel vagy tábla nem utalt erre a leghíresebb halottra, s a fejfáját is eltakarta egy nagy műanyagkoszorú. Beszélgetőtársam nagyanyja még mesélt neki a nagy betyárról, akit kislánykorában többször is látott a pincében rejtőzködni. De a daliás betyárvilágnak vége lett, menekülés volt az egész élet, talán elfogytak azok is, akik egy ideig így bújtatták őt...

Úgy döntöttem, visszakanyarodom a szállás felé, a római romokat egy későbbi túrára hagyva. A társaság egy férfi tagja a Zádorvár név hallatán felhívta figyelmemet a közeli nagy forrásra, amely kövesúton megközelíthető dél felől. Hittem is meg nem is, hogy ebben a száraz időszakban valami jöhet belőle, de útba esett hazafelé, s nem akartam magamat utólag szidni, amiért kihagytam. Pécselyen rátértem hát a piros jelzésre, amely kiszáradt patakvölgyben kapaszkodott fölfelé. Kicsivel a vár alatt meg is találtam a karvastagságú vízsugarat okádó Zádor-kutat, amely régebben egy malom számára szolgáltatott hajtóerőt. A forrás felett védőterület, s még hatvan-hetven méteres hegytetők.

A malomárkot még le tudtam fényképezni, de a régi malom nemrégiben medencés magánlakká lényegült át, amely nádfonattal, sövénnyel és maffiásan humorkodó táblával rekeszti ki a kíváncsi tekinteteket: "Attenti al cane e... al padrone!" A felirat mellett vicsorgó kutya és füstölgő pisztoly. Készítettem is egy képet erről a hangulatos kompozícióról, de mikor láttam, hogy homályos lett, nem mertem visszamenni megismételni. Meglehet, hogy a kutyától tartottam, amely dühödten ugatott belülről, de inkább a gazdájától. Ebben az országban egy ideje minden lehetséges. Szerencsére a vízmű, amely lejjebb a patakot is elnyeli, megőrizte uralmát a forráson, és ha akarja, be sem ereszti a vizet az olaszul fennhéjázó polgártársaink feneke alá.

Ezután végre tényleg hazafelé fordultam, telefonon egyeztettem a többiekkel (már vacsoráztak Akalin a sátram előtt), majd egy bedőlt kőkerítés és néhány festői felhőalakzat lefényképezése után száguldani kezdtem a tópart felé a Vászoly utáni keskeny aszfaltúton. De ha nem figyelek, még itt is tönkremehetett volna ez a jól sikerült túranap: váratlanul elémpenderült egy kis őzsuta (úgy hatvan kilós lehetett), topogott egy kicsit az út közepén (én meg fékeztem, mint az őrült), aztán tovaszökkent. A döntő pillanatban tizenöt méter választott el minket, sisakom pedig nem volt. Ezután már végig fékeztem a félhomályban, és valóban: csak egy repülő szarvasbogarat gázoltam el. Szegény a vállamnak koppant, sőt inkább reccsent, azzal vége is lett.

Este örömmel köszöntöttük egymást a kempingben, fürödtünk, és megterveztük a következő napot. A szabad ég alatt háltam.