10. nap: VII. 1.
Sárvár – Pápa
86 km.

Jó felvételek reményében mindenekelőtt a lerombolt régi cukorgyárba lopakodtam be.

Reggeli után ahogy tudtam, a várba siettem, és minden kiállítást megnéztem. A város politikai és gazdasági történetéről, nyomdászatáról, a huszárság fegyvereiről és tetteiről, egynémely díszes üvegtárgyakról, régi Magyarország-térképekről jó hosszú vitrinekből lehetett tanulni, s a díszteremben a tizenötéves háború nagy csatái (Pápa és Székesfehérvár visszavétele, Buda ostroma stb.) voltak fölfestve a mennyezetre. Sajnos a kiállításvezető füzetben vajmi kevés található az engem érdeklő témákról (bezzeg az iparművészeti kiállításról van öt oldal), fényképezni pedig nem volt szabad. Ezért hát otthon utánajártam ennek-annak.

Sárvár művelődéstörténetünk fontos emlékhelye: itt készült az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv, Sylvester János Újszövetsége. A fordító Wittenbergben képzett reformátori humanista, Ausztriából a jezsuiták miatt kellett menekülnie. Nádasdy Tamás nádor, Ferdinándnak ez a lutheránus híve virágzó kultúrközponttá fejlesztette Sárvárt (1536). Sylvester így lelkendezik fordításának kísérőlevelében: "Melyik idegen nemzet nem csodálkozik, hogy valaki magyar nyelven mindenfajta verssort tud írni görög és római mértékre? Ki hiszi el, hogy a szóalakzatokból, a súlyokból, mértékekből bárki bármit is le tud fordítani erre a nyelvre? Valóban senki!" (Gerézdi Rabán fordítása.) És íme, magyarul így írt az előszóban (nem is olyan régen még az iskolában is meg kellett tanulni könyv nélkül):

... Az ki Zsidóul, és Görögül és vígre Diákul Szól vala rígen, szól néked az itt Magyarul. Minden nípnek az ű nyelvín, hogy minden az isten Törvínyín íljen, minden imággya nevít. Itt vagyon az rejtek kincs, itt vagyon az ki folyó víz, Itt vagyon az tudomány, melly örök íletet ád. ...

Irodalmunk jeles darabjai Nádasdy Tamásnak feleségéhez írott levelei, melyekben Kanizsai Orsolyának olyan gyöngéden és zamatos magyarsággal ír, hogy azt élvezettel olvashatni még mainap is. Az egyikben nádori kinevezését tudatja asszonyával, aztán így írja alá: "Az te vén Nádazsdy Thamás Házas Társod: Nándorispán." Több levelét Herman Ottó idézi a Magyar halászat könyvében, értelemszerűen a halnevek és a halgazdaság témájához.

Egy másik, általam elért levelében napi ügyeiről tudósít, mai helyesírásra téve ilyenformán: "Szerelmes Orsikám, én még azon napon, hogy Kűhalmon elválám t[őled], napvilággal Bécsbe jutottam v[issza?], de aznap király ő fölségével szembe nem juthaték, mert Érsek Uramnál addig nyójtók az vacsorát, hogy elestvéledék." (Zsilinszky Mihály magyar protestáns egyháztörténetéből, 1907.)

Kettejük szerelméből született aztán Nádasdy Ferenc, akit kortársai "erős fekete bég" néven emlegettek. Már ifjúságától részt vett a török ellen (békeidőben is) folyó lesvetésekben, megtorló végvári harcokban, olyannyira, hogy Szinán budai basa állandóan őrá panaszkodott Bécsben. Egy ízben átkelt a Balaton jegén, megrohanta és felgyújtotta Koppányt, a béget rabláncon magával vitte, míg a felmentésre érkező török csapatok egymást nézték magyaroknak, és megfutamodtak. A tizenötéves háborúban ott volt Székesfehérvár sikeres és Buda sikertelen ostrománál. Amikor Pápát fizetetlen vallon őrsége egy zsák aranyért el akarta adni a pogánynak, a bosszuló császári sereg alvezéreként Nádasdy résen volt, és megtörte az ellenállást. Magyari István sárvári prédikátor "Az országban való sok romlásoknak okairól" című könyvébe (1602) az ő hadművészeti eszméit is beleszőtte, többek között azt a tanácsot, hogy győzelem esetén "fottig [fogytig] vágd az ellenséget." Két évvel később pedig már gyászbeszédet mondott hűlt teste fölött: "Óh, édes hazánknak bástyája, ah, vármegyéknek oszlopa, óh, szerelmes csillagunk ... ki [=mily] nagy árvaságra hagyád szerelmes feleségedet, gyermekidet és azokat, kikért fejedet az mészárszékre, életedet letenni nem szántad." – Ezt a feleséget Báthori Erzsébetnek hívták.

A Nádasdyak idővel (1643) a római katolikus vallásra mentek át, és nyomdájuk is ebbe az irányba fordult. Aztán a harmadik Ferencnek, az országbírónak a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt mindent elnyelt a császári kincstár (1671). Ennek egy további gyalázatos következménye az volt, hogy a bécsi udvar lázítás, árulás és a törökkel való cimborálás koholt vádjával a királyi Magyarország összes protestáns lelkészét Pozsonyba idézte. Aztán mindezeket a bűnöket el is engedte volna azoknak, akik kivándorolnak, hivatásukat letéve paraszttá lesznek vagy éppen áttérnek a pápa hitére – sőt az utóbbiaknak még járadékot is ajánlott, elárulva, mire megy ki a játék. Így vagy úgy, de a többség engedett. Mintegy negyvenen azonban állhatatosak maradtak, s őket sok megaláztatás után, különféle kínzások és az országhatáron át erőltetett gyalogmenet végén nápolyi gályákra adták el evezős rabszolgának. Egy év múlva, több protestáns hatalom fenyegető közbenjárása nyomán a holland Ruyter Mihály admirális szabadította ki őket. Sárváron is raboskodott ama negyven közül tizenöt, emléküket egy 1993-ban állított márványtábla őrzi:

Lányi János Csutka János Glogovits János Fülöp János Mensatoris István Rafaides János Rohácsi János Svetzki András (aki itt halt vértanúhalált) Csuzi Cseh Jakab Gömöri János Ladmaczi István Szentkirályi András Szentpéteri István Ifj. Szentpéteri István P. Tatai István

Ezután a Kemeneshát nyugati peremén átemelkedve az ostffyasszonyfai első világháborús hadifogolytábort tekintettem meg. A százötvenezer olasz, orosz, román, szerb és ukrán fogolyból tízezer sosem tért innen vissza; míves kovácsoltvas kerítés mögött, enyhet adó lombok alatt nyugszanak. A tábláról idézem a következőket: "Az örökzöld cserjékkel szegélyezett főút két oldalán, nemzetenként kialakított parcellákban sorakoznak a sírokat jelző, katonai jelvényekkel, azonosító számokkal ellátott egységes beton emlékkövek." A sírkert rendbetétele, 1931 óta a második világháborúig minden év május utolsó vasárnapján (a hősök napján), illetve halottak napján eljöttek az egyes országok katonai attaséi, hogy megkoszorúzzák nemzetük obeliszkjét. "A második világháborút követő kényszerű szünet után a hagyományokhoz méltó, katonai tiszteletadással kísért ökumenikus gyászszertartáson emlékeznek évről-évre a központi emlékmű körül gyülekezők. Az egykori fogolytábor helyét ma erdő borítja, emlékét temetője őrzi mementóként."

A közelben építették meg 1997-ben a 4700 méter hosszú Pannónia Ringet, ahol érkeztemkor motorverseny (vagy időmérő edzés) zajlott. Éppen leintéskor sikerült (hátulról) lefotóznom a tribünt; magán a versenyen alig volt néző, pedig a kerítésen kívülről nemigen látni semmit.

Ostffyasszonyfa nevének előtagja egy kun nemzetségnévből (Osli) származik, ez a család a XIV. század elejétől birtokolta a környéket. Váraiból mostanra egyetlen árva fal maradt a település közepén, és azt sem vettem észre. Neves vendége volt a falunak Petőfi Sándor, aki rokonánál, Salkovics Péternél töltött fél évet 1839-ben. Ennek emlékére a helyi iskolát, a művelődési otthont és a mezőgazdasági szövetkezetet őróla nevezték el. A Salkovics-ház kertjében állítólag az a kőasztal látható, amelyre hajolva Petőfi verset írt. Az viszont tény, hogy a közeli Rába-hídnál gyakran találkozott barátjával, Orlay Petrich Somával, akiről tudjuk, hogy arcképét is megfestette.

Innen származott Kocsis József koronaőr is, aki 1945-ig rendben tette a dolgát, majd "elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar Szent Korona elrejtésében és elásásában". Emléktáblája az 1939-ben épített volt evangélikus harangtorony falán van elhelyezve, "leleplezte a korona megmentője és kiásója, Worth B. Andrews, a 7. amerikai hadsereg kihallgatótisztje, amerikai állampolgár, texasi lakos."

A művelődési házban található, "állandóan látogatható" Petőfi-emlékszobához nem fértem hozzá (holott ezért jöttem), mert az egész ház zárva tartott. Helyette tettem egy kört, és lefotóztam a bezárt, züllőfélben lévő Kastély Italboltot, amelyről nem tudtam eldönteni, mi volt régebben. Ha minden igaz, az Ostffy-kastély egyik melléképülete lehetett, mert a másikat, a felújított Niczky-kastélyt az idegenforgalmi tábla a település egyik ékeként hirdeti. Emezen viszont egy felpöndörödött feliraton kívül ("Rendezvények szervezését vállaljuk") semmit nem találtam. Ráday Mihályt követelő épület ez, töredező ablakaival, ronda villanydrótjával, hámló vakolatával.

Ezen a ponton keletnek fordultam, és egy hosszú, szelíd emelkedő leküzdésével máris a Kemeneshát túloldalán termettem, Celldömölkön. Legutóbb '94-ben jártam itt, s akkor se néztem meg a legfontosabb látnivalót, a Ság-hegyet. Most passogó, langyos esőben toltam fel járgányomat a 17%-os emelkedőn, nehogy megizzadjak az esőkabát alatt, amelyet a frissen megújított póló követelt maga fölé. A hegyen, amely messziről integet, mintha két szarva volna (egy meghagyott vulkáni kúp és a hatalmas trianoni emlékoszlop), egy bezárt bazaltbánya, geológiai bemutatóhely és múzeum található. Valahol egy középkori várfal maradványa is ácsorog, amiről a következő monda keletkezett:

Vak Béla király új várat akart építtetni a Ság-hegyen. Megbízta kamarását, hogy építtesse fel a várat. A vár felépítése lassan haladt. A király élt a gyanúperrel, hogy a kamarás elherdálta a pénzt. Amikor megkérdezte a kamarást, az azt válaszolta, hogy terjedelmes a hegy teteje, azért nincs kész a várfal. A király elvitette magát a hegyre, és körülvezettette magát a hegy peremén. Már többször körbementek a hegy koszorúján, mikor megkérdezte: "Még nem értünk vissza?" – "Még a felénél sem vagyunk" – hazudta a kamarás. Erre a király megátkozta a falakat, azonmód le is omlottak.

A hegynek nevezetes tulajdonsága, hogy messze mindenfelé síkság övezi, így kiválóan alkalmas gravitációs mérőkísérletek elvégzésére. Eötvös Loránd is itt próbálta ki 1903-ban a maga torziós ingáját, melynek egy példánya a múzeumban ki is van állítva. – A bányába nem ereszkedtem le, tekintettel az időhiányra és a lenti parkolóban ácsorgó bicajomra, a tábla mindazonáltal elárulta, hogy a "jövesztés" (fejtés) robbantással történt, majd kézzel válogatták az anyagot. "Az egyes szinteken belül csillékkel, a szintek között siklókkal szállították a követ." A négy művelési szint közül a másodikon álltak azok a fészerek, ahol a macskaköves utak alapanyagát készítették. Ide futottak ki a siklók, és innen vitték tovább az anyagot lóvontatású csillék a törőmű garatjához. – Az osztályozómű romját folyondár lepi: néhány párhuzamos vaslemez áll a kövezett lejtőn. A római kortól használt bánya helyén 1909-től 1957-ig működött az így leírt üzem, aztán a készletek kimerültek, és a bányát bezárták. A 30-as években ez volt Közép-Európa legkorszerűbb kőbányája. Fénykorában majdnem hatszázan dolgoztak itt, olykor napi 500 tonnát is termelve. Ma a vadregényes bányakráterben tanösvény halad, illetve valami kalandfilmet forgat a 20^th Century Fox, amit meg is tudok érteni: a hely kiválóan alkalmas nagyobb seregek tőrbecsalására.

Valamivel fél négy után maximális sebességre kapcsoltam, és nekifutottam a Pápáig hátralévő 27 kilométernek. Tudtam, hogy az ottani egyháztörténeti kiállítás ötkor mindenképpen bezár, utána pedig ingyenszállás és -zuhanyozás végett ismét a Rábához akartam visszakanyarodni. Ábrándjaimból egy kilométer után veszett sziszegés riasztott fel: régi ismerősöm, a gumipúp jelentkezett – a legrosszabbkor. A márciusban beszerelt külsőben elvásott néhány szövetszál a fémperem mellett, ettől a belső egyre jobban kibuggyant oldalra, s végül nekifeszült az alufelninek, ami a pusztulását jelentette. A zuhogó esőben nem is ragasztottam, csak belsőt cseréltem, a külsőt pedig megfásliztam. Egy darabig még reménykedtem, hogy továbbmehetek, de aztán felülkerekedett a józan ész (vagy csak vénülök, és egyre kevésbé bírom a kalandtúrát), úgyhogy visszatértem Celldömölkre egy új külsőért. (A fényképen megfigyelhető, hogy a sátorrudak nem fértek a hátsó csomagba, a sátor mellé, hanem elöl, a kosárhoz pókozva utaztak. Említésre méltó még a kétkulacsos berendezkedés hátulütője: hogy a lakat a szokásos korlátrúd helyett a Gatorade feliratú palackot ölelgeti.) A parkban fásultan elvégeztem a szükséges műveleteket, és a hidegre fordult zápor okán pólóban folytattam az utat.

Megtapasztaltam azt az állapotot, amit néha zombi-létmódnak szoktak nevezni a komolyabb túrázók: amikor az ember csak megy előre, mit sem törődve a külsejével, a kerékpárja állapotával, a hosszú távú tervekkel, sőt az időjárással sem. Egyetlen fényképem a Marcalt mutatja, utána két órán át áztam az ólomszürke ég alatt, hasztalan igyekezvén felbecsülni vagy tangens-módszerrel kiszámítani, milyen magasan lógnak fölöttem a legalsó felhőrongyok.

Végül negyed nyolcra megérkeztem a pápai termálfürdőhöz, melynek kempingje vadonatúj, az atlasz sem tünteti fel, amiből egyben az is látszott, hogy e nyomorult defekt miatt összesen négyezer forinttal fog megugrani a költségvetésem. Megeresztettem egy telefont hazáig, és azt a választ kaptam, hogy ugyanilyen lesz a folytatás is – tehát legalább egy forró zuhanyt megérdemeltem a pénzemért. Ez a hipermodern kemping (lásd a másnapi fényképeket) nem kínált semmi különlegességet, a nyomásra meginduló és el (nem) álló zuhanyzóban is alig tudtam helyreállítani a látszatot, mikor egy határozottabb mozdulat nyomán a gomb a kezemben maradt. A tágas, sokfülkés vizesblokkban állandóan szívja az ajtókat a szellőztetőrendszer, villanykapcsoló pedig egy szál sincs, minden fotocellával működik. – Jeges esőben sátrat vertem a német lakókocsik között, megvacsoráztam, gumit ragasztottam, aztán komor töprenkedések között álomba merültem.