7. nap: VIII. 3., kedd.
Csongrád – Farmos
108 km.

Ezt a napot már a határozott hazafelé igyekvés jellemezte, mégis több nagy megállót ütemeztem be. Reggeli előtt benéztem a csongrádi halászfaluba, amely Belváros néven a település régi (XVIII. századi) magját alkotja a folyó mentén. Sajnos a tájház még nem volt nyitva, de legalább láttam egy Szervátiusz Tibor által alkotott Életfát a régi házak között, és befényképeztem a város védőszentjéről, Rókusról elnevezett templomba.

A nagyobbik templomban egy kifüggesztett imádság Szent Ritának "könyörülő szeretetéért" esedezik, és így cifrázza: "Erős bizalommal térdelek előtted," és ismét: "Tekints Jézus kiontott drága szent vérére, irgalmas, szentséges Szívére és nagy hitemre," továbbá: "megígérem, hogy egész életemben hirdetem jóságodat." – Ezek a zsoltáros áhítatú kifejezések még r.k. szempontból is túlzott buzgóságról tanúskodnak, a protestánsok számára meg azt bizonyítják, hogy üres kifogás az a római védekezés, miszerint ők a mennyei szentekhez pontosan olyan okból és olyan lelkülettel könyörögnek, ahogy a földön élő hívek egymás közbenjárását kérik. Mert melyik hittestvérükhöz szólnának így ők maguk? még a pápához sem. Ezt a derék Ritát, aki éltében nem tűrte volna az efféle ömlengést, az Úristennek kijáró hódolattal illetik, amit a kiemelt kifejezések bőségesen bizonyítanak. – Ugyanott egy imádság lógott, mely Szent Filoménához szólt, némiképp enyhébb balgaságokkal ostromolva azt a vértanút, akit az illetékes római hatóság 1961-ben törölt a szentek hivatalos listájáról. (Ennek dacára kultusza helyenként igen eleven, miséket is mondanak a tiszteletére, nyilván egyházpolitikai okokból.)

Miután ezeket mind végigdohogtam, egy emlékművül felállított szőlőprés mögötti erdőben átöltöztem, és megiramodtam északnyugatnak. Láttam egy kiszáradt szikes tócsát. A tiszaalpári skanzenbe ingyen juthattam be. Itt egy Árpád-kori falut rekonstruáltak cserényekkel, félig földbe vájt, náddal és földdel fedett házakkal, kör alakú gödörkemencével és ökörfej-totemmel.

Számomra azonban legalább ilyen érdekesnek bizonyult a beszélgetés a pénztárossal, aki újabban rászokott a biciklizésre, és noha nálam is nehezebb vagy huszonöt kilóval, máris jobb tőle a közérzete. Jelenlegi foglalkozása mellett az önkormányzat leveleit hordja ki a tanyákhoz (azaz nem csupán a levélládákba), de volt már biztonsági őr is, ami a ritka buszjáratok miatt sok időpocsékolással járt. Az élet itt sem könnyű, az emberek sokfelé ingáznak, a gazdálkodás éppen a kifizetődőség határán egyensúlyoz. A régi életforma még megvan, de egyre inkább visszaszorul. Tudomása szerint egy ló 200 ezer forint, de ha nem dolgozik, akkor is megeszik 5–600 Ft-ot naponta. Egy traktor 300 ezer forint, és a maga részéről ingyen pihen. Érdekességként említette, hogy a múzeumban látott földkemencéhez hasonlót tízegynéhány éve még rendszeresen készített és használt egy ma már nem élő bácsi. Számomra azonban az itt hétköznapi tárgyak egy része is kuriózumnak tetszett, például a "kannakosár," amit a biciklik hátsó csomagtartójára tesznek fel oldalt (rendszerint jobbra, ritkán kétoldalt), és vagy kampós, vagy gyűrű alakja van. A legváltozatosabb dolgokat teszik bele, egy későbbi kép szerint még virágot is.

A helyi kerékpárosok egyébként a legritkább esetben használnak lámpát vagy villogót, 15–20 km/h-nál sosem gyorsabbak, és késő öregségükig kitartanak a nyeregben. A parasztbicikli egyszerűen elnyűhetetlen, húsz év múlva is vígan kérdi gazdájától: "Élsz-e még ennyit?" Beszélgetőtársam a maga testsúlyával hamar kitapasztalta, mit ér és mit bír egy olcsó "montenbájk." Mindazonáltal lassan ezek is szaporodnak, de ugyanúgy kicsapják őket a kapu elé, mint amazokat.

Utam ezután Lakitelekre, pontosabban Tőserdőre vezetett, ahol a régi, tölcsérforma kilátótorony (Makovecz Imre munkája, 1986-ban még állt) helyébe új fatorony épült. Ebbe fel is másztam, s ott egy polgárőrrel beszélgettem. Ő is főleg a bajokat sorolta: az élet pang, a turisták sem jönnek elegen, mert a szúnyogirtás tilos, az árvizek rendre elöntik a rétet, és a vendéglőket fenyegetik. Mindennek tetejébe elszaporodtak a helyi és környékbeli huligánok: autós csávók, akik alkonyatkor nőikkel együtt tömegesen meztelenkednek és üzekednek a patkó alakú holtág partján; a létesítményeket szétrugdosták, az erdei esőkunyhót felgyújtották, a tornyot malacságokkal firkálták össze, a kiérkező polgárőröknek pedig a szemükbe nevetnek. De vannak, akik üresen hagyott tanyákat fosztogatnak vagy időseket rabolnak ki, tehát az élet itt is kitermelte a maga ingyenélőit.

Innen eltávozván még bóklásztam egy kicsit a tanösvényen, aztán rátértem Magyarország talán leghitványabb kerékpárút-szakaszára. Ez mintegy húsz méteren át húzódik (ilyen fokú pocsékság nem is tarthat ki hosszabban), és bizonyára a gyökerek okozzák. Mindenesetre a bicaj szépen ugrándozott alattam, míg végigmentem rajta. Láttam egy fazekasműhely cégérportékáját (egy cserép-csigabigát), egy romos házat, amelyre ki lehett volna tenni a táblát: "Megtelt" (mert már az ablakán ömlött ki a folyondár), és Kocsér környékén egy terménytároló ikertornyot. (Miután lefényképeztem, odamentem a kisablakhoz megkérdezni, mire szolgál.) Nagy zúgással most pumpálják föl beléjük az állatok téli takarmányát.

És a napnak még nem volt vége, olyannyira, hogy átöltözésre is tellett az időből. Nagykőrös Arany János pályájának egy jelentős állomása volt. Ide hívta meg tanárnak a református egyházkerület, mikor nemzetőr-múltja miatt veszett hírbe került. A róla elnevezett múzeum bemutatja ezt a pályaszakaszt, de egyben a városnak és környékének történetét is. Az egyik legmegkapóbb részlet valami váradi vagy budai basa hitlevele volt arról, hogy a kőrösiek lefizették neki az adót vagy elküldték a megfelelő számú marhát, ezért őket senki fosztogatni ne merje. Ezeket a basa őmagassága magyarul íratta le. Egy másik defterdán (sic!) hasonlót írt nekik, csak cirkalmas török betűkkel.

Sajnos a közelmúltban valami sunyi ripők lefényképezte és az interneten (vagy egy papírkiadványban) közzétette az állandó kiállítás jó részét, minek nyomán a fotójegy ára fölment darabonkénti (!) 3000,– Ft-ra. Persze eszem ágáben sem volt kifizetni, inkább vettem egy jó vastag összefoglaló könyvecskét.

Nagykőrös után Ceglédet néztem még meg, de már csak kívülről. Egy gyönyörű téglaépületre, melyet váltig zsinagógának hittem, az volt írva oldalról: "Vasutas Sportcsarnok." Ugyanitt a parkban egy kiegyenesített kaszájú népfelkelő és Dózsa György mutatta, "mily szörnyű a nép." A város északi határában a Pest Megyei Állami Közútkezelő Kht. bejáratánál útkaparó munkások emlékműve állt: csakugyan, az ilyen munkát is meg kell egyszer formálni művészileg, ahogy sikerült a kenyérszegőt vagy a diszkoszvetőt is.

A nap végére egyetlen célom maradt: minél tovább eljutni, hogy másnap korán hazaérjek és rendbe tudjam szedni a dolgaimat a folytatáshoz. Ezért elvirgonckodtam északi irányban egy Farmos nevű faluig, és a mellette térképileg is jelölt derék tölgy(!)erdőben nyugovóra tértem. Itt viszonylag közel voltak a tanyák, és a földúton végig is döcögött egy autó, de valószínűleg nem engem kerestek.