Donovaly
sítúra, 2025. március 8-9.

Ahogy gyermekeink fokozatosan cseperedtek, egyre több közös kirándulásra, túrára mentünk velük. De kettesben egyre ritkábban volt alkalmunk időt tölteni. Ezt észrevéve Juli megkérdezte barátnőjét, Rékát, hogy elvállalná-e a gyerekeket a hétvégére. Ő pedig ráállt, és azonfelül, hogy pompásan helytállt Pécelen, nekünk két felejthetetlen napot szerzett Donovaly síterepein.

Az Alacsony-Tátra és a Nagy-Fátra határán, egy ezer méteres nyeregben fekvő üdülőfalu közkedvelt sípályáin még volt alkalmas hó, bár csak a hideg februárban megejtett bőséges hóágyúzásnak köszönhetően. A fényképeken kiáltó ellentét figyelhető meg a sípályáknak a déli 14 fokban lassan olvadozó hava és a környező hegyoldalak tavaszt váró barnasága között.

Az első napon kora reggel indulással sikerült tíz órára a helyszínre érnünk. A Fabia kormányszervója nem működött, de ez nem okozott nagy nehézséget. Begurultunk a felső parkolóba, a központi étterem oldalában lévő irodában kiváltottuk fejenként 76 eurós kétnapos bérletünket. E napon a Zahradište, vagyis a kisebbik hegy pályáin kezdtünk csúszkálni.

Déltájban betértünk az étterembe, és mérdegdrágán (44 euróért) magunkévá tettünk három bécsi szeletet.

Négy óra tájban kifizettük a (síjegy birtokában csak) öt eurós parkolójegyet, majd a szállásunk felé indultunk. Ezt a szomszédos Óhegyen (Staré Hory) lehetett megtalálni, és a falucska kisbazilikája (!) mellett állván, büszkén viselte a Szent Mária Panzió nevet. Ennél jobbat sajnos nem mondhatunk róla, minthogy a helyszínen egy lélek sem várt, hogy minket fogadjon vagy bevezessen. Az ajtók nyitva, a csengetésre senki se dugta oda az orrát. A kiírt telefonszám "nem volt kapcsolható", és később is csak csengett a vakvilágba.

Már éppen ott tartottunk, hogy begurulunk Besztercebányára némi vásárfiát venni, de Julit nem hagyta nyugodni a szállásadók elérhetetlensége. Addig-addig csörgette a megadott számot, míg kapott egy sms-t, hogyaszongya, "Írtunk Önnek üzenetet reggel a Bookingon." Ezt elolvasva megállt bennünk az ütő. Ékes szlováksággal az állt benne, hogy "Borzasztóan sajnáljuk, de törölnünk kellett az Önök foglalását, mert nem megy a fűtés."

Ezek után lóhalálában lemondtuk a foglalást (mert ezt a szállásadó elfelejtette), majd nekiláttunk helyben másik szállást keresni. A neten az ilyesmi nagyon nehézkes, mert a gyűjtőoldalak nemigen adják ki a szálláshely telefonszámát. Végül egy helyi öregúr javaslatára a Pri Piecke ("Kemencés") vendéglő mellett döntöttünk.

Itt egy éjszaka 65 euró volt, a vacsora körülbelül harmincöt, és másnap reggel lehetőségünk volt civilizáltan elkészíteni reggelinket és útiszendvicseinket. Derék hely ez, ide gyerekekkel is visszatérhetünk még, főleg hogy a fogadóhoz birka- és kecskekarám is tartozik, és az állatok etetése nyílt színen, látványosan zajlik.

A vacsora után a nagy izgalmak következtében alaposan magunkra húztuk a lóbőrt, és reggel hétig aludtunk. Akkor aztán lementem a "kis szalonba" (ahol gyereksarok is van), és elkészítettem a szendvicseket. Megreggeliztünk, tettünk-vettünk, majd előszedtem a léceket a beltéri tárolószekrényből, és kilenckor kijelentkeztünk.

E második síelőnapon egy köztes, ingyenes parkolóba álltunk be, és innen fél kilométert caplattunk az alsó parkolóig.

Ma a Nová Hol'a (Új-galya) nevű, 1300 méteres hegyet választottuk, amely a hágó nagy-fátrai oldalára esik. Innen a múltkori ittjártunkkor dermesztő hideg kergetett vissza, de most tisztességes, langyos idővel örvendeztetett meg a hegy. A legtöbbet egy felső tárcsás felvonóval utaztunk, de a fő ülősliftet is jó párszor igénybe vettük.

Látszott, hogy a hó még tényleg ötven centi vastag, de ennek nagyobbik része tömör jég lehetett, és néhány helyen már a fűig kikopott. Becslésünk szerint ugyanilyen időjárás esetén még egy hétig tarthatná magát - de nekünk tökéletesen megfelelt.

Szinte megállás nélkül csúszkáltunk és lifteztünk. Egy ízben (a fényképezésre tekintettel kesztyű nélkül) jókorát buktam, ettől pár ujjam felhorzsolódott. Vécépapírral elállítottam a vérzést, és attól fogva kesztyűben síeltem, értelemszerűen kevesebb képet készítve. A felső pálya tárcsás felvonójának tövében is volt egy kis büfé, mellette vécé. Itt megebédeltünk a hazaiból.

Fél négy körül fölmentünk egy utolsó menetre, majd lecsatoltuk lécünket, és a fémrácsos, majd térköves sétányon visszaballagtunk a parkolónkba.

Hazaúton még betértünk egy besztercebányai kis Tescóba, majd - minden sebességkorlátozást betartva - este nyolcra hazaértünk Pécelre. Nem olcsó, de nagyon tartalmas kirándulás volt mögöttünk - végre kettesben. Hálásak vagyunk Istennek, hogy alkalmat adott nekünk rá, és kisegített a nehéz helyzetből is.