a főlapra

következő nap

Medve-szurdok
kerékpártúra
1. nap: 2016. július 23. szombat, 10⁴⁵ - 23⁰⁰
Sopron - Somfalva (Schattendorf) - Nagymarton (Mattersburg) - Lajtaszentmiklós (Neudörfl) - Lanzenkirchen - Schwarzau - Guntrams - Loipersbach - Neunkirchen - Ternitz - Gloggnitz - Schottwien - Semmering - Mürzzuschlag - Langenwang. (129 km)

Indulás előtt még elszaladtam a postára egy csekket feladni. Utána elég későn tudtunk elindulni. Fülledt, meleg idő alakult ki.

Somfalvánál felmásztunk egy kisebb dombra, és azon rövidesen egy mezőre értünk. Találtunk egy 1997-ben épült biciklispihenőt, ahol víz is volt.

Rohrbachnál többlyukú hidat láttunk, Márcfalván pedig egy fallal kerített templomot. Nagymartonban karácsonyfa alakban felfüggesztettek egy csomó címert egy irdatlan, árbocformán kikötött póznára.

Az 50-es út egyik magaslatán Savanyúkútnál (Bad Sauerbrunn) kezdett szétnyílni egy láncszemem. Jobb híján fogóval összenyomtam, az segített rajta egy időre. Lajtaszentmiklóson vacak volt a kerékpárút, és egy kocsma előtt három méter hosszan megszakították (hivatalos vége-táblával). Akkurátus emberek ezek az osztrákok!

Bécsújhely belvárosába nem mentünk be, inkább Katzelsdorf felé fordultunk a Lajta völgyében haladó kerékpárúton. (Itt kiléptünk a történelmi Magyarország területéről, így az ezutáni a falvaknak már nincs magyar nevük.) A világháborús emlékmű mögött akadt egy pihenő, vízcsappal.

A Neunkirchen felé vezető utat elvétettük, helyette az 54-esen indultunk el. Aztán mégis átgurultunk amoda, és fürödtünk egy jót a szép tiszta vizű Schwarzában.

Ternitz felé egy virágos szeddmagad kínálta portékáját - ha jól láttam, becsületkasszával. Wimpassingban a hídról letekintettünk a gyönyörűen zubogó Schwarzára. Este hatra érkeztünk meg a gloggnitzi pályaudvarra, ahol előzetes terveink értelmében szét kellett válnunk. Édesanyám és Péter ott maradt (elég sokat kellett várniuk a vonatra), János és én továbbtekertünk a semmeringi hágóba. Ők eddig 75 kilométert tettek meg, az átlagsebességünk 16 km/h volt.

Schottwienben szép sziklafalakat láttam, meg az 56-os autópálya völgyhídját. Sajnos a várat nem lehetett jól fotózni, mert szemből sütött a Nap. Érdekességként följegyeztem, hogy a 8-10%-os emelkedő 6 km/h sebességnél egy rövid szakaszon 160 volt a pulzusom. Ez sok éve nagyjából a kényelmes maximumot jelenti nálam.

Maria-Schutzban ránk mosolygott a rózsaszín Mária-templom. Fölötte található egy nagy fontosságú csurgó az útfélen, még az S6-os úttal való találkozás alatt.

Körülbelül háromnegyed kilencre érkeztem meg a hágóba, ahol a sokkal jobb kondiban lévő János már fél órája üldögélt. Anyáméknak kimaradt egy vonatuk, és még nem érkeztek meg. Körbegurultam valami vad szállást keresni, de hiába: a szűk útperemeken csupa alhatatlan zugot találtam, ahol egy fél hálózsák se fért volna el. Eközben anyámék a széles úton toltak fölfelé kerékpárjukat, és a szerpentin följebb lévő hajlatából jól hallottam, amint Péter hangosan bírálja a kimaradt vonatot. Ebben bizony nekem is volt némi részem, mert ha nem szaladok el reggel a postára, akkor elérték volna az eggyel korábbit.

Eléggé hisztis állapotban találkoztunk a pályaudvarról felvezető keskeny betoncsík kijáratánál. Az országúton felmásztunk a hágóba, és tanúi voltunk annak a rémségnek, hogy Jánost éppen körülveszi három rendőr. Arról faggatták, hogy kire-mire vár itt, és hogy hol fog aludni. (Több túrázótól hallottuk már, hogy az osztrákok a csavargást szigorúan kezelik - és emez 50-60 eurós vendégéjszakákat kínáló síparadicsomban helye is volt a szigornak, mivel lerítt rólunk, hogy nem szántunk ennyit szállásra.) Ő elmondta, hogy "a kollégámat várom", és hogy "valahol odébb fogunk aludni." Ekkor érkeztünk meg mi, és elmondtuk ugyanezt még kétszer. A rendőrök készséggel ajánlottak egy kempinget Langenwangban, és útnak eresztettek.

Legurultunk hát észak felé, és elkezdtünk ilyen vagy olyan szállást keresni. Én vad sátorhelyre gondoltam, de az elsőnek kiszemelt erdő nagyon belátható lett volna. A ránk boruló sötétben nehezen is tudtunk volna érett döntést hozni a alvóhely minőségéről. Péter tovább erőltette a kempinget, és János sem akart tilosban aludni. Anyám volt az egyetlen, aki kapható lett volna a "vadazásra." Végül engedtünk, és továbbgurultunk lefelé, Langenwangig. Ott beköszöntem egy kocsmába, hogy eligazíttassam magam a kemping felé. Persze a szokásos közép-európai léhűtők jöttek ki: az egyik állandóan inni hívott; a másik szerencsére tudott angolul, de valami magánszállásra akart rábeszélni. Végül kipréseltem belőle a kemping helyét, és odébbálltam. Kisvártatva meg is találtuk, amit kerestünk. A gondnok és a házinéni mérgesen fogadott, mert a recepció rég bezárt. Másnap reggel jutányos árat számítottak fel: egyetlen sátrat fizettünk. Hideg vízben zuhanyoztunk, ami legalább nekem jólesett.