Igaz-e, hogy Szent István király idejében a magyar-lengyel határ a Dunánál és a Tiszánál húzódott?
Így állítják ezt még napjainkban is bizonyos külföldi történeti művek. Elég itt a lengyel nyelvű Wikipédia-cikkre hivatkoznom, illetve egy térképkivágást beillesztenem egy lengyel történelmi atlasz 25. oldaláról, melyet a gimnáziumok számára adott ki a Demart kiadó Varsóban, 2002-ben. (ISBN 83-89239-65-5)
E nézet cáfolatául egy ismert magyar történész monográfiájából idéznék.
Györffy György: István király és műve.
Gondolat, Budapest, 1977.
pp. 276, 280-283.
Az István kori lengyel-magyar kapcsolatok történetét illetően éles ellentét van a XI. századi forrásokra támaszkodó magyar és a XIII. századi kompilációk vallomását alapul vevő külföldi történetírók között, akik szerint Bátor Boleszló elfoglalta és uralma alatt tartotta egész Felső-Magyarországot Esztergomig, Egerrel és a sárosi Sóvárral együtt.
[...]
A harmadik német-lengyel háború, melyet az robbantott ki, hogy Boleszló ezúttal fia, Meskó révén ismét beavatkozott a cseh hercegség ügyeibe, 1015-től 1018-ig tartott. Henrik Odera menti hadjáratai, amellyel Boleszlót hűbéressé akarta kényszeríteni, eredménytelenek maradtak, s az 1018-i bautzeni békében kénytelen volt megelégedni azzal, hogy Boleszló Csehország és a meisseni grófság iránt táplált igényeiről lemondott. Ez a háború magyar szempontból azért érdemel figyelmet, mert ekkor értesülünk először Morva völgyi harcokról; 1015-ben Boleszló harcosai betörtek zsákmányolni a bajor Ostarrichi őrgrófságba, a későbbi Ausztriába, 1017-ben pedig Boleszló "morva vitézei" egy bajor sereget megleptek, továbbá Csehországban egy várat elfoglaltak. Mindkét évben Henrik osztrák őrgróf ellentámadása nyomta őket vissza. Ezek a támadások jelzik, hogy a lengyel hadszíntér ekkor áttevődött Morvaországba is; lengyelek és velük együtt morvák a Morva völgyén kétszer benyomulva a Dunáig pusztítottak.
Boleszlónak az tette lehetővé Ausztria pusztítását, hogy kezére jutottak a Morva völgyi magyar határvárak. Ilyen volt Sasvár, feljebb pedig az Anonymus említette Sárvár (alighanem Holics-Újvár mellett) és Borona (valószínűleg (Uherské Hradište). Így a harmadik német-lengyel háborúnak előzménye lehetett Boleszló támadása 1014-ben a magyar határvárak ellen, amiről Thietmar is az 1018-i események kapcsán szól. Thietmar szerint Boleszlónak "volt egy nagy vára, ill. városa (urbs, civitas) saját országa és Magyarország végein, melynek őrzését Prokuj főúrra, a magyar király nagybátyjára bízta, kit a király székéből, úgy, mint most, régebben is elűzött". István király nagylelkű volt vele szemben, "és ezért az Isten igazi győzelmet adott neki a fent említett váron, úgy, mint a többieken". Ez a győzelem pedig 1018 előtt történt.
Mint láttuk, Gyula az Ajtony-hadjárat (1008) után pártolt át Boleszlóhoz. Annak, hogy Boleszló 1013 előtt Magyarországot megtámadta volna, semmi jele. Ráadásul 1013-ban Boleszló hűséget fogadva Henriknek, helyreállította a régi viszonyt, a ez egy esetleges magyar-lengyel konfliktus esetén ugyanilyen békével járt volna. Henrik itáliai hadjárata és levonulása Rómába császárrá koronáztatása végett (1013-14) kedvező helyzetet teremtett Boleszlónak Morvaország és a magyar határvárak elfoglalására, s így érthető, hogy a régi morva központok tövében épült magyar várak és talán Trencsén kezére jutottak.
Hogy melyik várat bízta Boleszló Gyulára, biztosan el nem dönthető kérdes. Pauler Gyula kérdőjellel Trencsént vetette fel, míg Robert Holtzmann a Kárpátokon túl fekvő Teschenre gondolt. Mivel Gyula akkor kapott kormányzásra egy nagy váras helyet, amikor Boleszló még nem keveredett harcba Istvánnal, Trencsénre alig gondolhatunk, inkább valamelyik nagy helyre az Északnyugati-Kárpátok előterében, Krakkó és a Morva középső szakasza között. Innen indított 1014-ben Boleszló Gyulával hadat a Morva völgyében fekvő magyar várak ellen, majd a magyaroktől elfoglalt Morva melléki várakból támadták a Dunáig terjedő vidéket, amíg István király Henrik osztrák őrgróf 1017-i támadásával egyidejűleg vissza nem foglalta e várakat s Gyulát elűzte a határvárból.
Ez az egykorú adatokból elég világosan körülhatárolható konfliktus a Bátor Boleszlót dicsőítő későbbi lengyel krónikákban csodálatosan felnagyítva tűnik elő. Gallus Anonymus, akire ura, III. Boleszló 1110-ben azt a feladatot bízta, hogy krónikájában Bátor Boleszlóról tíz fejezetben egy Szent István-legenda-szerű magasztaló életrajzot s a végén egy verses dicshimnuszt írjon, egyebek között ezeket a költői kérdéseket teszi fel: "Vajon nem ő volt-e az, aki Moráviát és Csehországot leigázta, és Prágába helyezte fejedelmi székét? ... Vajon nem ő győzött-e többször a magyarok felett, és egész területüket a Dunáig elfoglalta? A zabolátlan szászokat pedig annyi vitézséggel fékezte meg, hogy országuk közepébe, a Saale folyónál állította fel érc határjelét."
Boleszló kb. annyi ideig birtokolta a magyar határvárakat, ameddig Prágában székelt, és kb. úgy terjesztette uralmát a Dunáig, mint a Saaléig.
Gallus Anonymus költői túlzásai azonban alapot adtak még féktelenebb fantáziálásra. A XIII. századi
lengyel-magyar krónika, a középkori történetírás egyik legzavarosabb alkotása, amely az Attila és Árpád alakjából összegyúrt "Aquila" magyar király fiának mondja Kálmánt és unokájának Bélát, azt állítja, hegy Szent István "apósával", Meskó lengyel fejedelemmel a Dunánál állapította meg a magyar határt Esztergomig, Egernél pedig a Tisza lett a határ, s ez a Tapoly folyónál felkanyarodott Sóvárig. Azt is állítja, hogy amikor Bátor Boleszló bejött, hogy Szent István "fia", Levente fejére tegye a koronát (!)‚ a határain fekvő Sóvárra vonult vissza vadászni.
Hogy Meskó még István trónra lépése előtt, Boleszló pedig Levente Magyarországra jövetele előtt meghalt, s ez utóbbi nem volt sem István fia, sem király, az ugyanúgy nem zavarta a szerzőt, mint számos mai történészt, aki erre alapítva rekonstruálta a XI. század eleji lengyel-magyar határt.
Minderről azonban a XI. századi megbízható magyar források mit sem tudnak, és Boleszló állítólagos Dunáig és Tiszáig terjedő országában változatlanul úgy folyt az élet, mint előtte és utána.
Az 1000 utáni években Lengyelországból "Pannoniába" jött és a zobori monostorba nyert felvételt Szent Zoerard-András és tanítványa, Benedek. Új hazájukban élték le életüket, s mindketten a Trencsén melletti Szkalkán remetéskedtek. István király adományozta a zobori monostornak Nyitra, Trencsén és a Vág mente vámjait, de ugyanekkor adta a pannonhalmi apátságnak egy Sala nevű úr is Vág menti uradalmát, "Deákit", hol utóbb a Halotti beszédet írták.
Uralkodása első felében adományozta István Hont úrnak Esztergom megye Duna-balparti részén Csenke-birtokot, uralkodása második felében pedig Hont fiának, Bénynek a róla nevezett Bényt. A keleti részeken a király az egri püspökségnek adta egyebek mellett a hevesi Szurdokpüspökit és Gyöngyöspüspökit, Hécét Abaújvárnál és Zcmplén vár szentmárjai vámját a faluval együtt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy e területen az úri nemzetségek, mint pl. a Katapánok, Szemerék, Hont-Pázmányok és Abák ugyanolyan békésen birtokoltak, mint az egyházak, igazat kell adnunk a jeles osztrák történésznek, Heinrich Zeissbergnek, aki a lengyel-magyar krónikáról ezt írta: "A legesztelenebb keveréke meséknek, amelyben a Hartvik-féle István-életrajzból átvett részeken kívül még a nevek sem igen felelnek meg tényleg élt személyeknek."