Fényképek és filmek a honlapon

Papírkép, JPG-kép

A fényképek a papírkiadású Fekete füzetnek erőssége és egyben gyenge pontja voltak. Egy túraleírás képek nélkül olyan, mint egy ház ablak nélkül. Viszont a nagy alakú füzetet a több száz beragasztott fotó nehézzé és ormótlanná teszi (amikor a Fekete füzet betelt, egy kiló nyolcvan dekát nyomott), és ezen kívül is száz veszély les rájuk. A képek a napfénytől kifakulnak, a közéjük pottyanó morzsáktól összekarcolódnak, a papírragasztó kifolyik alóluk, elázáskor rájuk kenődik a tinta, a fényes felületről a párolgó technokol "kieszi" a kék színt, végül pedig a füzetbe nem is fér bele az összes jól sikerült fotó. Ennélfogva a szövegek begépelése után, ahogy módom nyílt rá, szereztem egy szkennert (pár tízezer forinttól kapható), és pótoltam a hiányosságot. Az eredmény: sok megabájtnyi kép, amit szinte bárkinek meg tudok mutatni, és nem kell aggódnom, visszakapom-e őket. Sajnos egyik-másik régi fényképestasakomat óvatlanul odaadtam "örökre" iskolai tablóban történő felhasználásra, és ezeknek csak az azelőtt szkennelt rossz minőségű digitális változatát tudtam ide kitenni. Kínomban elkezdtem szkennelni ezek negatívjait, de nem találtam meg mindet.

1984-ben kaptam meg első fényképezőgépemet, egy szovjet Szmena Szimbolt. Adatai F:4–16, T:1/15–1/250. Négyszázhúsz forintba került, mikor a kenyeret 8 és a tejet 6 Ft-ért adták, szüleim fizetése meg a hat-nyolcezret verdeste. Egy fekete-fehér hívás díja 14, egy 9×13-as nagyítás 2,80 Ft volt, de néha a felét elengedték. Ez a három darab kisujjkörömnyi lencsével ellátott gyerekgép meglepően tisztességes képeket állított elő még azután is, hogy többször kibeleztem és összeraktam, először 14 éves koromban. Aztán megörököltem édesanyám kétkilós Zenit XP-jét, szereztem hozzá hasonlóan nehéz objektíveket, és vidáman használtam is őket, míg bele nem fordultam velük a Rábába. Akkor aztán jött egy ideiglenes másik Zenit (kéz alatt), de olyan hibásan dolgozott, hogy visszatértem a Szmenához, amely valószínűleg túl fog élni engem. Sajnos az árak annyira elszabadultak, hogy 2000 körül (fizetésem kb. negyvenezer forint) már minden tekercs színes film kidolgozásáért kiköhögtem 1700 Ft-ot (a kenyér valahol egy százas körül járhatott), akárhogy szédítettek is képenként 19, sőt 9 Ft-os "akcióikkal" az Agfa Fotolab-szerű nyúzócégek. Fekete-fehér filmért pedig Vácra küldtek volna, de nagyítani (1996-ban) csak színes papírra tudták, ugyanannyiért. Az erősödő méltatlankodás valósággal kikényszerítette a digitális fényképezőgépek robbanásszerű előretörését.

Digitális fényképezés

A folyamatosan fejlődő technika 2002 nyarán végre arra kényszerített, hogy beszerezzek egy jó minőségű digitális fényképezőt (Canon Powershot G2). Ezzel ugyan nem mertem már beúszni a Rábába egy jó kép kedvéért, de – különösen a rövid határidőre megrendelt beszámolókhoz – igen hasznosnak bizonyult. A gép ára kb. háromszázezer forint volt (akkori havi fizetésem ötszöröse), és járt hozzá egy 340 megabájtos microdrive (apró merevlemez) is. Nagyon jó hasznát vettem annak, hogy tévéhez vagy videókivetítőhöz lehet csatlakoztatni: ünnepségeken a beszkennelt és rátöltött illusztrációkat ezzel varázsoltam föl a falra, órákon ezzel nagyítottam ki a kísérlet apró részleteit. Adatai: fókusztáv 34–102 mm, T: 1/1000–15; F:2–8, érzékenység: 50–400 ASA, a pixelszám négymillió. Ma már kifutott a piacról, de a maga idejében a félkompakt gépek élvonalába tartozott. Hosszú tépelődés után választottam ezt, mégpedig az Index.hu nevű portál Digicam nevű részlegének elemzési alapján.

Az igényes vásárlók részaránya azóta sajnos nem tartott lépést a kínálat bővülésével. Egyre több olcsó, sőt szuperolcsó gép lepte el a bevásárlóközpontok polcait: afféle szappantartók, amik csak automata üzemmódokat ismernek. (A mobiltelefonok "kameráiról" jobb nem is beszélni.) Ezeknek (és filmes elődeiknek) a hiábavaló villogása látszik még ma is a focimeccsek lelátóin. Zsebállvány, cserélhető objektívek, színhőmérséklet, mélységélesség és hasonló dolgok egyre inkább a tömegtől elkülönülő félprofik világába lettek száműzve. Még a G2-es technikai leírásában (Copyright: Canon Hungária Kft., 66.o.) is vérlázító szájbarágással magyarázták a gyártók (az igényes amatőr szintjén már elengedhetetlen) kézi üzemmódot: "A rekeszértéket és a zársebességet is Ön állíthatja be a kívánt hatás elérése érdekében. Ez a mód tűzijátékok vagy más olyan témák fényképezéséhez előnyös, amelyeknél nehéz automatikusan meghatározni a helyes expozíciót."

Tükörreflexes fényképezők

2005 tavaszán a G2-est úgy szétberheltem egy lencsetisztogatás ürügyén, hogy máig nem tudtam összerakni. Esedékessé vált tehát a hosszú ideje tervezett váltás egy olyan fényképezőgépre, ahol még az élességet is élőben tudom állítani. A Canon EOS 300D éppen belefért a keretbe. 6,3 megapixelt tud: ez még könyvek fényképezésére is bőven elég. Zárideje 1/4000 és 30 másodperc között állítható, a blende 3,5 és 32 között. De a leghasznosabb vonása a két zoomobjektív: az egyik 18-tól 55 mm-ig, a másik 70-től 300-ig. (A valódi értékeket az 1,6-es tükörreflexes szorzóval kapjuk meg.) Áramfelvétele minimális, mert LCD-je csak utánnézésre való, keresésre nem. Tömege 80 dkg. Hibája az eléggé nagy képzajosság, a bemozdulási hajlam, valamint az elveszíthető objektívsapka. A gép 3:2-es fotókat állít elő, melyeket 904×600-asra szoktam lebutítani a honlap számára.

A 300D kerek hét évig szolgált becsülettel, de az utolsó években már egyre harsányabb világos íveket hagyott a fényképeken, különösen ha erős fényviszonyok között, illetve rövid záridővel használtam. Ennek oka nem az objektívben, hanem talán a redőnyzárban lehetett, de ezt pontosabban meghatározni nem tudtam. Szervizbe sem vittem, mert a várható költségeket nem találtam arányosnak a remélhető eredménnyel. A masinának egyéb hibái is akadtak (pl. akadozva vagy hibásan mentette a képek egy részét, az érzékenységállító gomb tönkrement, az objektívet a vázról elengedő nagy gomb kiesett), így a nyugdíjazása mellett döntöttem. Ettől fogva csak itthon használom, jellemzően szövegfényképezésre.

A 2012-ben vásárolt gép (Canon EOS 550D) igen jól bevált. Remegésgátlójának köszönhetően jóval élesebb képeket készít, és a képzaja sem akkora, mint az elődjének. Ezen kívül filmet is lehet vele forgatni. Sajnos sem a tárolókártyát, sem az akkumulátort nem tudtam átemelni bele a korábbi gépről, mert ezeknek megváltozott a típusuk.

"Ragasztott" képek

Mielőtt még elterjedtek volna a ragasztószoftverek, én már ráfanyalodtam, hogy analóg képekből panorámaképeket állítsak elő - egyszerű ragasztással. Erre először az 1999 őszi bükki túrán került sor: a képen a Bél-kő volt látható elölről és hátulról. Az egy hónappal későbbi kis-fátrai túra képeit már utólag, szoftveresen ragasztottam össze G2-eshez adott Canon Photostitch programmal. Ez többféle üzemmódban (tájkép esetén "forgó kamera," közeli újságlap esetén "sínen csúszó kamera" jelleggel) képes dolgozni, és nagymértékben megkönnyíti a munkát, de természetesen vele sem tudunk mindent megoldani. Különösen csúf látványt nyújtanak a házszélek megtörött és a láthatár gyötrődve görbedező vonalai olyan képeken, amelyek nagy látószöggel készültek, azaz maguk is igen "hordószerűek." Szerencsére a színek illesztése alig észrevehető.

A minél kevésbé bumfordi megoldás érdekében leszűrtem néhány tanulságot. Mindenekelőtt ügyelni kell a vonalak találkozására, mert a hordótorzítás miatt középen és a szélen nem ugyanolyan távol vannak a téma párhuzamos vonalai. A lencse leképezési tulajdonságai miatt álló és fekvő képet sem lehet jól összeragasztani.

Technikai részletek

A papírképek szkennelése 300 dpi finomságú felbontással történt, a JPG fájlok tömörítése elég enyhe. A képeket kezdetben egy Micrografx nevű szoftverrel szerkesztettem, amely az első szkenneremhez járt, később pedig Photoshoppal, de leginkább a sokoldalú Irfanview-val.

A honlapon található elektronikus képek többsége 100-300 kilobájtos JPG formátumú tömörített állomány, alapméretük kb. 1500×1000 (illetve a digitálisoknál pontosan 1200×900, majd idővel 800×600 és 904×600) pixel. A digitalizálás során azonban néhány apróbb hibát ki is tudtam retusálni: tintafoltot, színvesztést, rossz előhívást. Másrészt a szkenner a képek többségén rajtahagyta a keze nyomát, egy nehezen kivakarható színes vonalat. Ezt olykor megpróbáltam tompítani, kevés sikerrel. Mivel a füzetbe beragasztott képek némelyikét helytakarékosság okán megcsonkítottam, az ide bekerülő képek közt is van olyan, amelynek hiányzik a sarka, vagy egyszínű mezővel van pótolva. Remélem, ez az összhatást nem rontja le nagyon.

A honlapon közölt tömérdek kép rákényszerített a thumbnail-technika alkalmazására: magán a lapon csak durva felbontású, kisméretű előnézeti képek láthatók kék keretben, míg ezekre kattintva új ablakban előjön a valódi kép a fent mondott méretben. Ha valakit maga az eredeti is érdekel, küldjön üzenetet.

2010 körül Kocsi topiktárs ajánlatára áttértem a Highslide-szkripttel való fotó-kinagyításra. Ez egy-egy egérkattintásra rányitja a nagy képet a túrabeszámolót tartalmazó html-lapra, majd újabb rákattintásra be is zárja. Tehát a korábbi, a nagy képeket új ablakban vagy új lapon nyitogató eljárás végre megszűnt. Ugyanez a szkript a nyílgombok segítségével léptetni is tudja a képeket, bár jelenleg nem valami elegánsan.

Filmfelvételek

Míg csak fotóztam, néhány túratársam egészen mesés szépségű videófelvételekkel örvendeztette meg honlapjának látogatóit, így 2010 tavaszán én is elcsábultam, és másfél havi fizetésemből vettem egy Panasonic HDC-SD10 márkájú kis kézikamerát - sok kompromisszummal, de alapjában megelégedésemre. Az előbbiek legsúlyosabbika, hogy a kimeneti fájlformátuma egy .mts kiterjesztésű munkaállomány, amit a legtöbb videószerkesztő nem ismer meg, obskúrus ingyenes szoftverekkel való konvertálásakor pedig zavaróan csíkossá válhat a kép, mert nem egyezik a felvételhez és a mentéshez használt kodek (átalakító). A vele adott szoftver szerencsére Windows 7-re is települ, de csigalassan konvertálja a kész filmet.

2011-ig a következő eljárást követtem a videók közzétételében: először hosszú gépi munkával megvágtam és összeragasztottam, valamint címekkel is elláttam az 1920×1080 képpontos mts-állományokat, aztán áttettem őket 1280×720-as mpeg2-be, és így raktam fel őket a Youtube-ra. A feltöltés után ez a szerver még jobban lebutította a videókat, ezért legalábbis az mpeg-eket megtartottam magamnak, az ormótlan mts-eket viszont eldobtam. Mindenesetre a képminőségtől nem vagyok elragadtatva, különösen a még mindig nagy tárigényhez képest.

2013 nyarán beszereztem egy Gopro Hero3 kalandkamerát, amely biciklikormányra, sisakra, esetleg mellkasra is erősíthető. Ez nagy látószöggel és kitűnő élességgel mp4 formátumú videóanyagot bocsát ki magából. Jól bírja a vizet, a rázkódást, és még nagy sebességnél sem idegesítő az általa felvett szélzörej. Ez érthető is, mivel a masina egy vízhatlan műanyagtokból kandikál kifelé, így búvárkodáshoz is használható. Hátránya a rövid akkuidő, és hogy menet közben csak az egész készülék tölthető agydinamóról, az akkumulátor külön nem. Egészen 2014 januárjáig úgy tűnt, hogy a gyártó által biztosított feldolgozószoftver nem tudja megnyitni a kamerából jövő mp4-eket, de ekkorra ezt is megoldották valahogyan. A gopróból származó hosszabb lejtőfilmeket a valós felvételi időnek kb. a felére vágva közlöm, néhány aláírással. Több információt az a túrabeszámoló tartalmaz, amelyből e filmekre linkelek.