Az erdőben alvásról

Több topiktárs kérlelésének engedve összefoglalom, hogyan szoktam vadkempingezni. Az alábbi írás nem tanácsgyűjtemény, és a magam számára sem akarom kőbe vésni. Jelentősebb utólagos módosításaimat szögletes zárójelbe tett évszámmal jelölöm. Mindenesetre jó néhány kérdésben eléggé véglegesnek tekinthető az erdőben alvásnak általam kimódolt gyakorlata. Figyelmeztetek mindenkit, hogy az erdőterületen engedély nélkül éjszakázás a hatályos Erdőtörvény szerint szabálysértés, és a természetőrnek joga van a rajtakapott tettest megbírságolni, illetve az erdőterületről kihajítani.

Kivonat az Erdőtörvényből ("2009. évi XXXVII. törvény az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról" [1]):

93. § [2]
(1) Az erdőgazdálkodó hozzájárulásával szabad az erdőben: [3]
a) huszonnégy órát meghaladóan üdülési, illetőleg sportolási célból tartózkodni, táborozni, továbbá sátrat felverni [4];
b) turistaútvonalat kijelölni és létesíteni;
c) turisztikai berendezést, létesítményt építeni és fenntartani;
d) ideiglenes árusítóhelyet üzemeltetni;
e) e törvényben külön nem nevesített [5] sportversenyt rendezni.

[1] Korábban: 1996. évi LIV. törvény az erdőről és az erdő védelméről.
[2] Korábban: 82. §.
[3] Korábban: "erdőterületen".
[4] A korábbi jogszabályszöveg hozzátette: "lakókocsit felállítani".
[5] Korábban egyszerűen: "sportversenyt".

[2011] Értelmezésem szerint az a) pontbeli "huszonnégy órát meghaladóan" kitétel csak a "táborozni" szóig érvényes. Erre az utal, hogy a "sátrat felverni" a vesszőnél erősebb nyelvi elválasztóeszközzel, a "továbbá" szóval kapcsolódik hozzá. Nem is volna értelme a dolognak: aki huszonnégy órát meghaladóan veri föl a sátrát, az nem vadkempingező, hanem lajhár. Másfelől úgy vélem, a jogalkotó azért tette a "továbbá" elé a "táborozni" szót, mert azt még a huszonnégy órás kitétel hatókörébe utalta. Vagyis megkülönböztette a sátor felállítására és a felállított sátor huzamosabb ott-tartására kérendő engedélyt.

A szabálysértésekről szóló 1968. évi I. törvény egyik friss módosítása (116/D.§) pedig ezt mondja:

Aki
a) a természetvédelmi hatóság engedélyéhez vagy hozzájárulásához kötött tevékenységet engedély vagy hozzájárulás nélkül, vagy az engedélytől, hozzájárulástól eltérő módon végez vagy végeztet, bejelentési kötelezettségének nem tesz eleget,
b) természeti területen – beleértve a védett természeti területet is – a természetvédelmi célokkal össze nem egyeztető tevékenységet folytat, szemetel, a területet más módon szennyezi, tiltott helyen tartózkodik, tiltott módon közlekedik, engedély nélkül tüzet rak,
c) a védett élő szervezet egyedét, származékát, barlangi képződményt jogellenesen elpusztítja, megrongálja, illetőleg védett állatfaj egyedét élettevékenységében jelentős mértékben zavarja,
d) a természet védelmére vonatkozó rendelkezéseket egyébként megsérti,
feltéve, hogy a cselekmény nem bűncselekmény, ötvenezer forintig terjedő pénzbírsággal sújtható.
(2) Az (1) bekezdés b) pontjában meghatározott szabálysértés elkövetőjére a természetvédelmi őr, valamint a természetvédelmi hatóság részéről eljáró és erre felhatalmazott személy helyszíni bírságot szabhat ki.

[2011] Ennek alapján tehát hibásnak tartom azt a túrázói és egyéb körökben ma is dívó vélekedést, hogy "huszonnégy órát meg nem haladóan szabad vadkempingezni." Nem szabad, sőt meg is bírságolhatnak érte. Ezzel a rendelkezéssel tehát nem tudok dűlőre jutni jogilag, hanem bevallottan megszegem. Viszont a méltányos elbánás érdekében igyekszem több szabályt is megtartani, amelyek részben fedik a vadkempingezők tízparancsolatát. Az alábbiakban ezeket részletezem is.

Elöljáróban elmondanám, hogy nagyon ritkán találkozom olyan emberrel az erdőben, akiről ordít, hogy ott aludt vagy éppen erre készül. Ez jelentheti azt, hogy a magamfajták jól elbújnak, a többi turista pedig időben hazamegy. Természetesen ez utóbbi döntés mögött is állhatnak nyomós meggondolások. De mindenképpen csodálatos dolog, hogy egy biciklivel, sátorral és némi vízzel bárhol, bármennyire eltévedhetek, nagy baj nem ér, mert a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy máshol hálok, mint ahol otthon elképzeltem.

Az igényesség        

Több oka is lehet annak, ha túrán valaki az erdőben alszik. Az egyik, s tán a legkézenfekvőbb szempont az ingyenesség – természetesen csak akkor, ha nem kell kipengetni a természetvédelmi bírságot. A jó minőségű felszerelés azonban elég sokba kerülhet: a 2000-es évek elején százezer forintért vettem együtt a sátrat, önfelfújó matracot, meleg hálózsákot, fejlámpát és akkumulátort; 2007-ben ötvenezerért az öt göngyölőzáras csomagtáskát. Ezek azonban fölöttébb tartósak, tíz-húsz évig is elszolgálnak.

A második vonzótényező az élmény: az ember ugyanott alszik, ahol nappal túrázott, vagyis a táj szívében. A nap közben tán csak messziről látott erdők ilyenkor kézzelfogható közelbe kerülnek, a vadak mintegy megszelídülnek, mikor a turista éjjelre beleolvad a környezetébe.

De szerintem az erdőben alvásnak van még egy óriási vonzereje is: minden jól kivitelezett éjszakázás a teljesítmény vagy alkotás egy nemének tekinthető, hasonlóan egy szép vershez, sakkjátszmához, sikeres iskolai felelethez vagy ügyesen megoldott konfliktushoz. Ilyen szempontból is szoktam mérlegelni egy-egy vadkempingezésemet.

A szálláshely ilyen értelemben vett igényességét több tényező befolyásolja. Az első a kellemesség, vagyis hogy milyen szép a környezet, milyen kényelmes a fekhely és hasonlók. A második a biztonság, hogy tudniillik hányféle védelmi módozatot tudtam kiépíteni magam köré. Ezeket itt fel is sorolom, természetesen nem kimerítőleg:
– Távolság (a legközelebbi emberi laktól vagy közúttól),
– Magasság (ugyanezek fölött),
– Fedezék (a láthatatlanság értelmében),
– Sáncolás (a megközelíthetőség értelmében),
– Rövidség (késői fekvés, korai kelés).

Ezen kívül szóba jön még az erőfeszítés is, de egyelőre nem világos, milyen irányban. Egy nyögve-tolva, sokadik próbálkozásra kiharcolt biztonságos és szép alvóhely értékelhető ugyanolyan igényesnek, mint egy olyan, ami véletlenül pottyant elém egy út menti barátságos zugban. Az ilyet inkább ajándéknak szoktam tekinteni, aminek örülni lehet, de érdemként elkönyvelni semmiképp. Rangsort persze sosem készítek még egyazon túra éjszakáiról sem, bár a fogalmazással igyekszem érzékeltetni, melyiket pontoztam volna a legmagasabbra.

Alvás sátorban        

Jómagam két fajtáját gyakorlom a szabadban alvásnak. Az egyik a sátorozás, általában teljes előkészülettel, ritkábban cövekelés nélkül. Ehhez tudni kell, hogy 1991-ben, a tiszai vízitúrán még a tipikus rudas sátrak divatoztak, de én nem vittem még ilyet sem, hanem Dőmel András barátom kicsi és a sarkokon beázó sátrában aludtam. (Vész esetén a sarkokhoz törülközőket tömködtünk.) Ez időben egy 3–4 személyes iglum volt, aminek a belső fátyolrétegét ugyanez évben, az őrségi vándor-gyalogtúrán tönkre is tettük egy odabent elköltött olajos hallal. Egy ilyen sátor összecsukva is eléggé ormótlan: én a hátizsák tetején szállítottam.

Az 1996-os rábai vízitúrára sok résztvevő egyszerű vászonsátorral jött, aminek a súlyát táborveréskor és más cepekedések alkalmával volt alkalma megtapasztalni, a víztűrő képességét pedig különféle nejlonponyvák ráterítésével próbálta növelni. De ugyanitt látható, hogy a hosszúkás bivaksátrak és az előteres dómsátrak már elkezdték kiszorítani őket a hazai használatból. Rövid ideig aludtam egy orkánszerű anyagból készült, impregnálószerrel védett olcsó egyrétegű sátorban: ennek emlékét a papírkiadású Fekete füzet máig őrzi. Amikor tudniillik az 1999-es Hungária-kupán nyitva feledtem éjszakára a sátor belsejében, a bepermetező eső rámosta a tintát egyik-másik fényképre.

Ma már nyilvánvaló előttem, hogy komoly túrázónak kétrétegű sátornál alább adnia nem szabad. A Vaude-sátor még tízfokos hidegekben is elviselhető klímát biztosít odabent, és iszonyatos esőktől képes megóvni. Az alja egyszerű impregnált orkánszövet, és nyomásra begyöngyözik rajta a tócsavíz, de ebből eddig baj nem származott. Nem is igen nehéz: mintegy három kilós, és az újabban használt Ortlieb csomagtáskák legnagyobbikába kényelmesen belefér. Mostanáig az átszúródását is sikerült elkerülni.

Előfordult már, hogy a sátrat egy kő- vagy faépület belsejében, netán hegyormon vagy mezőszéli árokban vertem fel. Az ilyen kényszersátrazásnak általában külső okai vannak: szúnyogok, eső, írási vagy főzési igény. De az én alapértelmezésemben a sátrazás erdőben, mégpedig az erdő mélyén történik. Sánta Kutya topiktárs elmondta, hogy ő a szaladó vadak és a nemegyszer emberéletet is kioltó vadászok miatt inkább mezőn, erdőszélen sátrazik. Ezekre én kevesebb figyelmet fordítok: a vadak általában jól látnak (a kivétel a vaddisznó), a szaglásuk is jó, és ha nem ijednek meg, akkor óvatosan mozognak. A vadászok csakugyan veszélyesek lehetnek, de a sötétben való lövöldözés nagyon szigorú korlátok közé van szorítva: elvben ki kell táblázni minden bevezető úton, és rendszerint nyiladékokban gyakorolják, ahová csakugyan nem érdemes befeküdni. A magára hagyott terepjáró is biztos ismertetőjele a vadászatnak: egyszer előfordult velem, hogy kétszáz méterre tőle visszafordítottak egy magaslesnél. De a lelövetés veszélyét magamra nézve statisztikailag nem tartom valószínűnek.

Sátrazáskor először ledobálok minden cókmókot a gépről, és megpróbálom egy fához láncolni. Ha nem megy, megláncolva ledöntöm, és keresztülvezetem rajta valamelyik sátorkötelet, hogy aki megmozdítja, feltétlenül föl is ébresszen. Aztán sátrat verek, ami a lámpázási merészségemtől függően öt-tíz percig tart; közben már ázik a vízben a tészta, hogy gyorsabban megfőjön. A szükséges felszerelést bedobálom a sátorba, majd lezuhanyozok. A kulacsból zuhanyzás igazi művészet, és régebben (a főzős korszakom előtt) ezt tartottam a jól sikerült túranap betetőzésének. Egy másfél literes pillepalackból már pancsolni is tudok, de a csupán meglazított kupaknak köszönhetően rendszerint a fele is elég – szappanozással együtt. Egyik kézzel a kulacsot tartom és enyhén nyomogatom, a másikkal sebesen sikálom magam. Először (a hajamon kívül) mindent bevizezek, ledörzsölök, aztán újabb lötty víz és szappan minden hajlatba (a hasredőket is beleértve). Az újabb időkben (2008 óta) rengeteg vizet hordok magammal, ezért a szappannal sem kell takarékoskodnom. Mindazonáltal a természet védelmében inkább csak olyan helyen szoktam használni, ahol szegényesebb növény- és állatvilág él, vagyis az alacsonyabban elterülő erdőkben. A nemzeti parkokban, vagy inkább azok védőövezetében már mérsékletet tanúsítok, és csak jelzésszerűen élek a szappannal.

Külön érdemes említeni az esti fürdéseket. Ezen természetesen nem a kempingek vagy szabadstrandok kínálta kultúrlehetőségeket értem, hanem a táborhely közelében adódó, legalább húsz centi mély természetes medencéket. Egy-egy langyos tavacska, hűs patak vagy hömpölygő folyó még kora ősszel is el szokott csábítani némi lubickolásra – bár rendszerint inkább nap közben. Előfordul ilyenkor, hogy kikapaszkodáskor sáros maradok: ekkor a kulacs mégiscsak jó szolgálatot tehet. Néha a fürdés is önálló teljesítményszámba megy, például egy meredek partú folyóban vagy jéghideg patakban. Mostanáig talán a Sárospatak fölötti megyer-hegyi Tengerszem az, amit a legtöbbet emlegetek. A vize szeptemberben eléggé hideg volt már, de összesen háromszor bújtam bele, és nagyon jólesett. Viszont a hegytető és a tó e kombinációja a kis hazában olyan ritka, hogy végletnek is tekinthető, amelyhez a többi fürdést viszonyíthatom. Mindenesetre nem itt fáztam a legjobban fürdés után, hanem a Bükkben, a Vasbánya-tető kunyhójánál, ahol jobb híján mezítláb a hóban állva végeztem macskamosakodást – amilyet általában télen szoktam.

A fürdés végeztével megpróbálok valahogy megszárítkozni. Alapesetben ilyenkor már meggyújtom a gázfőzőt, de ha nincs rendes fedezék, akkor ezt későbbre halasztom. A szárítkozás fő eszköze a szél (ezért is elsőrangú szállások a hegytetők), a második a vizes tagok dörzsölgetése, s csak ezután az aznap használt póló. Ezeket a ruhadarabokat vagy a sátor tetejére, vagy a belsejében lévő kis szárítómadzagra szoktam kitenni, az esőre való kilátásoktól függően. A nagyon ocsmány szennyest, különösen a zoknit éjjel szoktam szellőztetni, mielőtt elsüllyeszteném.

Ahogy mindezzel elkészültem, és ellenőriztem, hogy semmi értékes dolog nem maradt elöl, bebújok a sátorba. Formálisan mégsem ez a (sok tényezőtől függő) pillanat jelzi a túranap végét, hanem a megérkezés, amit a mérőnek a kormányról való leakasztása jelez. (A mérő fogja az időt mutatni, miközben fel-felriadok éjjel; a mobiltelefont csak az esti üzenetküldésre használom, meg a hajnali ébresztőhöz.) Ha eddig nem ment volna a főző, most gyújtom meg – tudniillik olyankor, ha egyáltalán akarok meleget vacsorázni. Mert az idő szűke miatt jó párszor elmarad ez is, és beérem némi szendviccsel, esetleg rágcsálnivalóval. De legtöbbször a sátor aprócska előterében ott pöszög a gázláng, és egy fertályóra alatt elkészül rajta a vacsora. Hogy ez miféle, arról egyelőre nem írok részletesen, mert szakácstudományom finoman szólva is alakulóban van. 2008-ban a leggyakoribb esti eledelem a zacskós leves, amit otthonról hozott tésztával, esetleg szalonnával, kolbásszal, húsfélével gazdagítok. Ritkábban gombapörköltöt vagy sűrű zöldséges levest készítek paradicsommal, paprikával. Az erős paprika mindenbe jó, pótolja a leves forróságát is. Két edényem van, ezek egyike műanyag, másika vékony falú fémláboska. Villa nem kell semmihez, és ilyenkor a kést is helyettesíti a kanál. Vacsora mellé nem kívánok könyvet vagy térképet, mint más étkezésekkor: csak hasalok a matracon, és lapátolom magamba az éjszakára valót.

[2011] Időközben leszoktam az alkalmi esti főzésekről, és hosszú túrán szokásba hoztam a rendszeres reggeli főzést. Az étel egész napra készül, rendszerint tésztaalapra tett, könnyen pirítható húsféléből és egyebekből. A 2014-ig főzni szokott étkeimet külön lapon helyeztem el.

Ezután kiteszem az előtérbe az eledelt és a könyveket rejtő hátsó csomagtáskákat, és felhúzom a cipzárat. Odabent felkészülök a másnapra: SMS-t küldök haza a szállás eléggé pontos helyével, beállítom az ébresztőt, megírom a nap vázlatos történetét. Az emlékeztetők szikárak, a lényeget úgyis a fényképek (meg az ismertetőfüzetek) tartalmazzák. Ez sajnos néha információvesztéssel jár, ezért erősen gondolkodom nappalra valami diktafon beszerzésén, amely egymáshoz rendeli a helyszíneket és a képeket, esetleg megőrzi azokat a gondolatokat, amik tekerés közben foglalkoztattak. Felírom a napi kilométereket, az indulás és érkezés időpontját, valamint a kiadásokat. Egy időben az aznapi fényképeket is végigpergettem, de mostanában sajnos kezdek leszokni róla, hogy ne fogyjon az elem. Viszont sokszor olvasgatok esténként, vagy inkább a másnapi útszakaszhoz valókat tanulmányozom. Aztán végiggondolom a napot, elvégzem a lélek tisztálkodását, és eloltom a lámpát. Ez a nap befejezését jelző másik időpont, de nem írom be a kimutatásba, mert szintén sok esetleges körülménytől függ. Általában egy-két órával mutat többet a mérő, mint mikor leakasztottam a helyéről.

Rendszerint három-négy órával az elalvás után ébredek föl először. A kezem ügyébe készített első villogó megmutatja, hogy még nincs itt a kelés ideje, ezért a másik oldalamra fordulok, és aludni próbálok. Sajnos a magammal hurcolt derékaljak nem éppen kényelmesek, ezért ebből gyakorta forgolódás lesz, miközben még eljutnak a tudatomig az éjszaka jellegzetes zörejei. A madarak többsége elcsöndesül éjjelre, ugyanígy a legyek és böglyök is. Csak a szúnyogok zümmögnek fáradhatatlanul a két sátorponyva között, de gyakran teljesen elmaradnak. A leggyakoribb nesz a pockok és gyíkok surrogása a közelből: ezek ételmaradékokat keresgélnek, és nemigen szoktak tartósan elülni. Néha jönnek percegő hangok a föld alól: egyelőre nem tudom, vakondok vagy lótetű rágcsálja ilyenkor szegényes vacsoráját. Egy másik jellegzetes zörej a nagyvadak poroszkálása vagy csörtetése. Persze tőlük sem kell megijedni: ha szél alól jönnek, akkor az emberszagot idejében észreveszik, és kitérnek. Az őzugatás (megugrással egyidejű riasztó-vakkantás) ijesztő lehet: mikor először hallottam a Zemplénben, farkasnak hittem. Ezen kívül még a szélzúgás és lombsusogás tölti ki az éjszakát, esetleg falvak közelében a kutyaugatás. Eddig még sosem fordult elő, hogy a kutya a nyakamra hozott volna embereket, még Tab közelében sem, ahol kezdő vadkempinges koromban, 1997-ben aludtam egy híd alatt. Hajnalban kakas is szólhat, de a pirkadat legszorosabb kísérője erdőben a madárdal. Idővel tán tanítványává szegődöm Schmidt Egonnak, a hazai madártan nagy népszerűsítőjének, de egyelőre alig néhányat vagyok képes felismerni.

Bivakolás        

A másik tipikus éjszakázási módozatom a sátor nélküli, hálózsákos alvás – rendszerint az ég alatt, ritkábban valami kőlakot, kunyhót vagy üreget használva. Előfordult már az is, hogy magaslesen vagy kilátótoronyban aludtam. Ezek típusokra osztása helyett inkább azokat a különbségeket emelném ki, amik a sátrazáshoz képest fennállnak.

A Szlovák Paradicsomban több helyütt kifüggesztett eligazító szerint a bivakolásba még a tűzrakás is belefér – én mindazonáltal nemigen szoktam ilyenkor még a gázfőzőt se beindítani. A szabad ég alatt nem írok beszámolót, nem olvasgatok és a drótszamarat se málházom le. Egyszerűen kifekszem a csillagok alá, és élvezem, ahogy a szél az arcomat cirógatja. (Nyáron a zárt erdőkben, ahol áll a levegő, a szúnyogok miatt a fejemre kell húznom a kámzsát, amitől nagyon megizzadok, így itt erősen hajlok a sátorverésre.) A hegycsúcson való bivakolás jellegzetes példái a Salgótarján fölötti Pécs-kő, a Szandavár-hegy vagy a Kerek-kő. Másutt a rejtőzködés ösztöne késztet a sátor mellőzésére, mint a Barkai-nyeregben, vagy a hely szűke, mint a Hernádbűd fölötti Gata-földvárban.

Egészen különleges bivakolások azok, ahová takarót vagy hálózsákot se vittem, mint pl. az Árpád- vagy a Julianus-kilátóba. Ez már nekem is sok egy kissé, vagyis majd' megvett az Isten hidege, és e helyeken nem is aludtam sokat. Objektív értelemben a legnagyobb hideget a Látó-köveknél szenvedtem el, de itt volt hálózsákom és hőfóliám is. A 2006 februári bükki bivakolás alkalmával a következő tanulságot fogalmaztam meg a hidegben alvásról:

Általában nem kell vacsorázni, de télen mégis érdemes, mert az emésztés lassan folyik tovább ilyenkor is, és a szervezet örül minden csepp energiának. Három óránál többet még sosem sikerült egyvégtében aludnom télen, és az odakészített csoki is legalább negyedóra múlva kezd hatni. A legjobb hőtermelő módszer a didergés, amelyre mesterségesen rá is lehet játszani, s minél nagyobb izomcsoportok végzik, annál hatékonyabb. Természetesen ez az üzemanyagot is jobban fogyasztja, de hadd legyen itt szabad mélységesen elítélnem azokat a botcsinálta kérdés- és feleletgyártókat (gyerekkoromban olvastam elég ilyet, ma már megritkultak), akik az élettant még az emberi szervezetnél is jobban tudják, és képesek azt a tanácsot adni a fázó embernek, hogy ne dideregjen, hanem lélegezzen mélyeket és feküdjön nyugodtan. Erre ugyanis az egészséges ember nem képes (a testet nem lehet becsapni), másrészt rendesen a kihűléses halál szokott így bekövetkezni.

Ami mármost az élettelen tárgyak védelmét illeti, a bakancsok bezacskózva a hálózsákban éjszakáznak (a bokám környékén), nehogy csonttá fagyjanak. Őket követi a kulacs (ez esetben a tejeszacskó), és derékmagasságban a fényképezőgép. Hónom alatt pihen a ledes lámpa és az ébresztőre tett, kikapcsolt maroktelefon. A legérzékenyebb pont a lábfej: ezt két zoknival védem, és a lábujjakat még egy száraz kesztyűvel is. A nedves kesztyűt a kezemre veszem föl, és természetesen rajtam van a sapka is. Így nem lehetetlen túlélni egy éjjelt még egy otthonra való hálózsákban sem, hát még az én méregdrága modellemben, amely felirata szerint "fókáknak" mínusz kilenc fokig alkalmas éjszakai lakóhely.

Az aluréteges műanyagponyvát gumipókkal rögzítem a lábszáram köré, följebb csak lebernyegként borítja a zsákot (legalábbis fedett helyen). Többször is tapasztaltam, hogy nagy hidegben a zsák külseje csurom víz lesz alatta: ennek oka bizonyára a test kipárolgása, amely meleg levegő képében kilép a zsák szövetén, és nem tudván eltávozni, rácsapódik a hideg ponyvára – ezért is keni össze a zsáknak csak a külsejét. Nem fogadható el az a magyarázat, hogy a külső hideg levegő páratartalma az oka a jelenségnek, mert 1. melegebb helyre érve nincs kicsapódás, 2. a legerősebb a vizesedés alul, ahol a legszorosabb a ponyva.

A melegben alvásról nemigen tudok hasonló melegséggel fogalmazni, mert azt sokkal nehezebben tűröm. Amikor mégis sátor nélkül kellett aludnom enyhet nem adó éjszakán, legalább a cipzárat kioldottam, hogy kevesebbet izzadjak. A szúnyogok azonban eszes lények, és a legkisebb rést is kipuhatolják. A Szilvásvárad Maratonra készülve éppen emiatt szenvedtem egész éjjel méltatlan módon a melegtől. Talán valamikor sikerül egy tépőzáras szúnyoghálófélét illesztenem a zsák szájára, mert akármilyen modern és drága jószág, ilyet nem adtak vele.

A táborhely megkeresése és értékelése        

Ezzel elérkeztem ahhoz a témához, amelynek kapcsán a Kerékpáros Topik érdemes közönsége 2008-ban megbízott ennek az oldalnak a megírásával. Az ottani hozzászólásaimat értelemszerűen felhasználom, de csak mint vázlatot. Mindenekelőtt különbséget kell tennem több élethelyzet között. Az egyikben a kerékpáros túrázó közúton halad az alkonyatban vagy az estében, lesve az út mentét, hogy hol talál alkalmas szálláshelyet. A másikban már erdőben gurul, bukdácsol vagy tol, és úgy keres táborhelyet. Mivel itt csak a magam szokásaira tekintek, több lehetőséget egyáltalán nem kell figyelembe vennem, pl. a lefoglalt fizetős alvásét vagy a megbeszélt kultúrszállásét.

Az elsőre mindenképpen jellemző, hogy sötét van, vagy legalábbis szürkül. Igen rossz érzés fog el, ha nappali világosságnál kell lefordulnom az útról olyan helyre, ahonnan nincs továbbhaladás, másrészt lerí rólam, hogy aludni megyek. Ilyen lehet egy út menti kőfejtő, zárt parkerdő, folyópart vagy szabadstrand. A lehető legkényelmetlenebb helyzetben találnám magam, ha a fent leírt táborverési ténykedéseimet árgus szemek hatókörében kellene végrehajtanom, és nem csupán a zuhanyzás miatt. A tapasztalat azt mutatja, hogy sok helyen kíváncsiak az emberek, és minél többen vannak a kíváncsiak, annál könnyebben akad köztük egy-két rossz szándékú (kötekedő vagy lopni próbáló) egyed. Nem szabad az ilyeneknek esélyt adni, ezért lakott helyektől minél távolabb szoktam úthoz közeli szállást keresni. Talán a folyópart lehet a kivétel, mert ott a horgászok jelenléte amúgy is valószínűsíthető, és ez általában jóindulatú népség. De leromlott településeken, ahol a szegénység mindenfélére kísértheti a helybeliek némelyikét, soha nem mutatom jelét, hogy a közelben táborozok.

Néhai jó Ken Kifer (†2003) egy érdekes cikkében még azokat a párbeszédbeli féligazságokat is leírja, amiket szívesen alkalmaz beszélgetésekben, ha a szállásra vagy a nála lévő értékekre terelődik a szó. A magam részéről jóval nagyvonalúbb vagyok őnála, és kimondom, hogy az erdőben fogok aludni, de még nem tudom, hol. Ha erre ajánlgatnak valami helyet, mint a 2008 tavaszi szlovákiai túrán, akkor megköszönöm és lerázom az illetőt azzal, hogy "sajnos az az irány nekem nem jó." Háznál aludni nem szokásom, így ha nem feltétlenül biztonságos a hely, inkább azt mondom, hogy "inkább még mennék egy tízest, sietek." Az ország jelenlegi elesettségében pedig nem is valószínű, hogy bárki ilyet ajánlgatna nekem, különösen az arcomra tekintve. (Kivételek persze ezalól is akadnak.) – Ami meg a vagyontárgyakat illeti: ezek legcsábítóbbika a fényképezőgép, és le sem tudnám tagadni, mert a kosár nagy részét elfogalja a táskája. Szerencsére erről még senki nem kérdezősködött gyanús modorban, az aggódóknak meg van mit felelnem: "Jól elbújok, a vadak nem bántanak, van nálam mobiltelefon."

Ami magát a terepet illet: nagyon ritkán hálok lapályon közvetlenül az ég alatt: itt a fölfedeztetésen túlmenően az elharmatosodás veszélye is fenyeget. A nem mozduló levegő könnyebben ki is hűl, késői sátorveréskor a fű már este is nyirkos. Csupán a szelíd felhők borította nyári ég alatt érezném jól magam, ha mezőn kellene aludnom. Lehet, hogy ez csupán irracionális félelem a szokatlan módozatoktól, de néhány próbálkozás meggyőzött arról, hogy a nyár kivételével a harmatveszély sokkal kisebb az erdőben, mint rajta kívül.

Az út mentén a mi közép-európai tájainkon rendszerint mindenhol vannak kisebb-nagyobb erdők. Ez még az Alföldre is igaz, és ott sem csupán igénytelen akácosok vagy nyárasok találhatók. Ha más nem, egy mezőszéli erdősáv mindenhol akad, és okkal tehetem föl, hogy az első ember, aki traktorával arra jár holnap, előtte megmosakszik, megborotválkozik és megreggelizik. A legjobb ilyen síkvidéki helyeken valami dűlőúton betérni az első erdőbe, valamennyire körbejárni, hogy ne tegyük ki magunkat egy újonnan épült fogadó vagy lakópark veszélyének rögtön a túlsó végén. Az előbb említett szlovákiai túrán nagy csávába kerültem, mikor a Kassa fölötti hegyes-völgyes kultúrtájon, ahol nem kívántam nagyon távol kerülni a várostól, a kiszemelt erdőrészben orvul elémfeketült egy (szerencsére éppen csak kutyától lakott) magán-üdülőház. Itt sikerült kitérnem és alkalmas hálószobát lelnem, de az ilyen sok tényező szorításában véghezvitt keresgélések a legnehezebbek közé tartoznak. Más alkalommal nagyon igénytelen szállásokkal is be kell érni a nagyvárosok közelében, például Krakkó keleti peremén történt meg velem, hogy egy benőtt törmeléklerakó buckái közt aludtam, ötven méterre az autóúttól. De ezek a kevéssé elegáns próbálkozások és küzdések nem a legjellemzőbbek a túráimra.

Erdőtípusok        

Általában a kiszemelt erdő rögtön a kellemesebbik fajtából való: se túl sűrű, se túl ritka; van némi aljnövényzete, de nem szúrós; valamivel az országút szintje fölött található, hogy ne lehessen belelátni. Emiatt messze el kell kerülni a nyárfaerdőket, mert aljnövényzetük magas, gyakorta csalán vagy vaddohány, a takarási képességük pedig csapnivaló. A telepített nyárasok utcaszerűen rendezettek, ami kívülről több száz méteren át belátható. Az akácosok ellen az a fő kifogás, hogy a kerékpároknak és a sátraknak esküdt ellenségei, és nemigen eresztik ki sértetlenül a beléjük tévedő vadkempingezőt. Vannak olyan fenyvesek is, ahová gyalog sem egyszerű bejutni, mert nyakig érő szeder és tövis lepi el őket. Égeresben aludni a gyakori tocsogók miatt nem ajánlatos, és ugyanez a helyzet a folyóparti füzesekkel. Természetesen ezek csak általános meggondolások, és alóluk kivételek adódhatnak.

A kis haza alacsonyabban fekvő részein a legjobb hálóhelyet a gyertyános-tölgyesek nyújtják: jó rejteket nyújtanak egész évben, lombjuk véd a széltől, harmattól, kisebb esőtől; azon kívül a talajuk kellemesen száraz, a hullott ágak félresöprése könnyű, és keményfáról lévén szó, a spontán ághullás sem olyan erős bennük. (Erre persze érdemes minden erdőben figyelni, és szükség esetén egy fatörzshöz húzódni a sátorral.) A tölgyes jól fogja a szelet, és érezhetően megtart valami meleget éjszakára. Azonkívül nem olyan dzsumbujos benne az aljnövényzet, mint a nyárfásban, és sokkal jobban takar, mint pl. a bükkös. Avarszőnyege sokáig megmarad és puha ágyat terít. Nagyon sok nemes gomba terem benne, pl. az ízletes vargánya a tölgy gyökeréhez van kötve. Egyedül a fiatal tölgyes az, ami nemigen alkalmas alvásra, mert nagyon nehéz benne mozogni.

A tölgy a legrokonszenvesebb magyar vadfa: a türelem, bölcsesség és jóság mintaképe. A tölgyerdőnek már ránézésre is nagyvonalú, teherbíró és barátságos jellege van. Valószínűleg ezek a fák azért ilyen jólelkűek, mert tudják, hogy sokáig élnek, és nem tűzifának, hanem leginkább bútornak szánják őket. A régi germánok a királyi és vitézi erényekkel társították a tölgyfát, és a mi népünk is ismerni vél olyan vén példányokat, melyeket még Rákóczi, netán Mátyás király ültetett.

Ritkábban bükkfa is lehet az országút melletti szállás házigazdája. Ez ritkán éri meg a kétszáz évet: hamarabb kidől vagy kivágják. A hazai bükkösök kevés kivétellel telepített erdők, és ez az úgynevezett ősbükkösökre is igaz. Ez az erdőfajta sokkal átláthatóbb, mint a tölgyes: lombkoronaszintje korán záródik, a napfény nem jut be, ezért az újulata is mindaddig a gyepszinten marad, amíg egy idősebb példány ki nem dől, hogy nekik fényt és helyet adjon. Ha ilyen erdő jut osztályrészemül, igyekszem valami cserjésbe vagy terephullám mögé bújni, vagy ha ilyesmi nincs ott, akkor a megfelelő védőtávolságra bízom magam. Míg a tölgyes szelíden suttog az éjszakai szélben, a bükkös komoran zúg. Zabolátlanabb, ridegebb, mint amaz. Vadregényes látványt nyújt, mikor oldalról süti a nap: a földön az árnyékok és a törzseken a fényes részek varázslatos hatást keltenek. Az eget bámulni az őszi bükkös lombjain át – mesebeli élmény, de felülről még inkább rabul ejt. Lenyűgöző a tavaszi bükkös életereje is. Bár némelyek szó szerint veszik és mágikus szertartásokkal ünneplik a fák energiáját, a bükkerdő inkább érzelmileg hat az emberre.

Merőben más világ a fenyves, ami a benne alvást illeti. Ide csak szükségből tévedek be éjszakára: nehezen ereszt a belsejébe, és mivel telepítés után soronként szokták ritkítani, minduntalan megakad a pedál a tönkökben és az ott felejtett fekvő törzsekben. Az alsó ágak kényelmetlenül alacsonyan nőnek és gorombán karmolnak. A erdei- vagy feketefenyves csapadék híján nagyon száraz, szinte mediterrán hangulatú. A talajjal szemben nem igényes, ezért telepítették a harmincas évektől a lekopasztott budai hegyhátakra vagy a Bükk-fennsíkra. A nagy tátrai fenyvesek a magyar turistákat csodálatra késztetik, de mint az ezredforduló körüli nagy viharkárok mutatják, nem olyan erősek, mint a lomberdők. A fenyves egyébként elsavanyítja maga alatt a talajt, kiszorítva az aljnövényzetet. Gombái jórészt hamar kukacosodó tinóruk, kevéssé nemes galambgombák és alacsony becsű pereszkék. A barátságtalan ágbogakat ellensúlyozva a tűlevélszőnyeg puha fekhellyel ajándékozza meg a turistát, és rendszerint az éjszaka is csendesebb. Ráadásul lombosodás előtt és levélhullás után is számíthatunk benne fedezékre, legalábbis ott, ahol a fák még nem magasak.

Lopakodás a hálószoba felé        

Mikor az erdőt éjszakázási céllal közelítem meg, mindenekelőtt behatolási pontot keresek. Ez lehet dűlőút is: előbb-utóbb lesz róla letérési lehetőség, mégpedig bizonyára kényelmesebb, mint ami közvetlenül az országútról kínálkozott volna. Persze ilyenkor nagyobb védőtávolságot kell magam köré vonnom, esetleg (igen kis erdőfolt esetén) kerülővel visszalopakodnom az országút szomszédságába, ahol senkinek az előfordulása nem valószínűsíthető. Viszont mindenképpen óvakodni kell az országút melletti autópihenők vagy vécének használt helyek környékétől, mert itt még az éjszaka közepén is belénk botolhat valaki. Általános tanácsot ilyen helyekre nem adhatok, csupán néhány további védőtényezőt nevezek meg. Az első a terep emelkedése vagy a lombok összezárulása miatti sáncoltság: senki nem fog hosszabban mászni, ha csak egy pisilés erejéig áll meg kocsijával. A másik a fatörzsek vagy terephullámok kínálta fedezék: a sötétzöld sátor hajnalban is rejtve maradhat a védelmében. A főszabály, ami meg szokott nyugtatni: az autósok nem néznek be (és éjjel nem is látnának be) az erdőbe, a gyalogosok pedig csak a házaik közelében járkálnak, s ők sem éjszaka. Rejtőzködési esélyeimet ilyen helyeken azzal is növelem, hogy markomba szorított, s így kis fényűvé tett lámpámmal csak magam elé, a földre világítok, vagy egészen mellőzöm a világítást. A sátor mindig a biciklire néz, kivéve ha ez lejtési okból nem kivitelezhető. Maga a bicaj egy fának van támasztva és lehetőleg hozzáláncolva. Alkatrészei nem feltűnőek, de a küllőprizmákat érdemes lehet valamivel letakarni, úgyszintén a (fárasztóan leszedhető, ezért soha le nem akasztott) első csomagtáskákon lévő fényvisszaverő foltokat. Ha nagy a bevilágító fényszórók tér- és időbeli gyakorisága, inkább lefektetem a gépet: a hosszú lánccal úgy is lehet rögzíteni valami fához.

Mint mondottam, a gázfőzőt kényelmi okokból mindig a sátor kis előcsarnokában gyújtom meg úgy, hogy a külső ponyva fel van húzva. Ilyenkor eléggé sebezhető a harcálláspontom: a gázláng fuhogásától semmit nem hallok, a kékes fény viszont halvány derengés formájában mindenfelé kiszűrődik. Ennélfogva csak ott főzök, ahol a térbeli vagy időbeli védelem valahogy meg van oldva, magyarul: elég későn vagy elég távol az emberektől. A főzés végeztével felkapcsolom a lámpát, melynek illő elhelyezése nehéz mesterség. A kerékpárvillogót ugyanis nem arra találták ki, hogy a sátor belsejében szétszórja fényét, de messzebbre ne világítson. Korábban a fényképezőstáska füle alá szorítottam be, és szórófelület gyanánt egy vízzel teli pillepalackot tettem eléje. Újabban, mikor már rövid cipőfűző-hurok szolgál a kislámpának a kormányra rögzítésére, ugyanezzel akasztom föl a sátor belső szárítókötelére.

Alvás a hegyen        

Aligha van felemelőbb túraélmény a becsülettel végigdolgozott nap végén, mint egy magaslati pont meghódítása, hogy ott éjszakázzam. Tudom, hogy kevesen gyakorolják ezt a sportágat, és nem is akarok tömegeket magam után csábítani, mert éppen ettől érzem magam biztonságban az ormokon éjjel. A néhány szóbajöhető leendő stílustárs kedvéért néhány szóban vázolom, mitől is olyan jó dolog a hegyen alvás.

- Olyan biztonságban vagyok, mint sehol máshol. A rosszindulatú emberek nem veszik a fáradságot, hogy az éj közepén találomra felbaktassanak egy hegyre, hátha akad ott egy kirabolható biciklista. Ha pedig valami lator kiszemelne engem a hegy lábánál, hogy az éjjel kiraboljon, hegyi terepen nemigen tudná eltitkolni, hogy utánam koslat, vagy ha igen, akkor hamar a nyomomat vesztené. A kíváncsi hajléktalanok pedig nem a magas hegyekben laknak, hanem város közelében, tehát alacsonyabban. Néhányszor előfordult ugyan, hogy turista-társaságom akadt a hegytetőn (Öreg-kő, Vitányvár, Julianus-kilátó, Csóványos), de mindannyiszor én érkeztem később, és a társaság csak emelte az este varázsát. Talán a hegyorom az egyetlen hely, ahová szívesen mennék vadkempingezni kisebb társasággal.

- A csillagok, a szél, a felhők és az égen zsongítóan imbolygó lombok ingyenmozit nyújtanak. A távoli országúton néha elberreg egy autó, a szomszédos falvak fényei kozmikus távlatokká fokozódnak. Reggelre néha meggyűlik a köd a lapályon. Friss erő tölt el, tudván, hogy a napot ereszkedéssel kezdhetem.

- A szúnyogokat rendszerint elfújja a szél, így sátor sem mindig kell. Finom hűvös (vagy nyáron langyos) idő van, mert a levegő mozog, így nincs módja megülepedni és kisugárzás útján kihűlni. A meteorológia hőmérsékleti fordítottságnak nevezi ezt a jelenséget: éjszaka gyakorta nincs olyan hideg a csúcsokon, mint a völgyekben, ahová állandóan hömpölyög a hegyoldalakon kihűlő levegő.

- Magaslati helyzetem folytán úrnak érezhetem magam, aki nem csupán a környezete fölé tudott kerekedni, hanem saját magát is meghaladta. Csakugyan nagyszerű érzés a környékre lenézve, uralkodó pozícióban ébredni, körbesétálni, vagy a zsákban megvárni a napkeltét. Emlékszem, a 2007-es hosszú nyári túra egyik hajnalán Sopron fölött egy kilátótoronyban ébredtem, lágy szellő legyezte a homlokom, megszólaltak a torony körül a legyek, s csak utánuk a madarak. Azután eljött a pillanat, mikor (Tömörkény István szavaival) "a tarhonyaszárító csillag fényes, veres dárda gyanánt az égre felkövetkezett."

Ezért a sok előnyért természetesen meg kell szenvedni. Ha különben országúton túrázom, nemritkán ötszáz méteres szintkülönbséget is le kell gyűrnöm a nap végén, mire leteríthetem a matracomat egy tisztességes hegycsúcson. Ez az esetek túlnyomó részében tolással jár, és nagyon gyakori, hogy az utolsó métereken szinte kiköpöm a tüdőmet. A legszebb zihálásaim helyszínei: a bükkaljai Mész-tető, a bükki Sándor-hegy, a balaton-felvidéki Recsek-hegy vagy a Szanda. De sok esti csúcstámadásom nem meredekségével, hanem hosszúságával szól a cél érdemes volta mellett, például a zempléni Pengő-kő és Kerek-kő, vagy a nagy-fátrai Király-kút nyerge vagy a Körmöci-hegységben lévő Vám-bérc.

Emellett nem árt óvatosnak lenni. A hegyekben bárhol adódhat egy-egy omlékony hely, hirtelen odamélyülő szakadék, ahol nagyon kell vigyázni. Oldaltmászós vagy szerpentinezős gyalogutakon még az általunk ismert terepen sem szabad teljes sötétben lámpa nélkül haladni, legalábbis lefelé nem, mert a túlmenés vagy letérés életveszélyes lehet! 2006 novemberében Hegedűs Róbert (Heroberto) turistatársunk, aki tapasztalt erdőjáró volt, egy ilyen helyen lelte halálát.

Természetesen nem szoktam kikürtölni azt sem, ha a hegyre megyek aludni. Persze ez nem teszi kötelezővé a pánikszerű eltévedést és az úttalan utakon fölfelé csörtetést, ahogy azt a Megyer-hegyre menet bemutattam. Megpróbálok olyan tempóban haladni, hogy ne izzadjak nagyon, de azért lehetőleg éjfél előtt megérkezzem. Ha van térképem, rendszerint nem egyetlen helyet szemelek ki hálószobául, hanem a tarsolyomba teszek még néhányat a közelben. Ideálisak az alvásra a jelzett úttal nem illetett, de valamely erdészeti út közelében fekvő kisebb tetőcskék, mint amilyeneken az Upponyi-hegységben vagy a Szlovák paradicsomban aludtam.

Ami meg a hegynyergeket illeti, azt tapasztaltam, hogy ilyen helyeken aludni szinte lehetetlen, mert az egyetlen vízszintes darabka éppen az út közepén van – tudniillik a nyergeken általában utak mennek keresztül –, és bármerre térek ki, a terepnek az út általi lemélyítettsége miatt erős lejtésű hegyoldalakat fogunk találni. Ha mégsem, akkor a nyereg erdőtlensége lehet alhatatlansági ok, mivel az ilyen helyekről minden korban előszeretettel termelték le az erdőt az emberek.

Alvás vízparton        

A fürdésről már szóltam, s most érdemes pár szó erejéig tárgyalni a szállás dolgát is. Idehaza régebben meg volt engedve a folyóparton sátorozás a vízitúrázóknak, de most ehhez is engedély kell ott, ahol a partot erdő borítja. A gyakorlatban itt horgászokra kell számítani, méghozzá igen korán, tehát a föl nem fedeztetés végett néha nagyobb kitérőkre kényszerülök. Ha a sátorhely közelében nincs a vízhez vezető út, akkor elsősorban a parttal párhuzamos mozgásokra szoktam felkészülni. Kissé eltávolodom a vízzel párhuzamos úttól, de ha ez gáton fut, akkor bőven elég valahol alatta takarásba helyezkednem, mert éjszaka senki nem fog lebotorkálni róla, hogy a semmi közepén vadkempingezőt keressen. A takarás ez esetben ideálisan sátor nélküli alvást jelent, akár egyetlen fa fedezékében, és korai kelést. Sajnos a nagyobb, lassúbb folyók mentén várhatunk szúnyogtámadást is, ami mégis sátorhasználat után kiált. 2008-ig kétszer fordult elő, hogy a sátor lebontása előtt megláttak az arra járók, és mindkét eset folyóparton történt. Az egyik egy horgász volt Kalocsánál, a másik alkalommal bicikliző gyerekek Sárváron.

A víz felől nem kell támadásra készülni: a csónakos túrázók nem bántanak senkit, a túlpartról pedig nem fog átúszni senki hozzánk. Más kérdés, ha odaát éppen egy ház ablaka világol: ilyenkor csínján kell bánni a lámpázással, mert leselkedőnek nézhetnek. Ilyen helyzetbe kerültem 2008 nyarán a Nyitra folyó partján, miközben hátulról egy holtág mellett mulatozó társaságtól kellett tartanom, de végül egyik fél sem tört rám rejtekemben.

Néhol a vízműtársaságok is külön megtiltják a folyóparton való táborozást, mégpedig az ivóvízkészlet tisztasága érdekében. Ezt a szabályt feltétlenül tiszteletben kell tartani, mert a legtöbb helyen biztonsági őrök járnak-kelnek, és bizony éjszaka sem pihennek. A Duna és a Tisza gátjain belül azonban sok helyen találhatók kiterjedt ártéri erdők (jó sok szúnyoggal), illetve a partig nyúló legelők a Rába vagy hasonló folyók partján. Itt érdemes elkerülni azt a pontot, ahol a csorda a folyóhoz jön reggel, mert az állatok rútul megtaposhatják a csomagokat, és a helyzet egyébként is kínos.

Tóparton ritkán alszom: leginkább a Balaton partján nézek be egy-egy szabadstrandra. Ezek azonban már nem tartoznak az erdőben alvás körébe.

2008, 2011, 2014