Elektromos kellékeim
A képre kattintva megjelennek a sorszámok is!
Már jó egy évtizede róttam kerékpárral az országok útjait, mikor végre felgyűlt az e részleghez elégséges anyag. Most tehát egy bő válogatást rendezek azokból a kellékekből, amelyeket 2013 végéig valamelyik túrámra magammal vittem. Némelyik darabot már leselejteztem. Az azután bekövetkezett esetleges fejlesztéseket, újításokat évszámmal ellátva ugyanide fogom besorozni.
A sort az emlékül berakott, 1984-ben 420 forintért vett Szmena Szimbol [2] után a digitális fényképezőgépekkel kell kezdenem. Ezekre még a hőskorszakban szoktam rá, mert a filmes technika költségei lassan elviselhetetlen magasságokba szöktek. 2000-ben például (fizetésem negyvenezer forint, egy kiló kenyér egy százas) 1700 forint alatt soha nem úsztam meg egy 36 kockás filmkidolgozást, akármiféle "19/9/1 Ft-os akcióval" kábított is az Agfa Fotolab nevű nyúzócég. (Első rendeléskor a hívás díját tornászták az egekbe, utánrendeléskor meg kockánként ötven ruppót akasztottak le rólam.)
2002-től 2005-ig egy 320 ezer forintos Canon Powershot G2, aztán egy Canon EOS 300D [38] gépem volt (230 ezer forint), 2012-től pedig egy ugyanilyen 550D-nek örvendhetek (180 ezer forint). Az eddigieket egészen a tönkremenetelükig eléggé ridegen tartottam: az elsőt pl. 2004-ben az ország közepénél sikerült a zuhogó esőn eláztatnom. Aztán egy év múlva lencsepucolás örvivel úgy szétszedtem, hogy nem tudtam összerakni, és egyidejűleg a rekeszelő lemezét is átdöftem egy piszkálásra szánt tűvel. Ma teljesen szétbarmolva demonstrációs célokat szolgál, mert egyébként minden tekintetben elavult.
Az első két Canon gép CF-kártyára [28] dolgozott, ami a másodiknál időnként leolvasási és mentési hibákat okozott, különösen akkucsere vagy -kiszedés után. A kártyákhoz magammal vittem egy sokoldalú USB-s dokkolót is, [49] hátha kultúrhelyen számítógéphez (vagy később valami laptophoz) kell csatlakoztatnom a kártyákat, és rajtuk átrendeznem a képeket, mert egyik-másik betelik. Ügyes helygazdálkodással és a kártyák számának szaporításával ezt a meggondolást 2011-re okafogyottá tettem.
Hogy a 300D mitől kezdett egyre merészebb és bosszantóbb fényíveket húzni a képek közepére, nem tudom, de ahogy összegyűlt a pénzem, menten megvettem a sorozat éppen futó tagját, mert különben a márka nagyon jól bevált. Ez az 550D rövidebb, mov kiterjesztésű filmeket is tud készíteni, SD-kártyát [30] fogad, és a legnagyobb hátulütője az, hogy elég nehéz - noha az elődje még inkább. Drága gyári aksija [27] és saját külső akkutöltője van [42]. A történeti hűség kedvéért ideiktatom a 300D akkumulátorát is. [39]
A két tükörreflexes Canonhoz nagy megelégedéssel csatoltam egy 75-300 mm közt állítható teleobjektívet. [23, 24] A gépet beltérben olykor zsebállványra teszem, [17] de túrára ezt újabban nem hordom, mert nem használnám ki, viszont nagy helyet foglal, és a vezetéssel látogatható barlangokban általában tiltják is a bevetését. Amíg tönkre nem ment, sűrűn villogtattam egy ceruzaelemes rendszervakut is, [48] de beltérben nem feltétlenül szükséges, odakinn meg idővel elégnek találtam a hosszú záridőt is.
A filmkészítéshez 2010 májusában, egy bükki túrán rendszeresítettem egy Panasonic HDC-SD10 típusú kézikamerát. [8] Ez a 145 ezer forintjáért elég alapos gépecske, de inkább nyugodt körülmények közé szánták, mert a nedvességet nem bírja, és gyors haladáskor fölöttébb szélzörejes felvételeket készít - még akkor is, ha a kisujjammal befogom a hangnyílást. Ráadásul ilyenkor csak fél kézzel tudok kormányozni, ami időnként kockázatossá teszi a menet közbeni kamerázást, pl. a Békás-szorosban vagy a Börzsönyben. A kamera külső akkutöltővel dolgozik, [10] és egy testes gyári pótakkut [9] is sikerült hozzá vennem. Legnagyobb hibája, hogy mts-nek nevezett, beltenyésztett munkafájlokat ír, amiket a vele adott szoftver csigalassan ír át mpeg-2-be, s eközben az 1920 képpontos magasság a legjobb esetben is 720-ra csökken, míg a tárhelyigény alig változik. A Youtube-ra feltéve e videók elég erős minőségromlást szenvednek, ezért az empegeket megőriztem itthon egy esetleges későbbi újrafeltöltés céljából.
A másik filmfelvevőt, egy "fekete" Hero-3 kalandkamerát [20] 2013 tavaszán 130 ezerért vásároltam a piacvezető Gopro cégtől, melynek neve a csúcsminőségnek köszönhetően szinte azonnal köznevesült is. A gyufásdoboznyi gopró egy erős, vízhatlan műanyagtok belsejéből készíti mp4 formátumú filmjeit, melyeken tompán ugyan, de némi hang is hallatszik. Szolgál hozzá lyukas zárólemez is: [21] ebben a hang élethűbb, de nagyobb sebességnél a szélzörej is behatol. Kormányra is rögzíthető, [16], de itt a rugózatlan felfüggesztés és a kormányzási mozdulatok miatt nagyon rángatózik. Ha meg sisakra erősítem, akkor belehallatszik a dudorászásom. A hozzá letölthető Gopro Studio nevű program (kezdeti nehézségek után, a 2014-es szoftverfrissítésekkel) már képes arra, hogy a kamera által kibocsátott mp4-állományokat elolvassa és feldolgozza, így a neten található panaszok egy része már okafogyottnak tekinthető. A gopró egyébként mikro-SD-kártyára ír, és USB-ről [44] tölthető. Bár 2014-ben a gyártó nem forgalmazott külső töltőt, egy utángyártottat sikerült vennem, így a pótakkut [19] immár nem csupán a használaton kívül helyezett kamera belsejében tudom tölteni.
A következő kategória a szórakoztató elektronikáé. Bár elég későn, 2002-ben kaptam első mobiltelefonomat, egy Siemens M35-öset, ez aztán 2013-ig kiszolgált, és akkor is csak amiatt kellett lecserélnem, hogy a gyártója odahagyta a mobil-iparágat, így kifutott alólam az aksi-utánpótlás. Ez a gép jószerivel csak telefonálásra volt alkalmas: kicsi, monokrom képernyőjén alig lehetett elolvasni még az esténként hazaküldött üzenetet is. De nagyon megszerettem, mert a maga idejében az elpusztíthatatlan, ütés- és cseppálló masináknak az őstípusa volt. Egy ízben a Nagy-Fátra egy hegyi kunyhójában hagytam (a jóízű ottalvást követően), majd mikor erre rájöttem, két órát másztam, hogy visszaszerezzem.
Utóda egy Samsung B2710 [6] típusú acéltégla, mely az eltelt időhöz mérten már tud (fapados minőségben) fényképezni, filmezni; van benne iránytű, rádió, internetböngésző, hangrögzítő, ébresztő, stopper, lépésszámláló, meg sok más, számomra kevésbé fontos funkció, mint a képszerkesztő vagy a zenetár. A fő előnye a hosszú üzemidő (bekapcsolva kb. egy hét, kikapcsolva kétszer annyi) és a bombabiztos kialakítás. (Ez utóbbit persze fenntartással kell kezelni, mert egy sok pattogással járó tekerés után az éjszaka folyamán szétfolyt a kijelzője - külső sérelmi nyom nélkül. Még szerencse, hogy a kétéves garancia keretében díjmentesen kicserélték.) Töltése mikro-USB csatlakozóval illetve saját adapterről [7] történik.
Telefonjaim nem tartoztak az "okos" kategóriába, ami miatt már régóta igényem kerekedett valamilyen intelligens kép- és hangtároló eszközre. Ez egy Asus PDA, azaz marokszámítógép [25] lett, amit öcsém útján használtan vettem 2009 körül. Volt rajta html- és pdf-olvasó, szövegszerkesztő, jegyzetelő, navigációs és egyéb szoftver, melyek közül én csak az elsőt és a hangrögzítést vettem igénybe. Egész könyveket fényképeztem be és alakítottam át html-alapú képléptető rendszerré: útikönyveket, szótárakat, látnivaló-emlékeztetőket. Így vittem magammal a nyelvgyakorláshoz szánt cseh és lengyel regényeket is. A gépecske töltése csak saját adapterrel [29] volt lehetséges, viszont hetekig húzta az igát egy abrakolással.
Sajnos ez a számítógép rezisztív alapú érintőképernyővel volt megverve. Néhány év elteltével meg is folyt a képernyőjén néhány sor, azaz egyre nagyobb vízszintes foltok támadtak rajta. Addig is rendre elhangolódott (vagyis a kattintások nem a megcélzott területre futottak be, hanem akár öt képpont-sorral odébb), s ettől unos-untalan utána kellett hangolnom a kijelzőt. Mikor tehát e két hiba egyszerre jelentkezett, a nehéz és egyébként sem valami stabil szoftverű masinát nyugdíjaztam (2011), és évekig nem is váltottam fel semmivel. Tájékozódáshoz papírtérképeket használtam, és egy játékiránytűt [40] forgattam, illetve ha másokat is vezetnem kellett, akkor a laptájolóig [41] vettem igénybe a technikát.
2014-ben aztán a finnországi repülőútra készülve mérlegre tettem a magammal viendő összes atlaszt, szótárat, útikönyvet és nyelvkönyvet, és borzadva láttam, hogy 7,5 kilóra rúgnak. Ennyi papírt már csak tetemes summáért szállítanak a fapados repülőjáratok, és persze a küllők is hamarabb törnek az ekkora pluszterhet viselő biciklin. Így lassan elkezdtem az elektronikus térképek irányába tapogatózni. Mivel fő szempontként jelentkezett az egy feltöltéssel elérhető üzemidő, valamint a netkapcsolat nélküli biztos működés, hamar lemondtam mindenféle folyadékkristályos kijelzőről, vagyis az ez időkben oly népszerű táblagépekről. Helyettük fórumos tanács nyomán egy e-könyv-olvasót vettem (Kindle Paperwhite), melyre az Amazon szervere közvetítésével kell feltenni a kívánt saját tartalmakat is. Én AZW-konvertálás nélkül raktam fel a gif-képekből összetapasztott pdf-jeimet: papírtérképek beszkennelt és kicsinosított változatait, szótárakat és útikönyveket. A masina képfrissítése lassú, de cserébe a kijelzője alig fogyaszt, és egyetlen töltéssel hetekig eléldegél. A pdf-ek szépen nagyíthatók, és 150 dpi-ben szkennelve, 16 színűvé lebutítva a teljes finn anyag (ország- és várostérképek, 223 kép) 187 megabájtra rúg. Igaz, a könyvolvasó csak szürkeárnyalatokat mutat, de tapasztalt térképhasználó számára ez nem végzetes hátrány.
Nyilván letölthettem volna tabletre valami gps-alapú, színes-szagos vektorgrafikus térképcsodát, angol nyelvű webes útikalauzt, elektronikus angol-balti szótárakat, de ezek minősége, megbízhatósága és használhatósága jócskán alatta marad a papírváltozatokénak. Ráadásul a hardver iszonyú fogyasztása is elriasztott a túlságosan interaktív térképektől. Idővel persze megeshet, hogy beszerzek egy táblagépet is, de jelenleg jól megvagyok nélküle.
Diktafonként ezzel párhuzamosan egy kis lapos készüléket tartok, amely a Myaudio Mp4 [18] névre hallgat. Ára 2013-ban tízezer forint volt. Egy feltöltéssel nagyon sokáig bírja, kikapcsolva is tartható, és lényegében csak a napi emlékeztetők tárolására veszem igénybe. Ezeket este egy művelettel ki is törlöm. Ha nem túrán vagyok, hanem munkába vagy onnan hazafelé tekerek, akkor leginkább hangoskönyvek lejátszására vetem be. A gyönge pontja a fülbedugós hallgató, [13] ami ki is jár a fülemből, és el is vásik a drótja. A készülék mini-USB-ről tölthető. (Elődje még csak mp3-at tudott lejátszani, és úgy ment tönkre, hogy a göröngyös úton rázkódó nehéz fényképező menet közben megrepesztette szegénynek a folyadékkristályos kijelzőjét, amelyen azonnal szét is folyt a kép.)
A lámpák nagy családjából mindenekelőtt meg kell említenem nagyapám özönvíz előtti, kétféle táplálású, kétizzós Bosch lámpáját. Ez igazi múzeumi tárgy: csak városban, nosztalgiatekeréseken mutogatom. Viszont nagyon sokáig tápláltam közönséges dinamóról egy izzós, keletnémet Ruhlát, amit könnyűsége és kitűnő fényfoltja a maga nemében verhetetlenné tett. Csak a ledes forradalom után cseréltem le. (Ugyanezen a képen látható egy mechanikus sebességmérő, forgó bovdennel, melynek adatai a málhaoldal végén találhatók.)
Bár még 2011-ben is elláttam egy barátomnak általam összeszerelt bicaját hagyományos dinamóval, 2003-tól lassan kizárólagossá váltak a dinamó nélküli, ledes elülső villogók. Ezek széles körben alkalmazhatók: kormányon helyzetjelzőnek, gyalogosan elemlámpának, sátorban pilácsnak és kis távolságokra a fényképeket "alávilágító" segédfénynek is. Több ilyen készülékem közül egy kiforrott, ötledes Cateye HL-AU230 [15] került bele a gyűjteménybe, aminek már nem jár le olyan könnyen a fedőlemeze, mint egyik tömeges elődjének, a HL-EL-sorozatnak. Ebből a 210-esről még a rugós rögzítő is leugrott, mikor egy esti fürdéskor a kövekre ejtettem.
A kormányra csavarozott lámpáknál jóval rugalmasabban használhatók a menet közben is irányítható kézi vagy fejlámpák. Az előbbinek az őstípusa egy orosz vagy ukrán ZIP gyártmányú izzós dinamólámpa, [26] melyet a kilencvenes években "brummogó" becenéven főként az út menti táblák megvilágítására vetettem be őszi túrákon. Sajnos ma már az egész fényszóró-része elveszett, az újabb ledes-akkus változatok pedig a legtöbbször kurblisak, tehát kétkezesek - és általában sem élnek sokáig.
A fejlámpák közül egy 10/20 wattos, halogénizzós Silva marad emlékezetes, melyet mostanra már eldobtam, csak a fénykép emlékeztet rá. A fényerejével nem volt gond (párszor pásztázó fényképezésre is alkalmaztam), de az akkumulátorát [43] elég hamar kimerítette. A gyári töltője [45] is nagy és nehéz volt. Idővel öcsém készített nekem egy három teljesítményleddel működő, áramgenerátoros üzemű lámpát [46] ugyanahhoz a táprendszerhez, s ez ki is szolgált pár évig, míg el nem járt felette a technika.
Jelenleg nincs fejlámpám, úgyhogy az újabb generációs fényszórómat [14], vízhatlanul burkolt akkumulátorát [51] és töltőjét [52] nemigen hurcolom magammal hosszú túrákra, inkább télen hordom a munkába, amikor a kátyúk kikerüléséhez nem elégséges a Cateye adta gyér fénymennyiség. Ezt is a testvérem készítette, aki a ledes technika fejlődését sokkal jobban követi, mint én.
A hátsó villogókról elég röviden emlékezem meg, noha éjszaka az országúton ez a kerékpáros legfőbb életvédelmi berendezése. Sokféle modell megfordult a kezem között: ezek lassan mind elfáradtak és szétestek, leginkább a rápattintási helyeken. Így járt 2013-ban egy kivételes darab is, [33] amely nem mini, hanem ceruzaméretű akkumulátorokat kívánt, és öt pár ledjével valóságos erőműnek számított. Nagyon kellemes, 45 fokban előrefelé is világító fénykört szolgáltatott, de a mechanikai gyatrasága mellett túl sokat is fogyasztott. Ezért egy darabig ragtapasszal igyekeztem benne tartani a lelket, majd mikor a nyári túrán elszakadt a sokoldalúan forgatható rögzítésének lelkét adó gumipánt, nullára leírva talonba tettem, és felváltottam egy könnyű, remélhetőleg kevésbé sérülékeny átlagvillogóval. [35]
Most pedig következzenek a különféle szabványos akkutöltők. A ceruzaakkukat hálózatról kb. 2005-től kezdve egy márkátlan sprint-készülékkel töltöttem, [4, 5] ami tán nem tett nekik jót, de legalább biztos lehettem benne, hogy reggelre friss utánpótlásom lesz. A többi akkumulátornak rendre saját töltője volt. Ezeket egy rövid elosztóval [37] kötöttem egyszerre a hálózatra, hogy időt nyerjek, illetve hogy ne kelljen éjjel fölkelnem csereberélgetés végett. Vettem egy készletnyi dugalj-adaptert is, [1] de mostanáig nem volt rájuk szükség, és nem is hordom őket.
Az akkutöltés terén új szelek kezdtek lengedezni, mikor 2010 elején beszereztem az első agydinamómat. Ezt aztán egy szétszedéskor tönkre is tettem (elnyírtam a sérülékenyen kivezető drótocskáját), ezért a telekszomszéd kováccsal készíttetnem kellett egy célszerszámot, hogy szét tudjam bontani. Ez a szerelés sikerrel járt, de mire 2012 nyarán használatba vehettem volna, berágódott a kúpanyája, és magától a gyártótól sem tudtam hozzá pótlást szerezni.
Ezért kínomban vettem egy újat, és ezt külön első kerékbe fűztem bele, hogy munkába járáskor ne kopjon. 2013 végén sikerült róla egy mini-USB-s adapterrel [34] goprót töltenem menet közben. (Ehhez járt egy túlfeszültség ellen védő egység is, [36] amit nem használok, de a gyűjteménybe fölvettem.) A nagyobb USB-kimenet végett szereztem hozzá egy másik adaptert is: egy magyar gyártmányú Bike2USB-t [32], melyről egy összekötő dróttal [47] és egy 160 mA-es, zsebbe való ikertöltővel [31] ceruzaaksikat is meg tudtam etetni.
A másik jelentős beszerzésem volt a 4 wattos napcellás akkutöltő. [11] Ez mindent meg tud hajtani, ami az USB-szabványhoz illeszkedik: a mobilt, az mp3-lejátszót, a goprót, sőt elvileg ceruzaaksikat is. Próbáltam vele lámpafényből is energiát nyerni, sikertelenül.
Az utolsó kategória a mérőműszereké. Ezek élén egy igen egyszerű jószág áll: a teszkós sebesség- és távolságmérő. [12] Csak sebességet, napi és összesített távot, napi átlagsebességet, maximumot és eltelt időt mutat, és persze óraként is használható. (Egy időben esténként ezzel mértem meg a pulzusomat.) Cserébe teljesen vízálló, tönkretehetetlen, és mivel egy cipőfűzővel van biztosítva, elveszíthetetlen is. Egyetlen módon hibásodott meg eddig: az egyik gombja érzéketlenné vált. A Kerékpáros topikban 2012 májusában rákérdeztem, hogy javítható-e, és a kapott útmutatás alapján egy késsel szét is berheltem. Amint gyanítottam, csakugyan mechanikus hiba (kontakthiba) lappangott a dologban. Egy pár "áramvezető gumi" került elő a nyomógombok mögül: két apró gumitömböcske, benne fésűszerű grafitcsíkokkal. Ezekkel továbbítja a gumilap alulról, az összekötendő két fémlemezről a továbbvezetendő áramot. A nyomógomb ennek a fésűs csíkrendszernek nyom neki egy fémütközőt, és így zárja az áramkört. Ez jobb megoldás, mint ha fémet nyomna fémhez, mert ott előbb-utóbb beállna az érintkezést meghiúsító kopás, oxidáltság vagy elgörbülés állapota. A vezetőgumin persze most is segített az egyszerű recept: szedd szét, pucold meg, rakd össze.
A mérőbe a kerékkerület is betáplálható. Így iskolai célokra egy lapátos vízikereket is sikerült összeeszkábálnom az egyik, lelazulása miatt kiszuperált jószág feláldozásával. Ezzel aztán az erdei iskolában névértéken kimértük a Hármas-Körös 1,8 km/h-s sebességét. A 46-os út hídjáról három spárgán lógattuk be a biciklivillába tett (tűrhető agyra szerelt, műanyag lapátokkal kipótolt és befőttesgumikkal összekötött végű küllőkből álló) mérőkereket a nyárfaszöszös vízbe, és az MXS üzemmóddal csalogattuk elő az eredményt. (A minimális, 60 cm-es kerékkerületet beállítva a legkisebb, még mérhető sebesség 1,1 km/h, míg 212 cm esetén kb. 3,9 km/h.)
Csak elrettentésül említem azt a jingyit [két ízben], amelyet kínomban helyette vettem egy nagyáruházban, mikor ez otthon maradt.
Rövid ideig a fotóstáska külső zsebében tartottam egy Cateye AT-100-ast is (Kocsi topiktárs ajándéka volt), ami mutatta a hőmérsékletet és a tengerszint feletti magasságot is, de sajnos nem volt vízhatlan, és a gombjait borító gumipárnák is tönkrementek.
Egy darabig hordtam (összesen két) vezeték nélküli Cateye-t is, melyen csak a pedálfordulat mérése történt kábellel, amíg le nem vágtam róla. Az egyikük végül leesett valahol a sínjéről, és nem találtam meg. A másikat sem szívesen hurcoltam magammal, mert olyan helyeken, ahol mozgásérzékelők voltak, fémdobozba kellett volna zárnom. Anélkül ugyanis "magától" falta a kilométereket, s így meghamisította a mért eredményeket.
Pár évig a fényképezős táskát duzzasztotta egy digitális, kül- és beltéri minimax-hőmérő [50] is, de ezzel elég nehézkes volt megállapítanom a túrákon létfontosságú napi három értéket, mert nem tudtam biztosítani az árnyékot addig, míg beállt a mérendő hőmérsékletre. Nagy melegben a táska belsejébe zárva láthatóan vibrált, alkalmasint rosszul is mért. Egyedüli külön túrahaszna az volt, hogy a külső mérődrótjának végét be lehetett meríteni vízbe is, ekképp a fürdőhelyeim fakírfokozatát konkrét értékkel tudtam ellátni. De ez nem volt elég ahhoz, hogy az első adandó alkalommal fel ne váltsam egy - eredetileg autó belsejébe szánt - mechanikus hőmérővel. Ez ugyan nem mér tizedfokokat, csak egészeket, és azokat is csak egy helyen. Minimaxot sem tud, ráadásul három fokot garantáltan téved lefelé, - de legalább nem kell hozzá elem. És mivel egy kiszuperált kínai csengő könnyen föl-le csavarható burája alá tettem, tökéletesen vízhatlan is - hacsak a biciklit nem fejjel lefelé parkoltatom. Az ezüstös bura megóvja a műszert a direkt napfény nagy részétől is, bár kétségkívül befolyásolja az általa szolgáltatott értékeket. Egyszeri kalibrálással azonban túracélokra elégséges eszközt lehet faragni belőle.
Az iránytű, az analóg fényképező és a kis távcső [22] példája mutatja, hogy ez a gyűjtemény nem szorítkozik a tulajdonképpeni elektromos berendezésekre, hanem magában foglal olyanokat is, melyek ezek elődeiül vagy helyettesítőiül jönnek számításba. De még ebben a megközelítésben is kakukktojásnak tűnhet a visszapillantó tükör. [3] Nos, ezt nem valamely elektromos ketyere helyett, hanem azzal együtt szoktam használni: a bozótharcokkal járó napok estéin a sátorban ülve így tekintek be az egyébként eldugott testtájaimra kullancsvadászat közben. A kézilámpát a tükörre irányítom, így biztosan jó helyre fogja vetni a fényt. Ez a visszapillantó tükör egyébként nem áll helyt a nevéért, mert a legkeményebben megszorítva is remeg a kormányon. Mindenesetre a túrákon elöl szállítom (a szappan mellett), hogy esténként ne kelljen sokáig keresgélni, mert ilyenkor az egyébként is nyűgnek érzett rutincselekvésekre már nem sok kedvem van.