Budapest kerékpárosélmények
A hosszabb rémtörténet kivételével mindegyik élmény megjelent már a Kerékpáros topikban.

2004. V. 5.

Történt ugyanis, hogy a budai gyalog- és kerékpárúton valahol a Lánchíd előtt sűrű embertömegben szlalomoztam, és olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit meg kell veletek osztanom. Jött a farvizemen néhány bringás, tehát határozottan csengettem, egy gyors kocogó tempójában haladva.

Előttem széles gesztusokkal valami francia csoport haladt, az elöl sétafikáló hölgy bal tenyere jelezte a túloldalon az Országházat, bőséges és hangos szóáradat kíséretében. Tíz méterről újra csöngettem három embereset - semmi eredmény. A szemből jövők már mind kitértek, megnyílt az út, de a szóvivő hölgy tovább magyarázott a gyalog- és kerékpárút kellős közepén. A többiek elbűvölve hallgatták.

Elkapott az ifjonti hév, és mikor lépésben elaraszoltam mellettük, jobb kezemmel szelíden megfogtam az Országház irányába tájolt bal kezet, mely a fejem magasságában lengedezett - ahogyan egy ritka, hazavinni nem érdemes gombát fog meg az ember az erdőben. Azonnal el is engedtem, és beletapostam a pedálba. Nem néztem hátra, de az a sikoly, amit hallottam, sokáig visszhangzott a fülemben...

2004. V. 14.

Nohát, a tegnapi nap igen érdekesen alakult. Az oda Buda, vissza Pest útvonalat jártam be (szokás szerint) a Duna-parton. És a Haláljárdának nevezett szakaszon, ahol Fater, a zöldséges ügyfeleivel egyetemben vígan foglalja a közterületet, vadonatúj sárga csíkot láttam! Rögtön hozzá is teszem, hogy más nemigen látszott ki az autók alól, és a gyalogosok értelemszerűen azon lambadáztak. De legalább valami haladás történt!

A Görzenál után, a trafóház tövében három lankadt biciklista várta az eső elálltát. Én tekertem tovább, a legjobbakat remélve. (Túljutni a Lágymányosi hídon, hosszú idő óta először...) Ez azonban meghiúsult, a legdélibb ponton sem láttam kevesebb felhőt.

Hazafelé az Andrássy úton a szokott helyen, a Körútnál egy fia kocsi sem parkolt a kerékpárúton. Már éppen ujjongani kezdtem volna, amikor megláttam a járdán buszra váró emberhadat. Ez a csoda is hétköznapi magyarázatot lelt tehát.

Ezután másodszor is megmártóztam ugyanabban a záporban, és mikor vizes gumival lecsúsztam a Hungária krt. alatti műmárvány padlójú aluljáróba (s közben azon gondolkodtam, miként fogom másnap szemléltetni a "valószínűségi események függetlenségének" fogalmát matekórán), ki is csúszott alólam a gép. Szétvert térddel úgy döntöttem, hogy jó lesz ezúttal a tankönyv példája is.

A Tatai út melletti bicajúton pedig egy olajfekete atomcirkáló állomásozott, teljes szélességben. Rendszámtábla egy darab se volt rajta. Így járjon minden tilosban parkoló! - gondoltam némi elégtétellel.

Ahogy a kétórás ázás végén az Attila utca északi végén kidugtam az orrom a Fóti útra, elémcsillant a napocska, elhajtván a felhőket, és megerősített abban a benyomásomban, hogy továbbra is van remény. Sajnos a szombati felvonulásra nem tudok jönni, de lélekben ott leszek.

2006. II. ?.

Hazafelé tartottam a munkahelyemről, és éppen a káposztásmegyeri Farkas-erdő délkeleti sarkánál jártam, amikor az útkereszteződésben jobbról éktelen káromkodások ütötték meg a fülemet. Valakinek az anyját szidták, ezt-azt műveltettek kettőjükkel. Három ismeretlen suhanc volt az, de hogy kinek üvöltöztek, nem állapíthattam meg. Aztán pár lépést tettek felém, és egyértelművé tették, hogy nekem szánták az ocsmányságaikat. Nem volt kedvem nekikrontani, mert a kosaram és a kormányom is tele volt a fizikaszakkörről hazafelé cipelt házilagos kísérleti eszközökkel. "Marhák!" - kiáltottam feléjük, és hazagurultam.

Körülbelül egy hét múlva ismét hazafelé bicikliztem. Ezúttal már délebbre, a Szilas-patak kishídjánál találkoztunk. Ők szembejöttek, és nem tudtak kitérni. Látszott rajtuk, hogy ilyen körülmények között nincs merszük csúfságok kiabálására, magam pedig nem vagyok bosszúálló természetű, ezért szó nélkül tekertem el mellettük.

Váratlanul egy hógolyó puffant a hátamon. Elfojtott kiáltás hangzott: "Most miért csináltad?" Aztán mindhárman futásnak eredtek, mert látták, hogy megfordulok, és nincs nálam sok teher. Egy darabig néztem őket, aztán úgy döntöttem, hogy ennyi megaláztatás még nekem is sok. (Nem abból az iskolából valók voltak, ahol tanítottam.) Bár a hátsó alufelnim a végét járta és kezdett kihajlani, úgy véltem, hogy egy kilométernyi üldözésre még jó lesz, és utánuk eredtem. A Farkas-erdő sarkán értem utol őket. A két kisebbik elrohant északnak az úton, a nagyobbik (talán tizenhat éves lehetett) sebesen hátrálva rikácsolni kezdett, most sokkal éktelenebb dolgokat, mint az első alkalommal.

Rárohantam, de ő gyorsan felszaladt balra az erdőbe egy kis kaptatón. Akkorra már a társai is visszajöttek, és hasonlókat visongtak felém, szintén az erdőből. Lelakatoltam a bringát, és megpróbáltam az erdő belseje felől mögéjük kerülni. Sajnos észrevették, és kiváltottak az erdőből a lakótelep felé. Visszapattantam a bicajra, de mire elértem volna őket, beugrottak a Babits Gimnázium udvarára, és onnan dobálták felém a hógolyókat, még mindig durván szitkozódva és ordibálva. Néhány járókelő végignézte az egészet, de csak a fejüket csóválták. Úgy látszik, ez a lakótelep természetes életéhez tartozik.

Nekem szerencsém lehetett a száztíz kilómmal, mert egy cingárabb babitsos tanítványomtól elvették a bringáját az ilyesforma trágyakukacokból lett rongyemberek, egy apukát pedig lánccal ütöttek le, mikor gyerekével az esti iskolai buliról hazafelé tartott. Igen ám, de ő is száz kilós volt, és fel tudott kelni. Az egyiket helybenhagyta, a többi elfutott.

Megkerültem az éles sarkot, erre kiugrottak a kerítésen, és újra az erdőben voltak. Ekkor már tudtam, hogyan kapom el őket. Két keréken behatoltam az erdőbe, és kiszorítottam belőle őket. Mivel folyamatosan hátráltak, eddigre elhagytuk a Babits Gimnázium környékét, és megközelítettük a Kordován téri bevásárlóközpontot. Akkora előnyt szereztek, hogy eltűntek a szemem elől. A buszmegállóban álldogálók mutatták meg, hol kell keresnem őket, mert még ekkor is dőlt belőlük a rohadt beszéd.

Berontottam egy újfajta lakótelepre, a házak közrefogta, tarhonyaszínű kavicsokkal felszórt játszótérre, aztán mozgást nem látva ki a túloldalon. Ott lapultak egy sövény mögött. Olyan közel értem őket, hogy alig volt idejük a menekülésre. Az utolsót akár fel is lökhettem volna, ahogy az autók között az ábécé felé iramodott, de hátulról nem ismertem fel, hogy ő volt-e a főkolompos. Vakrémületben iszkoltak be a boltba. Én letámasztottam a bringát, az oszlophoz kötöttem, és megálltam odakinn. Nem volt kedvem fogócskát játszani az ábécében, inkább vártam valakire, hogy a kezembe adja őket.

Jött is a biztonsági őr. "Három gyerek van idebenn: nagyon megijedtek. Azt mondták, hogy maga kergeti őket." - "Jól mondták, de elfelejtették elárulni, miért is. Az egész lakótelep végighallgatta, miket mondtak rám és az édesanyámra. Egyébként nem ismerem őket. Ha kíváncsi rá, ki vagyok, itt a Csokonaiban megtalál, de pár naponta ide járok vásárolni." - "Így már más. De úgy látszik, nagyon be vannak gyulladva. Szerintem ennyi is elég lesz nekik."

Ebben igazat adhattam neki. Még egy sötét pillantást vetettem rájuk, aztán eloldottam biciklimet, és felpattantam rá. Mire hazaértem, a felni a sok járdán pattogástól úgy elvásott, hogy neki-nekiért a fékpofának. Éppen eleget élt, hogy ne kelljen szégyenszemre félbehagynom az igazságtételt.

2006. III. 25.

Hazafelé a Moszkva tér fölött, a Vérmezőnél majdnem megfürösztöttem lakatomat egy felelőtlen autós hátsó ablaküvegében, mert úgy ment át a piroson a kerékpárút áteresztőjénél, hogy én már az úttest közepén jártam. Aztán megállt a következő lámpánál. Sajnos mire visszakanyarodtam, hogy megbüntessem a ripőköt (a pirosának ellenőrzése után), már zöldet kapott, ezért be kellett érnem némi mutogatással és üvöltözéssel. A többi hasonló ocsmány hüllőnek üzenem: ha a gyerekek jelenlétében próbálnak hasonlót eljátszani, a feji végüket fogom összerontani. A lakatom legalább másfél kiló, én meg száztíz, és nem viccelek.

2006. V. 15.

A szokásos Duna-parti oda-vissza körre indultam, hogy lemozogjam a bőséges vacsorát. A Margit hídtól délre egy hirdetőoszlop mögül elém lépett egy hölgyecske. Őt sikerült egy összehangolt kormány-fék-akcióval megmentenem, valószínűleg többé nem csinál ilyet. Valahol a Műegyetem táján köszöntünk egymásnak egy topiktárssal, azazhogy én nem ismertem meg őt, s inkább a topikmeznek köszöntem. (Tanár létemre rettenetesen rosszul jegyzem meg az arcokat.) Aztán a Lágymányosi hídon átvetődve hazafelé indultam, mintegy a következő kaland elébe.

Egy sötét újpesti utcán az úttesten hazafelé ballagó családot kerültem ki éppen. Félszemű helyzetjelzőjével egy parkoló személyautó adott némi támpontot a művelethez. A távoli nátriumlámpák ellenfényében kirajzolódott egy kisgyerek szöszke feje. Lassítottam. Mikor a manőverrel elégedetten éppen bele akartam taposni a pedálba, jobbról-lentről szapora tappancs-csattogás figyelmeztetett a sötétben megbújt utolsó "családtagra." Inkább éreztem, mint láttam, ahogy az állat elémténferdül. Tövig húztam a féket, hátsó kerekem elvált a talajtól. A családfő sűrűn elnézést kért a homályban, ezzel párhuzamosan a kutyáját szidta. Érdekes élmény volt.

2006. X. 9.

Összevarrt térdsebemnek az SZTK-ban lezajlott kontrollvizsgálata végeztével a Váci úton gyüttem hazafelé kerékpárral. Két fiatalember ballagott velem egy irányban, a Tescótól délre. Beszélgettek. Aztán láttam, hogy szembejött velük egy harmadik, s mikor odaért hozzájuk, se szó, se beszéd, lenyomott egy kokit az egyiküknek. Aztán ment tovább. Odafordultam hozzájuk: "Ez most valami ismerős volt?" "Nem, sose láttuk" - mondták hüledezve. Az elkövető után indultam, aki lassú futólépésben folytatta útját a miénkkel ellentétes irányban, délnek. "Ha utoléri, rúgja már hátba!" - biztattak. Sajnos a manus ebben a pillanatban átkelt a Váci úton, és - különösen jelenlegi félrollerező stílusom okán - nem tudtam tovább üldözni.