Kerékpáron Keletre

Borbély György és Scharscher Dávid
körútja

Torda
Nyomatott Harmath Józsefnél. Az "Aranyosvidék" külön lenyomata.

[Kb. 1890.]
Részlet: 39–44. o.

[Útvonal: Torda – Gyulafehérvár – Verestorony – Rimnik – Pitest – Bukarest – Gyurgyó – Ruszcsuk – Rázgrád – Simla – Aidos – Burgas – Várna – Konstantinápoly – Szkutári – Heiderpasa – Küsztendzse – Brailla – Ojtoz – Brassó – Fogaras – Torda.]

Augusztus 12-én reggel korán kerekünkre ültünk, s a hegyen fel hol tiportunk, hol lépkedtünk. Az út nagy szélessége megvan itt is, ki is van kövezve, de vagy jobbra, vagy balra kell menni a tarlón, árkon és bokron. Új utat vernek, de nem készítnek. Az igazi kultúrának és jeles munkának egy bizonyságát lehet azért itt is találni. A határon az út mentén kitűnő kutak, kőcsorgók vannak, melyek az utas előtt egy menyországgal érnek fel – mindenesetre előkelőbb menyországgal, mint a ruszcsuki török templom.

[Ez visszautal egy korábbi részletre:]

Ruszcsukban van mit beszélni már a törökről. Oláhországban egészen kikopott a karaktere ennek a fajnak, csupán a bukaresti fiakkeresek maradtak meg bélyegnek – Bulgáriában most van kihaló félben. Sokan élnek még itt, de hogy sokan már nem élnek, mutatják az árván maradt temető helyek, és egy-egy szánandó templom.

Allah házát Bulgáriában bizony kezdi csúful megrugdosni az idő, s egyéb madár is. Itt van például egy istenháza a mészárszék mellett. Szabadon áll isten számában. Körülötte szamárszekerek állongálnak, s falát megdobálják a gyerekek. Szabad a bejárás mindenkinek. Járnak is ide sokan – megkönnyebbülni... Befogott orral futottam föl szűk csigalépcsőjén a tetejébe, hová gyönyörű panorámája látszik e dunaparti derék városnak. Aztán megint csak a földről szemléltük e mulandóságot, melynek kövei még most is elég erősen állnak, és sokáig hirdetni fogják, hogy itt egykor török – volt.

Délfelé, még elég korán elértük Turlák falut, melyben bulgárok és törökök is laknak. A bulgároknak van egy kis korcsmájuk is, van benne jó keserű pálinka, sajt és kenyér. Mellette van egy török kávéház. Bekandikáltam ebbe, hogy lássam a berendezést. Két boronára van fektetve egy nagy deszka, fekvő és kuporgó helyül. Egyéb semmi. Ugyanakkora deszka van kívül is az ajtó előtt, kissé magasabban, mintha asztal volna, melyről a feketekávét szürcsölik, de úgy, hogy valamennyi török (most csak öten valának) felkuporodik ide mezítláb, még reggel, s ott marad, míg a nap lemegy, s míg a csészéből hihetőleg kifogy a kávé.

Délután Rázgrád városában már nyüzsgőbb életet látánk. Az utca végig tele van rakva báránybőr sapkával, ott gyártják és szárítják a bolgárok. A törökök állongálnak vagy üldögélnek piszkos boltjaik küszöbén. Ezek ugyan nem nyüzsögnek sokat, de portékáik keleties sokfélesége ingerli a figyelmet, amint a biciklit ingerlik a flaszterkövek, melyek még otrombább módon merednek ki a földből, mint a kolozsvári flaszterek. Nem veszkődnek vele a biciklisták, mert itt nincs afféle. Ruszcsukban van egynehány, de csak két-három kilométerre távoznak a várostól.

Rázgrádon túl szánt egy öreg bolgár a határon, de nem tudja, kinek arat. Erre a vidékre szólnak azok az ijesztgetések, amelyekkel minket elláttak. Ezen a vidéken rabolták ki pár évvel ezelőtt – a vasutat is. S hogy a hírlelésekből élő bizonyosságot is lássunk: szembe jön velünk egy nagy tábor. Két lovas csendőr és tíz mezítlábas pandúr kíséri őket felhúzott sárkánnyal. Fele bolgár, fele török, szálas nagy mezítlábas emberek; egyik vén, a másik ifjú. Szemük csúful forog, de engedelmeskedni kell, s mennek Ruszcsuk felé, porfelleget hagyva maguk után. És mi mentünk a hegyek felé, hol gombamódra teremhetnek ezek a szálas legények.

Egész véletlenül egy kis jó utunk is akadt, de hogy estig várost vagy tanyát érjünk, semmi reményünk nem vala. Már szürküledett, s mi minden falevél mögött egy rablóbandát láttunk leskelődni. Szembe jött egy lovas, megint visszanyargalt. Bizonyosan a bandatársakat ment összeszedni, hogy minket ünnepélyesen fogadjanak az erdőszélen. Jó sötétre megérkeztünk, azaz hogy nem érkeztünk meg sehová, ott bicegtünk az országúton. Bal felől elhaló kutyaugatás hallatszik. Oda betérünk, mint Bolond Istók... Arra tartott egy bivalyszekér, s mi mentünk a nyomába.

A falvakban még világ sincs, ha van is, nem látszik, mert a török a házát és kerek udvarát kereken kerteli sövénnyel, s ezt tapasztja ganéval be, hogy senki ne lásson be feleségeinek elcsábítására. Így a gyertyavilág is ha van, nem látszik ki. Az utcadombon heverészett egy nagy ember, s a sötétben kivillogott kezéből egy nagy fejsze. Ez bizonyosan azért ül itt, hogy minket egyszerűen főbe üssön. Kiáltott egy nagyot, s odajött egy siheder. Krcsma, krcsma! Korcsoma nincs, mert ez tiszta török falu.

A siheder sejtette, mi bajunk, s csak azt kiabálta: Hajdi! hajdi! – mi törökül is, bulgárul és oláhul is azt teszi, hogy gyere csak. Mi mentünk is, de Dani szentül meg volt győződve, hogy nem jövünk onnan épen vissza. – A siheder bekiáltott egy udvarba, onnan is kikiáltottak, s hajdi! hajdi! továbbmentünk, jeléül, hogy nem jó helyt járunk. Túl megint bekiált az utcaközépről. Felelnek. Megint kiált, megint felelnek. S addig kiabálnak, egy-egy lépést téve közelebb, hogy az utcaajtót kinyitja a vén török. Leülepedünk az udvar gyepére az ól szegeletjéhez. S a vén török nem hogy levágta volna valamelyik testrészünket, de hozott ki egy pokrócot is, s hozott vacsorát is: egy nagy székely szalmakalap alakú fatálon túrót, vakarut, s némi hideglevet, mi hasonlít a korpaciberéhez, aki ugyan ismeri ezt. Nyomban adtunk neki a levesért egy leve-t egy korona értékben. S békét hagyott, csupán a feleségei kandikáltak még ki a szentek szentéből, míg ők is elaludtak.

Mi ám csak kölcsönben aludtunk, azaz rendre [sorjában]. A revolvert kezünkban tartottuk. Dani egy gyilkoló hosszú kést is csatolt a kezére. – És éjfél körül jött a hecc!

Az udvaron a vén törökön kívül ifjabbak is laknak. Az erdőről érkeztek haza négy rakott szekérel vagy nyolcan. Én aludtam. Dani vigilált [virrasztott]. Ahogy a járomból kifogtak, nekünk estek, azt mondta Dani, s szagoltak. Felette érdekesnek találhatták az új vendégeket. Sugdosódtak. Egyik-másik eljött, lehajolt hallgatni, hogy alszunk. Egyiknek egy nagy fejsze, másiknak egy nagy széles kapa volt a kezében. Ez semmi egyébre nem való, csak arra, hogy a fejszével levágják a fejünket, s a kapával gödröt ássanak... Az idegzete elzsibbadt, tovább ki nem állhatta. Odaszólt nekem: Kelj fel, magyar, baj van! – Ugrom, s látom, hogy a biciklim az udvar közepén, rajta ül egy nagy török, földig ér a lába, s a másik taszigálja. Álmosan is káromkodni kellett egy kicsit. De nem oda Buda! Így és így, mondják ők ki tudja, miféle nyelven, ami azt tette, hogy ők látni akarják, hogy megy azon az ember fia. S a gödrös és fatörzsökös udvaron bukfencezéssel is karikáznom kellett nekik az éj homályában, melyre ők olyan jóízűen kacagtak, hogy nekünk is elmúlt minden félelmünk, s nyugodtan aludtunk hajnalig.