Turista-önarcképem
Ugyan senki nem kért rá, és nagyítani vagy hirdetni sem akarom magamat, de itt összefoglalnám, miért és hogyan járom a természetet. Elkötelezettségem egyik dokumentuma ez az írás, és egyben bevezetés a túraoldal anyagához is.
Hogy miféle szerzet vagyok én a túrák szempontjából, az egy percig sem volt előttem kétséges. A jól ismert Benedek István-féle skálán, mint bátyjával ők maguk is, "igazi turistának" minősítem magam, aki a "fajturista" véglete felől lassan a "kulturista" állapota felé húzódik. (*) De amíg bírom, nemes küzdelemben, magát egészen bevető búvárként akarom kicsikarni a természettől annak kincseit; tűrve esőt-havat, csúszkálva és izzadva, kulacsból tusolva, ég alatt hálva. A természet és az ember lakta táj pedig nem fukarkodik kincseivel: a kelő Nap mosolyával, a messze zengő kilátásokkal, az ősök fészkeivel az ormokon, az élet száz pezsdülésével az úton. Azért túrázom, mert hiszem, hogy ezáltal folyamatosan épülök és erősödöm a tájra, hazára való szerető rálátásban.
(*) Tudatában vagyok annak, hogy élete végén Benedek István elmeorvos-professzor, tudománytörténész és író (1915–1996) eléggé kicsúszott a jobboldal rikoltozó szélére. De amikor ezt a "fajturistát" kitalálta, nem valami náci ideológiát követett, csak egy akkor divatos politikai szólásmódot húzott rá arra a profizmusra, amihez nekik az Öreggel sem pénzük, sem erejük nem volt. Ők filléres eszközeik dacára "igazi turistáknak" érezték magukat, míg a ráérős városnézőket nevezték "kulturistáknak". (Hogy a negyedik csoport, a "kocaturista" micsoda állatfaj, azt itt nem részletezem.) Akinek kedve van, olvassa el a Csavargás az Alpokban című könyvet, amely hitelesen, alulnézetben fogalmazza meg az igazi turistákban bujkáló varázslatos, örömös borzongást.
Miért jó biciklivel túrázni?
Kényelmes. Kisebb erőfeszítéssel jutok előre, mert súlypontom nem mozog föl-le, és a zsák is a vázat terheli, nem a vállamat. Ülő helyzetben teszem meg az érdektelenebb szakaszokat, és nem nő vízhólyag a talpamon. Ingatag helyeken a kerékpár botnak is használható, pajzsként alkalmazva pedig még egy csalánoson is könnyebben vágok át. Vígan tankolok nagyobb adag vizet, vásárolok ezt-azt. Kisebb lábsérülés esetén is folytatni tudom az utat. Engem a feltörés sem fenyeget annyira bicajon, mint gyalog.
Olcsó. A vasúti kerékpárjegy ára mintegy negyede a teljesárú viteldíjnak, üzemanyag alig kell több, mint ha gyalog mennék. Alkatrészt pótolni pedig amúgy is folyamatosan kellene.
Környezetbarát. Nem berreg, nem füstöl, és a csomagok miatt eleve nem bocsátkozom nyeregben ülve olyan lejtőkre, amelyeken egyáltalán morzsolni tudnám a talajt. Emelkedőkön pedig valószínűleg kevesebbet csúszkálok, mint egy túrabot nélküli gyalogos.
Gyors. Szinte minden kitérőt vállalni tudok, és még a legvadabb, általam járt terepen is tartom a lépést gyalogos önmagammal. Országúton és murván pedig könnyen áthidalom a néznivalók közti távolságot.
Önbizalmat és örömet ad. Magam megyek szinte bárhová, és a fáradság nélküli száguldás élménye sem marad el soha. A kerékpár emellett edzésben tart, s ez az én alkatomhoz képest nem utolsó szempont.
Mire szoktam vigyázni?
A lopásveszélyre. Soha nem hagyom huzamosan magára a bicajt ott, ahol csak kevés ember jár. Inkább senki ne lássa, vagy ellenkezőleg: végig sokan rálássanak. Az első kosárból kiveszem a fényképezőt (és menet közben is átküldöm a szíját a kosáron és a kormányon). Az ujjnyi vastag láncot átfűzöm valami mozdíthatatlan tereptárgyon, a vázon és a hátsó keréken. Az illető így csak az első kereket és a nyerget viheti el, de ehhez már vastag arcbőr szükséges. Tapasztalatom szerint a tolvajok visszariadnak a jól lekötözött csomagtól, ha a kerékpár forgalmas területen parkol. Régebben a sátrat megálláskor mindig lecsatoltam a málha tetejéről, hogy a pénztárosnál vagy hasonló helyen tegyem le; mostanában pedig a hátsó púp legmélyén szállítom, a sátorrúd pedig az egyik oldaltáskában utazik.
Bivakoláskor többfajta óvintézkedést is végrehajtok (bár még soha nem volt módom őket élesben kipróbálni). Először is úgy fekszem, hogy az éjjeli vendég átessen rajtam, ha valamit le akar akasztani a csomagtartóról. Innen azonban minden lényegest eltávolítok: a ruhák és a sisak a fejem alatt, az élelem becipzározva a málhában lapul, a vázon csak a szennyes szellőzik. Az iratok természetesen a hálózsákban éjszakáznak, a fényképezőgép táskájában. Leginkább a cipőt kell még ilyenkor óvni, azt a hasam alá teszem; télidőben pedig zacskóba zárva a zsák belsejébe, nehogy megfagyjon.
Ha sátorban hálok, akkor minden a szúnyoghálón belülre kerül, kivéve a szennyest, a lelakatolt bicaj pedig fának van kötve, illetve ennek hiányában cöveknek használom: ha valaki el akarja cipelni, akkor rámdönti a sátrat is. A legrosszabb eshetőségre készen a fejlámpát a kezem ügyében tartom: minden más eszköz fölösleges és veszedelmes hősködés. Az ébresztőórát pitymallatra, az első turista vagy az erdész várható érkezése előttre állítom be. Mindenesetre ilyen körülmények között nagyon éberen alszom, óránként felrezzenve és fekvést váltva.
A tájra. Csak aszfalton, murván vagy erős földúton haladok két keréken. Keskeny, nehezen járható ösvényeken vagy omlatag lejtőkön inkább tolom a gépet, illetve egy fához kötöm, és kitérőt teszek a látnivalóig. Az erdésznek vagy természetőrnek is jó lelkiismerettel mondhatom alkalomadtán, hogy "Ugyan, hogy is tudnék én itt farolgatni? Ezekkel a gumikkal, ekkora zsákokkal?" Végső tartalékban ott van a KRESZ szava, amely szerint "A segédmotoros kerékpárt és a kerékpárt toló személy nem minősül vezetőnek."
Ami pedig a kibúvókon túl a lényeget illeti: egy ideje már nem térek le a kijárt utakról, legfeljebb igénytelen vagy kopár sziklás terepen. A nemzeti parkokban is csak a szigorúan védett tájékokon követelik meg, hogy a jelzett utakon maradjak; ezt következetesen meg is tartom. A keletkező szemetet mániákusan összekaparászom, az utolsó tejeszacskó-csücsökig. Nyílt karsztos felszínen nem rondítok a szabadba. A rideg szálláson általában elhagyom a szappant az esteli zuhany mellől: e kényelmességet a kempingek vizesblokkjaiban gyakorlom. Hosszabb túrán pedig mindenképp be-be kell térnem valami kultúrszállásra, már csak a fényképező feltöltése végett is. Sajnos az erdőtörvény szinte mindenhol megtiltja a "táborozást"; ezzel a felháborító tényállással a legnehezebb dűlőre jutnom, így hát dacolok vele, és jól elbújok.
A gyalogosokra. Találkozáskor messziről csengetek, intek vagy köszönök. Elvégre a jogszabály betűje szerint még így is tilosban járok. Aki szembebandukol velem az erdőben, az nagyon gyöpösfejű ember már nem lehet, és csakugyan, a gyalogosok többsége rokonszenvez a magamfajta kerékpáros országvándorával. Az általam járt fás vidékek leggyakoribb emberi látogatója a hátizsákos turista; velük rögtön egy hullámhosszon találom magamat. Csomagos biciklistát olyan ritkán látok a vadonban, mint forgalomirányító rendőrt, róluk tehát itt nem szólok. Néha úgy érzem, egy kihaló faj utolsó egyede vagyok.
A bicajra. Az aluvázas trekking nem az extrém sportok királya, nem szabad vele legénykedni. Kemény taposáskor a lánc elszakadhat, kőre zökkenve felütéses defektet kaphatok. Felelőtlen ereszkedéskor könnyen nyolcas állhat a kerékbe. Vizes időben, sárban a fékgumik gyorsan kopnak, aztán a fémcsonkjuk árkot váj az alumíniumabroncsba. Kerékpáromat a legszabványosabb felszereléssel láttam el, hogy egy vidéki gazdaboltban is találjak hozzá pótlást, ha úgy fordul a dolog. Egyébként mindig van nálam gyorsfolt, pótgumi, pumpa és szerszám a belátható szerelésekre, de ez egymagában nem elég: találékonyság és szaktudás híján vagy hozzáértő társ nélkül senki nem boldogulhat az erdőben, ha lerobban a gépe.
Mint több iskolai kirándulás sokat látott úti kerékpárkovácsa, mindenkit nagyon komolyan eltanácsolnék a húszezres árkategóriájú "montenbájkoktól," amelyeket a bevásárlóközpontokban sóznak rá az áldozatokra a (legtöbbször hasonlóan tudatlan) eladók. Ezekkel vásárlás után azonnal szervizbe kell menni (vagy hozzáértővel átnézetni), mert szinte biztosan lazák a csavarok, a fékpofák a küllőkre fognak rá, a váltó magától lődörög ide-oda a lánckerekek között, stb. Egy éven belül ki kell rajtuk cserélni a váltót és a kereket, esetleg eltörik az első villa vagy a kormánycső, megadja magát a váz, vagy a műanyag fékhúzó pattan el a lejtőn, ronda esést okozva. Hogy egy murvás pilisi átkelés hatására mekkora nyolcast tud növeszteni egyik-másik, annak tanúja voltam. A teleszkópjukról ne is beszéljünk: abból a minőség ott kezdődik, ahol az egész kerékpárnak látszó tárgy ára magaslik. A hátsó rugóstag csak arra jó, hogy ott törjön ketté a gép egy buckán történő átrongyolás közben. Akinek kedves az élete, ilyen kerékpárral lehetőleg ne hagyja el a lakótelepet, vagy cseréljen ki rajta mindent.
A balesetekre. Létfontosságú a jó fék, lejtőn a bukósisak, az óvatos ereszkedés. Csúszós, nehezen belátható terepen inkább leszállok. Télidőben a lefeléken még én sem mellőzöm a sálat, sapkát, kesztyűt. Éjjeli menetben pedig mindig bekapcsolom a villogót, felteszem a fejlámpát, felöltöm a láthatósági mellényt. Ha társaságban vagyok, vagy hosszú úton egyedül, mindig van nálam kötszer és fásli, a TB-kártyáról nem is szólva.
A kilométerhabzsolásra. Nem szabad visszaélni a megnövekedett hatókörrel; a felszabadult időt inkább látnivalókra, fényképekre, pihenőkre, múzeumokra, beszélgetésre használom. Vízszintes terepen a tájat még meg nem csúfoló napi táv száz kilométer vagy csak kevéssel több. (Rekordom kétszer ennyi, de a végén már félpercenként elaludtam a nyeregben.) Hegyes-völgyes tájon pedig megítélésem szerint ötven-hatvan kilométer az az egészséges határ, aminél több már a természet legyőzését és nem megismerését jelenti.
Mit szoktam megnézni?
Elsősorban a természeti szépségeket: kilátópontokat, jeles fákat, sziklákat, forrásokat; aztán az emberi munka és helybenlakás emlékeit: föld- és kővárakat, tájházakat, városközpontokat, kisebb múzeumokat. Szórakozásképpen meg szoktam látogatni kastélyokat, fizetős strandokat, antikváriumokat. Erdővidéken különösen vonzzák a tekintetemet az emlékművek, a különféle létesítmények és romjaik. Ha kedvem van, szóba elegyedem a helybéliekkel: pl. a 2003-as dunántúli kör során szerzett információk és érdekességek tetemes részét tőlük kaptam. Hazánk kicsi ugyan, de van benne elegendő látnivaló egy életre – csak közel kell hajolni hozzá.
Másik forrásaim a tájegységekről szóló monográfiák, a régibb turistakalauzok, az újabb turistaatlaszok, és persze az internet. Ma már szinte minden valamirevaló városnak, sőt községnek megvan a maga honlapja; a gyűjtemények közül csak mutatóba említem az Eger Online nevű helyet vagy a Túra.lap.hu nevű linktárat. De szeretem a személyes honlapokat is, mert mások túrabeszámolói mindig a legjobb kedvcsinálók. A Börzsönyből Kocsi topiktársam szokta a legszebb képeket hozni; egy kollégám a Vértest, másik a Pilist járja gyerekekkel, tőlük is sok ötletet, indíttatást kapok. Indulás előtt igyekszem minden hozzáférhető ismeretet begyűjteni a természeti szépségekről, hogy aztán ehhez hozzátehessem a magam benyomásait, az esetleges változásokat, és persze a fényképeket. A legtöbb túrán kétszer-háromszor annyi képet lődözök el, mint amennyi a honlapra végül kikerül, de a legsikerültebbek, a "legtémásabbak" mind odakerülnek.
Miért járok egyedül?
Igazán tartalmas túráimat egy szál magamban szoktam megtenni. Ennek zárkózott természetemen kívül az a fő oka, hogy nem merem elvállalni a szervezés nélküli lebonyolítást, ha társasággal megyek. A szervezés azonban behatárolja a mozgásomat, és ha másokhoz kell alkalmazkodnom, akkor óhatatlanul kikerülöm azokat a látnivalókat, amelyek csak engem érdekelnek. Fényképtéma láttán sem lehet bármikor behúzni a féket, ha csoport tagjaként túrázom. Társasággal ennélfogva szinte csak egynapos megmozdulásokra járok, kivéve a túlélőversenyeket.
Sokan kérdezik: nem félek egyedül, éjszaka az erdőben? Bizony, jobban félek az állásom elvesztésétől vagy rágalmazóim kettős nyelvétől. Én meggyőződtem róla, hogy a természet nem rosszindulatú, és idehaza még csak nem is veszedelmes. A Bükkben újabban feltűnt egy farkaspár, de a vadon élő farkasok kerülik az embert, másrészt van zsákmányuk bőven. (Az ezredforduló táján emberölésre vetemedett mecseki farkas – melyet azonnal le is lőttek – egy állatkertből szökött meg.) A vaddisznó, ha nem ijesztik meg, nem bántja az embert. A szarvasok véletlenül elgázolhatják az úton suhanó biciklistát, de csak akkor, ha az úgy rohan, hogy lehagyja saját szagát. Kullancskór ellen védekezni nem nehéz: bozótharcok után láblesöprés, este lámpafénynél önvizsgálat; a talált egyedeket pedig köröm és ujjbegy közé csípve egy rántással kitépem. Egyedül a szúnyogokkal kell néha nagy csatát vívnom: ellenük azt találtam ki, hogy lehetőség szerint hegytetőn alszom, ahol a szél elfújja őket. De a test hőkibocsátása – az egyik dolog, ami alapján tájékozódnak – az esti zuhanyozáskor amúgy is csökken, így a mélyebben fekvő alvóhelyek sem okoznak sok gondot.
Ami pedig az emberi veszélyforrásokat illeti: a tolvajok, rablók és gyilkosok nem jönnek utánam az erdei hálószobákba, hiszen felkopna az álluk, ha ilyen helyeken keresnék áldozataikat. A vidéki emberek legtöbbször nyitottabbak, ráérősebbek és barátságosabbak, mint a pestiek. És ha már itt tartunk: a cigányok sem holmi veszedelmes haramiák – ellentétben sokak vélekedésével. A falvak erdőmelléke szinte mindig szemetes, de a látogatók sem maradnak le ebben az alantas versenyben: ők a turistautak mellékét piszkítják össze. Felnőtt férfiember több kárt tud okozni az erdőben, mint amit ott elszenvedhet – pl. ha gépjárművel hatol be a tájba, vagy ha mindent hazavisz, ami megtetszik neki.
Kinek írok?
Mivel a legtöbb látnivalót magányosan fűzöm fel nyomaimra, van ürügyem hosszú beszámolók készítésére is. Egy időben saját teljesítményem regisztrálásán volt a hangsúly, aztán egyre határozottabban igyekeztem kilépni az elbeszélésből, és inkább a tájat (vagy csak a terepet) az olvasó tekintete elé festeni. Nem tagadom, e leírásokkal pótolni szeretném a turistakalauzokból (bárki hibáján kívül) hiányzó személyes elbeszélést, kedvcsináló ismertetést. Ellentétben Sánta Kutya topiktársammal, én nem vállalkozom az általam megtett út kilométerek és szintemelkedések általi jellemzésére, és részletes naplót nem készítek sem a jelzés követéséről, sem a vízlelőhelyek hollétéről. Erre képtelen is volnék, az igazat megvallva: a nyeregben talán csak a Nap állását nézem rendszeresen, meg alkonyatkor az éjszakázásra alkalmatos helyeket.
Figyelmeztetek mindenkit, aki beszámolóimat olvassa, hogy a fényképek közti átkötő szöveg hossza nem feltétlenül arányos az átmenethez szükséges idővel! Aki mégis követni próbál utamon, a legjobban teszi, ha maga mellé fekteti az illető terület turistatérképét, ujját a legutóbbi fénykép készítésének helyére teszi, és úgy mered a képernyőre. Vannak, akik túrabeszámolóikhoz részletes és bőséges mellékleteket csatolnak a forgalomban lévő turistatérképekből – ezekkel azonban csínján kell bánni, védi őket a szerzői jog, és a kiadók csakugyan utánarohannak a jogtalan felhasználóknak.
Írásaimat elsősorban a felelős ifjú természetjárók (remélhetőleg mihamarabb kialakuló) rétegének szánom. Én még a régi világ fia vagyok: a legfiatalabb azok közül, akik már eszüket tudva látták Kádár Jánost integetni a tribünről. Még írtam olvasónaplót, tanultam oroszul és jártam könyvtárba – csupa olyan tevékenység, amelyről valaha azt hitték, hogy tömegeket képes közelebb vinni a teljességhez – és megvallom, a tartalmas teljesítmény tiszteletét ilyen kötelességekből merítettem. Korosztályom többsége azóta karrierista technokratává vált, akit csak az előrejutás és a saját jóléte izgat. Ezek az emberek a rendszerváltás óta egyre hangosabban kiáltozzák a jogaikat és a jelszavaikat, ki az egyik párton, ki a másikon. De akad egy-két dolog, ami e letűnt, balcsillagzatú korban mégis hasznos és értékes volt: például az, hogy az emberek közösségekbe verődtek, és amikor tehették, kultúremberként járták és védték a természetet.
Nekem örökre ihletőm marad az a börzsönyi kulcsosház, melyben gyermekkorom oly sok tavaszát és őszét töltöttem egy nagyszerű közösség tagjaként. A nagy állami üzemek azóta felbomlottak, a régi barátok elszéledtek; a kulcsosházak romosodnak, az erdei vasutak pusztulnak, a gátlástalan harácsolás és szennyokádás országszerte tombol. A magam csöndes módján úgy (is) próbálok gátat vetni a jelenkor hernyószerű, a fogyasztást ajnározó életideáljának, hogy felvillantok néhányat szülőföldünk elfeledett drágaköveiből: azokból a tárgyi hagyományokból, amelyek egy népet fogtak össze ezer éven keresztül, tatár, török, labanc és muszka alatt. Helyekből, nevekből és eseményekből hálót szövök, a tájat és lakóját átélem, felmutatom. Bejárom és latra teszem kincses vidékeinket: mennyi vonzó táj, hány nagyszerű emlék, milyen sok látni- és megismernivaló színfolt!
"Él magyar, áll Buda még!" – kiáltotta a reformkori költő, s nekem is valami hasonló tolul a billentyűzetemre, mikor sokasodó túrabeszámolóimat próbálom közös vezérgondolat alá fogni. Nincs addig végünk, amíg van Bükkünk, Zselicünk, Bakonyunk, Alföldünk, Budapestünk. Kívánom, hogy olvasóim közül minél többen megszeressék Magyarországot, és vállalják, hogy tőlük telhetően meg is ismerik. Nem az oktató, hanem a felfedezőtárs szerepében állok tehát nyíltan az olvasó előtt. Természetesen jól ismerem a magam műfaji korlátait: soha nem fogom az extrém sportok, különleges teljesítmények hangulatát felidézni beszámolóimmal, és kulturálisan sem tudom kimeríteni a bejárt vidékeket. Ez azonban nekem nem is feladatom, egyetlen ember ilyet nem remélhet.
Úgy vélem, nagyobb túráimnak, és főleg a bükkieknek a remélhető társadalmi hasznossága ésszerűvé tenné a meglátogatott helyek fotóinak lexikonszerű átrendezését. Erre nem vállalkozom, de a Bükki Településszövetség honlapján egyre bővülő gyűjteményt találhat az érdeklődő, köztük esetleg az én képeimmel is.