A napfogyatkozás

Eredetileg úgy terveztük, hogy a nagy eseményt (1999. augusztus 11.) a vízitúra és a tájfutótábor között Almádiba leruccanva nézzük meg Tenkivel és Viktorral. A várt telefon azonban nem futott be, ezért a nagy nap előestéjén magam indultam el drótszamáron a teljes napfogyatkozás sávja felé, egy Siófoknál lehetőleg kevésbé zsúfolt hely irányába. A székesfehérvári körgyűrűn átkelve hajnali négykor északnak fordítottam a kormányt, elhagyva azt a tájat, amelyet a nagy többség kinézett magának. A parkolókban lengyel zarándokok aludtak a kocsijuk elé terített hálózsákokban, míg keleten föltetszett a fénylő korong, hogy alig nyolc óra múlva látványosan eltűnjön a fejünk fölött. A hajnali szél azonban megvadult fekete fellegeket hajszolt a kijelölt helyre az égbolt másik pereméről, így egyáltalán nem lehetett biztosra venni, hogy az évszázad eseménye nem fullad langyos nyári záporba. Kisvártatva megérkezett az égi áldás, és mire a zirci elágazáshoz értem, már nem is éreztem a kialvatlanságot. Hegyen-völgyön, csodálatos vidéken át eljutottam a célegyenesbe, a Magas-Bakony kapujába, Zircre, ahol a "fedettség" másfél percesnek ígérkezett.

Korábbi tudakozódásaim és az ismeretterjesztő előadások nyomán úgy terveztem, hogy nem az eget fogom kémlelni, hanem a halványuló sárga fényben megmártózó, sötétbe dermedő tájat, az elcsituló madarakat és a lepedőként elvonuló holdárnyékot. Ehhez ideális terepnek kínálkozott a Kőris-hegy, amelynek kilátóját és panorámáját a múltkori túlélőről úgy ismertem meg, mint amely napfogyatkozás nélkül is meghálálja a kapaszkodást. Ezúttal a Bakonybélből indázó műúton tapostam föl a tetthelyre, egyre bosszúsabban a mellettem elsuhanó csillogó autócsodák miatt, amelyek utasai bizonyára előlem leendettek elfoglalandók a legelőkelőbb kilátóhelyeket. Ezen a hét kilométeres erdei szakaszon átvonult rajtam a magamfajta értelmiségi vadembernek osztályrészül jutó teljes mellőztetés és megelőzöttség érzése. Vigasztalásként találkoztam két biciklis sráccal, akik valamivel közelebbről érkeztek, de ugyanilyen érzések háborogtak bennük. Végül a kitűzött időpont előtt fél órával nekitámasztottam bringámat a fatoronynak, amelyen a következő felirat komorlott: "A kilátóban egyszerre legfeljebb 30 ember tartózkodhat!"

Nos, az ezüstösre dukkózott hintók utasai egyelőre nem foglalták el bérelt helyeiket, így az álmosságtól és a kimerültségtől tántorogva én magam hágtam fel oda, míg a parkoló országúti cirkálókból a budapesti rádióállomások körkapcsolása szólt. Néhány magamfajta erdei vándor már előző este kibérelte magának a középső szintet (oda verték fel a sátrukat), mások pedig a legfelső teraszról lesték az eget ötszáz forintos szemüvegeikkel (s ugyanolyannak látták, mint mások a Kőris-hegy oldalából vagy éppen Siófokról). Ahogy a rádió bemondta a nagy esemény kezdetét, az újgazdag siserahad (az írástudóknak szánt figyelmeztető tábla előtt elrohanva) felzúdult a kilátóba. Úgy kellett visszatuszkolnunk a félidőben még mindig fölfelé nyomakodó fekete nézőkés és megfordított baseballsapkás ifjakat. A szemüvegüktől nem látták, hogy már negyvenen vannak a tetőn.

Mire a sötétség teljesen átvette az uralmat, felerősítettem fényképezőgépemet az egyik sarokpóznára, készen arra, hogy a döntő pillanatban belesüssem a Napba, és hogy ugyanabból a helyzetből egy-egy remekbe készült képet készítsek a repülőszőnyegként tovasikló holdárnyékról és a vérszegény sárga fényben megnyúlt emberi ábrázatokról. Lassan megtelt a kilátó felső szintje, a szerencsés kevesek lúdbőrözve meresztették a nyakukat, míg a túlterhelt torony nyögve hajladozott a szüntelenül fújó hideg szélben. Jómagam nézőke híján semmit nem láttam a napkorongot felfaló vörös sárkányból, de ami a szemem elé tárult, azt soha nem felejtem el. Az árnyék nem úgy jött, mint a mesebeli varázsszőnyeg, hanem a napfény erőtlenedett el fokozatosan, a széltépte zöld fák szürkébe hajoltak, az ég közepe pedig a hajnali derengés kékes-lilás színeit öltötte fel. A láthatáron úszó felhőpamacsok azonban csodálatos narancsszínben derengtek, és ez így maradt az esemény egész ideje alatt. A Nap körül feltünedezett a Vénusz és a Mars, távolabb olyan csillagképek részei sejlettek fel, amelyek az országban nyáron nem láthatók. A teljes fedés kezdetekor olyan volt a látvány, mint éjszaka egy nátriumlámpa alatt.

A kívánt felvételeket elkészítettem, majd lemásztam és kifeküdtem az újra felerősödött napfényre. Akkor már harminc órája nem aludtam, és 120 kilométer volt mögöttem. Kétórás bóbiskolás és egy gyors ebéd után nekieredtem a Bakonyt északi irányban elhagyó erdészeti útnak. Itt pompás tájon vitt tova a lejtő, különösen a murvaút melletti patak völgye hívott vissza egy más alkalomra. A Bakonyszentlászló felé nyúló országútra kiérve három gyalogos alakján akadt meg a szemem. Megismertem őket: Balogh Péter kolléga a feleségével és a kislányával. A bakonyi természetkutató tábor utóvédjét alkották, ahol a résztvevők többek között összeszedték a Cuha-völgyben felhalmozódott szemetet. Felajánlották, hogy éjszakázzam náluk a tornateremben, de ezt nem fogadhattam el: a tájfutótábor olyan hamar következett, hogy egy nap nyereség is sokat jelentett. Este tízre valahogyan elgurultam Tatabányáig, de ott már az álmosság kiütött a nyeregből. Mérlegem 220 kilométer volt egy teljes nap alatt, úgy, hogy előtte nem aludtam. A hajnali vonattal hazautaztam. Egy hónap múlva elkészült az egyetlen értékelhető fénykép: az acélkék égbolton ezüstfehéren tündöklő napkorona közepén egy jól megtermett mákszem nagyságú sötét folt jelezte, hogy minek a kedvéért tettem meg ezt a túrát.