Börzsöny, 1998. február 14.

Táv: 150 km. (Ebből 20 hegyi km.)

Most is azzal a céllal cserkésztem be a Nagy-Hideg-hegyet, hogy megnézzem, akad-e rajta valami hóféle. Ugyanis a társaság síelni akart, de az idő túlságosan enyhe volt, így a várt telefon nem futott be. A szabad hétvégét azonban ki kellett használni, ezért késedelem nélkül útnak indultam a Börzsöny felé. Vácon át (antikváriumi kitérő) Szokolyára gurultam fel, innen a szokásos kocsiúton izzadtam fel a hegyre.

Sok volt a hátizsákos kiránduló, merész fiatalok, szívós öregek. Leplezetlen szánakozással tekintettek a kerékpáros ámokfutóra a nagy sárban, s csak azzal hitegethettem magam, hogy irigységüket palástolják így. A felső részen láttam hórongyokat, és nagy volt a köd is. A hegyről az 1994 májusi hosszú túra útvonalán (oldalazás, iszonyatos dagonyák, sok tolás) elértem a bányapusztai csomópontot; itt rámsötétedett. Mivel térképem nem volt, a kék jelzésen igyekeztem eljutni a Kereszt-völgybe - de szerencsére a Börzsöny-patak völgyébe keveredtem, ami jóval hamarabb kivitt a hegyek közül. Az esti harangszó már Nagybörzsönyben ért. Innem megcéloztam az első telefonfülkét (Ipolytölgyes), és hazaszóltam, hogy ne aggódjanak.

Erőltetett menetben elértem Nagymarost, ahol a megszokás arra kényszerített, hogy a csukott szerszámtáskában megtapogassam a személyit - és elszörnyedve láttam, hogy nincs benne. Mars vissza Ipolytölgyesre! Fél tizenegykor kezem végigsöpörte a telefon tetejét, ahová emlékezetem szerint leraktam volt az igazolványt: nyoma sincs. Minden reményemet Istenbe és a megtaláló jótét lelkébe vetve visszafordultam, és eldöntöttem, hogy Szobról hazavonatozom a maradék háromszázötven forintból.

Éjfélkor azonban már nem jár a vonat, így be kellett bújnom a váróba. Egy részeg aludt ott, iszonyatos csatornahangokat hallatva, meg egy másik férfi bóbiskolt a padon. Engem csak az érdekelt, hogy másnap tízre egy magántanítványhoz voltam hivatalos, így gátlások nélkül kerestem egy padot, elbarikádoztam magam a lelakatolt bicajjal, és ledőltem.

Az ajtó nyílására riadtam fel. A váró teljesen ki volt világítva, így alvást színlelve nem volt nehéz kivennem a lompos öreg csavargót, aki mellém somfordált, és tüzetesen vizsgálgatni kezdte a csomagomat. Látványos ébredést produkáltam, mire egy lépést hátrált, és onnan fesztelenül megszólított. Beláttam, hogy aki alvást tettet, az egyúttal a felháborodás jogáról is lemond, ezért szóba elegyedtem vele. "Mit olvasol?" - "Kaszparovot." (Vácott szereztem, négyszázért. "Ébredéskor" kezembe vettem.) "Megnézhetem?" - "Persze, csak add vissza hamar, mert kell a fejem alá párnának." Erre adott egy bulvárlapot a fejem alá, és elfordult. Úgy gondoltam, elfoglalja a negyedik padot, ezért menten visszazuhantam a kábult félálomba.

Mikor felébredtem, a csavargónak nyoma sem volt: jócskán félreértettük egymást. Benéztem a szomszéd váróba: senki. Két óra körül járt, azaz még egyszer annyit kellett kibírnom, mint addig. Mivel a részeg alatt időközben félreérthetetlen tócsa keletkezett, áthurcolkodtam. Nemigen bántott a könyv elvesztése, hisz az elhagyott személyi mellett eltörpült ez a bosszúság.

Amikor fél hatkor beestem a lakásba, édesanyám rögtön megkérdezte: "Na és végül meglett az igazolvány?" Éppen alkalmas szóvirágokon törtem a fejem, hogy miként vehetném rá őt, hogy szaladgáljon napestig OTP-be, rendőrségre, míg én délig alszom; nem jöttem rá azonnal a helyzet képtelenségére. Kiderült, hogy az ipolytölgyesi boltos már nyolckor rátalált a személyire a telefonfülkében, és azonnal értesítette őt. Én pedig csak egy jó órával később értem Nagymarosra, tehát otthon előbb tudták, hogy megkerült a személyi, mint én azt, hogy elveszett. Istennek legyen hála az olyan emberekért, akik úgy tesznek másokkal, ahogy azoktól elvárják a maguk irányában. A személyi harmadnap meg is érkezett.

Tanulság: egynapos kerékpártúrára nem szabad igazolványt vinni. (Megj: Ezt csak dühből írtam.)