1997-es vízitúra, a Rábán

Most a szokásosnál kissé családiasabbra sikerült a túra: egyik ember a másik után mondta le a részvételt, néhányan pedig Sárváron szálltak ki (megvárták a sörfesztivált, vagy éppen hazamentek a diplomaosztóra). Huszonnégyből tizennégyen maradtunk, öt csónak futott be a célba. A víz egy kicsit magas volt, és nagyon sáros. Legénységem, Andi nem mehetett vízbe, így mindent megtettem, hogy boruljunk, de nem sikerült: az összes csónak közül csak a Tenkeséké merült meg egyszer.

Az állomások a korábbi túrákról már ismerősek, így velük nem fogyasztom a lapot. Ehelyett pár apróságot jegyzek fel. Először is, Dömperrel sikerült megegyeznünk abban, hogy mi nem "öregszünk," hanem "testileg töttyedtek, szellemileg szottyosak vagyunk, és szavunk már csak nyünyörgés. " Ha valaki bicskát, vágódeszkát vagy más effélét kér kölcsön, 10,- Ft-ot számolunk fel neki, amire a válasz: "Írd a többihez." Nagyobb tételekért húsz forint a tarifa, ugyanennyit kell leperkálnia a becsületsértőnek is, persze csak hitelbe. Az utókornak: egy kiló kenyér ára száz forint.

Volt palacsinta, lecsó, sólet, leves és gombapörkölt (a fényképek igazolják túránk ez ínyenc hajlamát), de Tenkeséknél töméntelen májkonzerv fogyott, amiért maradinak és borúlátónak bélyegeztük őket: tudvalevő ugyanis, hogy ez az utolsó napok étrendje, amikor más már nincs. Ezen felül igen sokszor vacsoráztunk hivatalos helyen. Más említésre méltó eset nem lévén, ideiktatom a túra fő meséjét (Dőmel nyomán).

A Darwin-díjat tőlünk nyugatra ítélik oda bolond kedvű népek évről- évre olyan embereknek, akik valami egetverő badarságba fognak, s rendszerint bele is halnak, ilyenformán megszabadítva az emberiséget öngyilkos génjeiktől. A pálmát 1995-ben egy eltökélt polgár vitte el, aki olyan hevesen próbált egy doboz ingyenkólát kirángatni az automatából, hogy magára rántotta az egészet, és alatta veszett. Egy évre rá kísérletező kedve juttatta a posztumusz kitüntetéshez azt a férfit, aki szilárd hajtóanyagú rakétát kötött a hátára, beindította, és kecses röppályát leírva végül beágyazódott egy sziklába. [Mint kiderült, ez a történet csak mese.] De mindez semmi az 1997-es esethez képest.

Amerika nyugati partján élt egy vállalkozó kedvű öregúr (mivel a kalandba nem halt bele, csak dicsérő oklevelet kapott), akinek kedve szottyant, hogy kiskertjét pár méter magasból is megtekintse. Nosza, fogott egy csomó héliumos léggömböt, rákötötte őket egy kellőképpen kibiztosított kerti székre, majd flintát vett a kezébe, úgymond, kipukkaszt néhányat, ha majd le akar szállni. Beült a székbe, és amikor elvágta a biztosítókötelet, azonnal fölemelkedett vagy hatszáz méter magasra. Persze ettől inába szállt a bátorsága, és puskáját nem merte használni, így kisodródott az óceán fölé, és egyre emelkedett. A légierő helikoptere először nem akart hinni a szemének, s az irányítótorony is áprilisi tréfának vélte a bejelentést, hogy egy kerti székben lebeg több kilométer magasságban egy tisztes idős úriember. Miután lehozták, valamilyen jogcímet kellett találni, hogy megbüntethessék, így végül légifolyosó jogtalan használatáért bírságolták meg.

[A történetet Dőmel két független forrásból is ellenőrizte, így nagy valószínűséggel hitelesnek tartható. A darwinawards.com egyébként is vigyáz a jóhírére, a kitalációkat külön tasakba gyűjtik.]

Táborunk Körmenden
- ezúttal a magas víz miatt nem a focipályán

Meztelencsiga

Lumbágó

Legénységemre most sem panaszkodhattam

Kikötés egy lagúnában

Navigátoromat tőrbe csalta a sötét ármány.
Már későn érkeztem.
(Ezt a borzalmasan elmozdult fényképet
valaki más készítette.)

Próbaborulás
(A fényképezőt most sem
én tartottam,
ugyanis a csónakban ültem)

Szőrös kezek készítik...

...a vízitúrai védőételt

A palacsinta pályafutása estétől...

...reggelig

Volt, akinek a szélben lefeküdt a sátra...

...és volt, akinek elszállt

A tüzelőt a fákról ráncigáltuk le...

...és jól elláttuk a baját