Őrség, 1995 augusztus vége

A szokásos volt az indulás, a résztvevők is ugyanazok, csak Vékony Attila hozta el az öccsét, Gézát. Az első napon részletes út-idő grafikont készítettem, amelynek azonban van egy szépséghibája: három óra elment ragasztásra. Estére elértünk Balatonudvariba, és a strandon, amely este hat után - dicséretreméltó hagyomány! - átvedlik szabadstranddá, röplabdáztunk egy sort. Mivel egyre vészesebben dörgött, behurcolkodtunk egy gazdátlan esőponyva alá, amely éppen egy hét fős csoportra és drótszamaraikra volt méretezve. Alatta vaslábú székesasztalok, de ez minket nem idegesített. Középre vettük a bringákat, mindent kibiztosítottunk, aztán befeküdtünk az asztalok alá, és már csak azért szurkoltunk, hogy a betontalapzat ne felénk lejtsen...

Másnap esőre állt, amikor fölcuccolódtunk. A többiek nyakig esőkabátban, én egy szál fürdőbugyiban és pólóban, "úgyis mindegy" alapon. Eszetlen hideg volt, de csak az első öt percben éreztem. Aztán valami felséges érzés félmeztelenül tekerni a zuhogó esőben...és titkon abban reménykedni, hogy majd csak kisüt a Nap. De egyre rondább lett az idő, mindenki elég mogorvának látszott, még Géza is csináltatott magának egy vízhatlan sisakot nejlonszatyorból és drótból. Keszthely előtt Attilának eltört a középtengelye, így betértünk a váróba. Rögtön dideregni kezdtem, akárcsak akkor, amikor illetlen öltözékemre való tekintettel nem mentem be a finom meleg ábécébe, hanem "vigyáztam a gépekre". Jelentem, a társaság egyik tagjának csomagjában akadt egy tartalék középtengely, így Attila, aki rohant volna tovább, nem szorult rá a vonatra. Hárman azonban fáztak, és Zalaegerszegig bumliztak.

Ránk pedig cudar idők következtek. A Keszthelyi-hegységből az eddiginél is hidegebb szél vágott az oldalunkba jégszemeket. Bocsánat, esőcseppeket. De a legkeményebb szakasz Keszthely és Zalaegerszeg között várt ránk. Figyelmeztetek mindenkit, aki ezt az írást olvassa, hogy még száraz időben is nagy ívben kerülje el Alsó- és Felsőpáhok vidékét, mégpedig dél felé, Szentgyörgyváron át! Ádám, akinek két küllője már hiányzott, sokat tolt, egyedül Géza tudott lépést tartani parasztbiciklim szédítő iramával hegymenetben. Amíg a többiek zuhogó esőben tolták járgányukat, mi az úttesten lefelé hömpölygő vizet rugdostuk vissza a hegyre.

Mire Zalaegerszegre értünk, az eső csaknem elállt, de a vonatosok már odébbálltak. Berozsdásodott tagokkal kepesztettünk el Nagyrákosig, és lerogytunk a kocsmában, ahol a fentiek már vártak minket. Aztán hogy, hogy nem, befutott néhány ismerős lány; hüledezve kérdezték, hogy miért nem öltözünk át, hisz a gyalogos-vonatos csapat már régen megérkezett...

A tábor elég átlagos volt, de nem a szervezés, hanem a sok eső miatt. A beltéri szórakozások azonban elég jól sikerültek, ha leszámítjuk a táncolók - sakkozók - tévézők közti időnkénti összezördüléseket; ezek azonban jórészt a vén egyetemisták rugalmatlanságának számlájára írhatók. Máskor szinte mindenki egy asztal köré zsúfolódott, és egész nap verte a blattot.

A magam részéről most sem akartam alább adni egy kiadós gombás esténél, így összefogtam Istvánnal, a Dőmel-együttes basszusgitárosával, hogy beszerezzük a hozzávalót. Ellenkező irányban indultunk el, én a hegyre, ő a völgybe. A hatékony keresés végett bicajjal mentem, és a tetthelyre érve olyan jól sikerült is elrejtenem, hogy két órán keresztül csak azt kerestem hisztérikusan a sok egyforma erdőparcella közti egyforma utakon. Ami gombába eközben belebotlottam, azt egy nagy fa tövibe gyűjtöttem. Bokámat kicsipkézték az elhanyagolt erdei utakat át- meg áthálózó szederindák.

A biciklit végül megtaláltam, de a gombák rejtekhelye, amely addig első számú támpontom volt, elveszett. Ezért kivergődtem az erdőből, sajnos arra, amerre nem volt út. Viszont megállapítottam, merre van Nagyrákos, és tüskén-bokron átvergődve ki is értem - Pankaszra. Innen először hazamentem Nagyrákosra, majd az először bejárt úton újra becserkésztem kínlódásom vidékét. A teljes sötétség beállta előtt tíz perccel rábukkantam a tömérdek őzlábgombára és a három szömörcsögfira, és dalolva tekertem hazáig. Ahol a többiek vígan falták István zsákmányát, rántva. Így az én őzlábjaimból másnap gombapogácsa lett. A fasírtról szóló tirádát pedig szó szerint idemásolhatnám a tavalyi krónikából.

A sok eső miatt nem tettünk közös nagy túrát. Egyedül Móniék társasága, akik idefelé még nálunk is többet hajtottak (kimondani is fárasztó: 600 km-t), előtte ugyanis bejárták a Bakonyt, szóval csak ők mentek el együtt kerekezni; emiatt sokan morogtak is rájuk, hogy mit szakadárkodnak. Én nem látom ilyen sötétnek a dolgot: a hiba ugyanis bennünk volt. Ők összetartottak, mi nem. Néhány napra gyönyörű tiszta időt kaptunk, de a társaság a hidegre hivatkozva, és mert későn kelt, csak délután fáradt ki a pályára röplabdázni. Ez is élvezetes volt, bár mindig a vesztes csapatba kerültem.

Egyszer átruccantam Zalaegerszegre a középtengelyt pótolni, és egy antikváriumba botlottam, ahol aztán 30,- Ft-ért vettem egy angol nyelvű kvantummechanika-jegyzetet (Fermi professzor előadásai), amely mellé nyomtatott orosz fordítás is került minden második oldalra, ugyanennyiért egy Kittel-féle rövidített szilárdtestfizikát, szintén oroszul. Az utókor számára ideírom, hogy 1995-ben egy kiló kenyér úgy hetven forintot kóstált. Ekkor támadt az a nagyszerű ötletem, hogy bejárom a vidéki városokat, hátha máshol is találok ilyen olcsó aranyat.

A szívatások közül az ejtőernyősök kiképzése marad emlékezetes. Ez abból állt, hogy Dőmel százados és Vékony őrmester bekötötte az újonc szemét, és ráállította a szerencsétlent egy tálcára. Az illető még láthatott egy fölöttébb gyanús, vízzel teli lavórt maga előtt. "Jól figyeljen, csak egyszer mondjuk el! Ez a lavór a tengert jelképezi. Amíg maga felszáll, Vékony őrmester elviszi a tengert a szoba egy másik részébe. Amikor végzett, tapsol. Ekkor jön maga: ki kell ugrania a gépből. De nehogy a tengerbe ugorjon, mert nincs, aki kimentse. Megjegyezte?"

És akár megjegyezte az újonc a kiképzőtiszt szavait, akár nem, máris felberregett a légcsavar, két markos legény megragadta a tálca szélét, és emelni kezdte. A szerencsétlen nem tudta, hol a tenger, ezért páni félelemben kapaszkodott Becskei őrmester fejébe (ezt szabad volt), de ugrani nem mert. A többiek remekül mulattak, mintha nem ugyanezen a tortúrán átesve szerezték volna meg a nézőközönség státusát. Végül a delikvens szánalmasan letottyant a tálcáról, mire felharsant a homéri kacaj. Ezután levették róla a kendőt, annak jeléül, hogy most már kívülről is végignézheti az egészet, és behívták a következő újoncot.

Fasírtgyúrás

Ejtőernyőzés
(A tenger a bal alsó
sarokban van)

Hány lába van a csigának,
számold meg, fiam!

Vegyes esti műsor

Anikó magánszáma

Nagyjavítás indulás előtt

Ökörködés a körforgalomban

Székesfehérvári pihenő

Mint egy hippikaland...
Az elvesztett kalóriák pótlása