Csorbató
családi sítúra, 2024. március 13-17.
E gyűjteményben Juli képei JJ kezdőbetűkkel szerepelnek.

Már régóta vágytunk arra, hogy gyerekekkel is elmenjünk egy komolyabb síkirándulásra. A közeli terepek szűk kínálatából választásunk a Magas-Tátrára esett, azon belül is a Csorbatóra. Szállást Kakaslomnicon, majd Felsőerdőfalván (Stará Lesná) találtunk elég olcsón. Felszerelést a Veres Péter úton található síkölcsönzőben béreltünk. A síbérleteket a Gopass hálózatán kereszül vettük meg, igen drágán.

1. nap: március 13., szerda

Odafelé beugrottunk a lécekért, cipőkért a kölcsönzőbe. Kocsink a hideg időben elég bizonytalanul muzsikált: rángatóssá vált, és időről időre valami gyújtáshiba miatt menet közben is leállt. A szerviz a rövid határidő miatt nem tudott vele érdemben foglalkozni, ezért igencsak hazárd hangulatban eredtünk neki az M3-as autópályának, hogy aztán Kassa, Eperjes és Poprád érintésével este kilencre épségben megérkezzünk a szállásra. A házigazda nagyon derék, korrekt ember volt, lengyelül tudtam vele beszélni.

2. nap: március 14., csütörtök

Hajnalban kiballagtam a ház melletti mezőre, és lefényképeztem a Lomnici-csúcsot. Jól látszott, hogy a pillanatnyi hóhatár a Kőpataki-tó alatt, valahol 1500 méteren húzódik, és csak a sípálya hava nyúlik ezalá a hóágyúzásnak köszönhetően.

Ezután jól bereggeliztünk, és a csorbatói síközpont főparkolójában hagytuk a kocsit. Ott már nem volt mozgás, és némi kétség támadt bennem, hogy megy-e még a lift.

Szerencsére akadt pár síelő, aki megnyugtatott, hogy megy. Nagyokat nyögve igyekeztünk a magukat cipeltető porontyainkkal, a lécekkel és a sícipőkkel a nyakunkban fölevickélni az első felvonókig. Az SHB-turistaszállóig jutottunk, s ott megálltunk lihegni az ingyenes síbusz megállójában - mert szerencsére a tíz eurós parkolójegyért ez is járt a vendégeknek -, így végre gyötrelmek nélkül jutottunk föl a pályákig.

Kiderült, hogy pálya üzemeltetői kamerával figyelik a kártyalehúzásokat, alkalmasint arcfelismerő szoftverrel támogatva. Így érik el, hogy ne használhassák többen ugyanazt a síbérletet. Erre egy felirat figyelmeztetett a kártyaátvevő automata előtt: "Ne hagyd magad meglopni, ne vásárolj használt síbérletet!" Bár tudtuk, hogy a gyerekek miatt egyidejűleg nem fogunk tudni sízni, most kiderült, hogy felváltva sem. Ezért a helyszínen, még drágábban vettem Julinak egy másik kártyát.

Bandit megpróbáltuk egy kicsit csúszkáltatni a gyerekzugban, de még nem érezte a megfelelő testtartást, hanem mindegyre ráült a lécre. Ezért inkább a jövő évekre hagytuk a síoktatás szakmai részét, és felváltva síeltünk illetve vigyáztunk rájuk.

A csorbatói pályák legmagasabbjai 1800 méter fölé nyúlnak, ezért ott még jó minőségű hóra leltünk. Lejjebb már erősen jegesedett, kásásodott a pálya. Ahogy láttuk, a két Tátrában már csak öt síterep működött, és a Jasná után a miénken volt a legtöbb hó. A bérletünk jó lett volna a szomszédos Ótátrafüreden lévő Tarajkára is, de ott már a fogaskerekű se működött. Ennek megfelelően itt igen sok síiskolás gyűlt össze Szlovákia különböző városaiból.

Az egyik síiskola háziversenyének eredményhirdetését éppen a mi gyereksarkunkban tartották. A kötetlen hangulatra való tekintettel fiacskáimat fölengedtem a dobogóra, mielőtt az esemény megkezdődött volna.

Alaposan elfáradva, de immár végig busszal jutottunk vissza a parkolóba. Úgy döntöttünk, hogy másnap, a magyar nemzeti ünnepen is Csorbatóra jövünk, mert az péntekre esett, így nem kellett a helyiek nagy tömegétől tartanunk. A meteorológusok ragyogó időt jósoltak.

3. nap: március 15., péntek

És ez csakugyan meg is érkezett! A csúcsok most még hívogatóbban nyújtózkodtak az égre, ezért hamar kocsiba, majd síbuszra pattantunk. Ezúttal mellőztük Bandi sífelszerelését, így könnyebben mozogtunk.

Megkérdeztem az alsó libegő kezelőjét, hogy fölmehetek-e Bandival léc nélkül. Tudni való, hogy a gyaloglift gondolája magától üresbe kapcsol, s ekképp megáll a kiszállóhelynél, hogy az utasok kisétálhassanak az útjából, míg az ilyen üzemmódra képtelen lift egész kötélpályáját meg kell állítani ilyenkor. Nos, ezt nagyon készségésen megengedték nekünk úgy fölfelé, mint lefelé. Bandi tehát negyedfél évesen felülhetett élete első sífelvonójára. Remélem, idővel léccel a lábunkon is átélhetjük ugyanezt!

Tegnap nem jutottam fel a Szoliszkó-menedékházhoz, mert váltig a pálya derekán kerestem az oda vivő felvonót. Aztán Juli elárulta, hogy odalentről kell egy másik sorba beállni. Nosza, ki is próbáltam, és a tegnapi 2-3-4. pályák mellett az 1-est és az 5-öst is bejárhattam. A piskótaléc nagyon könnyen engedte, hogy irányítsam, és a legutóbbi sítúránk óta jócskán le is fogytam, így végre élvezni is tudtam a technikás síelést. Persze sosem tudtam szépen síelni, de most már alig estem, és ötvenévesen ez is sokat számít.

Az A jelű, felső keleti felvonótól kényelmesen letekinthettem a Malompataki-völgybe. Oda is le-leruccant néhány merészebb hódeszkás vagy síző, aztán az erdőben, a felvonó oszlopai alatt a mély hóban ügyeskedtek vissza a hegy aljába.

A nyugati felső, C lifttől a Furkota-völgybe lehetett lelátni, de az néptelen volt, és még levezető nyomok sem mutatkoztak benne.

Két óra tájban visszatértem a pályák aljára. Juli még elment ebédelni Bandival, miközben én a hasamon lógó fényképezőstáskán igyekeztem Miklóst elaltatni. A dolog annyira jól sikerült, hogy mikor Juli is elment síelni, egy álmos és egy már alvó gyerek maradt rám. Nem jutott más eszembe, mint hogy leterítsem a kabátomat a hóra, ráfeküdjem, és a táskát a fejem alá téve altassam tovább Miklóst. Idővel Bandi is odakuporodott mellém. Egy arra járó kisgyerekes apuka kedvesen megkérdezte, hogy "zaszpali," azaz "elaludtak?" Finom meleg idő volt, mindketten jól összegömbölyödtek a napsütésben.

A helyzet annyira festői volt, hogy megpróbáltam róla önfotót készíteni, de az nagy fényképezőgéppel nem megy könnyen. Szerencsére Juli a egyik felvonónál éppen tanúja volt a jelenetnek, és csinált róla egy sikerültebb képet.

Az égen egy melléknap tűnt fel, és megjelent a hozzá tartozó, szivárványban játszó fényív is. Ezt már jobb eredménnyel fényképeztem le - az utóbbira utólag jócskán rájavítottam szoftveresen.

Négy óra körül a levegő lehűlt, a gyerekek ébredezni kezdtek. Lebuszoztunk a kocsihoz, majd átgurultunk Lomniocra, hogy megnézzük, milyen ott a hóhelyzet. A parkban néhány szelíd őzet láttunk, a számos arra járó gyerek simogatni is próbálta őket. Ezzel jócskán eltelt az idő, de a nap végére még egy bevásárlásra is sort kerítettünk.

4. nap: március 16., szombat

Síbérletünket a poprádi élményfürdőben is felhasználhattuk, mivel e napon egyáltalán nem akartunk síelni. Ezúttal lágy, ringató habokban, buborékhálók között imbolyogtunk gyermekeinkkel egyik medencéről a másikra. Ha meguntuk, fölballagtunk a mászókás terembe, és ott folytattuk a lazulást. (Nedves fürdőruhában nem szabad bemenni, de cserébe megengedték, hogy a saját elemózsiánkat ropogtassuk.) Ez a nap elsősorban a gyerekeknek szólt, de nekünk is jólesett.

5. nap: március 17., vasárnap

Szállásunkat elhagyva egy nagyobb bevásárlásra vállalkoztunk, aztán - mivel a kocsi az uszodától kijövet erősebben rángatott, és párszor le is állt - úgy döntöttem, hogy nem az autópályán megyünk haza, hanem az ezer méteres Vernár-hágón, s onnan a Garam völgyén keresztül. Ezzel az volt a célom, hogy mindig legyen a közelünkben egy helyi traktoros, aki szükség esetén elvontat az első szervizig, ami alkalmasint olcsóbb lett volna, mint ugyanezt autómentővel intézni. Ráadásul édesanyám Őrbottyánból könnyebben tudott volna elénk jönni erre a vidékre, mint Miskolc környékére. Szerencsére erre nem volt szükség. A kocsiban az utólagos átnézéskor sem találtak sürgősen elhárítandó hibát.

Az Alacsony-Tátra főgerincéből először a majdnem kétezres Király-hegy, aztán a Chopok-Gyömbér vonulat látványában gyönyörködhettünk.

Ezután a biciklivel már oly sokszor bejárt útvonalon, Besztercebánya, Zólyom, Korpona és Dobronya érintésével átléptük a határt. Itt meg is álltunk egy pisilés erejéig.

A 2-es főúton jutott időnk egy kis kitérőre, hogy a kismarosi Öreg Morgó Étteremben bekebelezzünk egy kétszemélyes hústálat. Tízezer forintért mindenkinek ajánlhatom, mert a gyerekek is jóllaktak belőle. Van ott egy kis házi játszótér is, ahol a rendelt étkek elkészültéig elfoglalhatták magukat. Csak hazaérkezvén vettük észre, hogy Miklós kismotorja a helyszínen maradt. Ezt telefonon hétfőn tisztáztuk, és így alkalom adódott, hogy nemsokára visszatérjünk ide.