Schneeberg
hótalpas gyalogtúra, 2023. január 28.

Három barátommal: Szilárddal, Bálinttal és Tamással elhatároztuk, hogy elkocsizunk a Bécsi-Alpokba, és hótalpat bérelve meghódítjuk annak legmagasabb csúcsát, a 2076 méteres Schneeberget. Péntek este hatkor el is indultunk Budapestről, és fél tizenkettőre meg is érkeztünk Tamás bécsi lakására. Autóm a mélygarázsban egy hidraulikusan emelhető acél hengersorra gurult fel. Reggelre a szomszédasszony föl is emelte, és beállt alá a magáéval.

Szilárd húzódzkodik a "mestergerendán."

Másnap bőséges rántottával feltöltekezve megcéloztunk Puchberg községet, ahol a síkölcsönzőben fölvettük az előre lefoglalt felszerelést.

A hótalp nem alkalmas csúszásra, viszont laza havon fenntartja az embert, és karmaival a keményebb, jeges havon is megakadályozza a hátracsúszást. E képessége persze nem ér fel a hágóvaséval, és egy meredekség fölött minden lépés után fél lépéshossznyit hátracsúszik. Mindenesetre a puszta bakancsnál jóval menetbiztosabb felszerelés a hótalp. Társaim botot is kölcsönöztek melléje; én lemondtam erről, mert így nem kellett megállnom, ha a szemüvegemet meg akartam törölni.

A sárga jelzést kezdtük követni, amely egy sípályán araszolt fölfelé. Társaim kissé feszített tempót diktáltak nekem, így időről időre lemaradtam, s mikor ők pihentek, utolérhettem őket. A legmeredekebb részeken bizony elkelt volna nekem is egy pár bot, de nagy erőlködéssel, csigalassan le tudtam győzni ezt a szakaszt is.

Néha sízők jöttek szemből, ilyenkor félrehúzódtunk. aztán megérkeztünk az ülőfelvonó tetejéhez, ahol számos sífutó csatlakozott hozzánk. Ők a lankásabb terepen jóval gyorsabban tudtak haladni, mint mi. Így esett, hogy utánuk csörtetve letértünk a hegyoldali ösvénnyé keskenyedő sárga jelzésről, és egy szekérutas huplit megmászva, egy darabig lejtőn folytattuk utunkat.

A hegyoldalba robbantott dózerutunk rövidesen újra emelkedni kezdett, de nem érte el a sípálya meredekségét. Szépen, lépésben hódítottuk meg egyik kanyart a másik után, meg-megállva bámészkodni, falatozni. Ekkor már beláttuk, hogy nem érjük el a csúcsot úgy, hogy még zárásig visszaérjünk a síkölcsönzőhöz.

Becsületcélként az 1550 méteren lévő Heinrich Krempel-menedékházat szemeltük most ki, és háromnegyed kettőkor sikerült is elérnünk.

Vihar elleni egyszemélyes menedék

Szilárd még továbbkapaszkodott, mert kevesellte a magasságot, ezalatt mi ettünk-ittunk. Két társam be is ment a házba, melyben éppen nem volt személyzet, de a melegedőhelyiséget és a vécét nyitva hagyták.

A felhők hasa lehúzódott ránk, sötétedni kezdett. A Szilárd által szembetalált sífutó is megerősítette, hogy a felsőbb részeken már igen rosszak a látási viszonyok. Szerencsére lefelé gyorsabban haladtunk, és ennünk sem kellett, így maradt reményünk arra, hogy még ma visszaadjuk a felszerelést, és az éjjel hazatérjünk.

Elhagytuk a mély havas, vidámparkszerű útszakaszt, ahol virtuskodni lehetett a lejtőn, és a sárga jelzést ezúttal nem is vétettük el. Szintben oldalazó ösvényen haladtunk, és az út menti táblák ígérte ülőfelvonó is egyre kívánatosabbá vált számunkra: ha elérjük, nem kell a szorongató idővel versenyeznünk a legmeredekebb terepen.

Így is lett. Némi készpénz fejében a lift leszállított bennünket a pálya aljára. A jövőre nézve ezt a menetet inkább fölmenetben kívánjuk igénybe venni, hogy följebb juthassunk.

Csúcstámadásunk ekképp kudarcot vallott, de amire képesek voltunk, kihoztuk a mai napból. Legközelebb érdemes lesz otthonról bérelni a hótalpat. Jókedvünk megmaradt: hazatértünk Tamás lakására, rendbehoztuk magunkat, ettünk-ittunk, majd kocsiba pattantunk. Bennem maradt annyi életerő, hogy az autózás vége felé egy energiaitallal megtámogatva szépen, biztonságosan hazavezessek. Szép kiadós túra volt.