előző nap a főlapra következő nap

7. nap: 2021. VIII. 8. (v)
Óécska - Nagybecskerek - Melence - Kumán - Törökbecse - Aracsi pusztatemplom - Törökbecse - Óbecse - Péterréve.
130,9 km

Hajnalban mintha enyhe esőpergést éreztem volna a sátramon. Kimászva és a dolgot alaposabban megtekintve megállapítottam, hogy csak a két ponyva közé szorult szúnyogok vergődése okozta a zörejt. Megírtam a naplót, lebontottam a sátrat, majd visszamentem a tegnap este fölfedezett mirabellafához lakmározni. Az útba eső kaptárban a méhek már mozgolódtak, de baj nélkül el lehetett mellettük gurulni. Mire SK utolért, teliettem magam gyümölccsel. Csakhamar beértünk a következő faluba, Óécskára. Idáig szinte folyamatos volt a folyó felőli oldalon a hétvégi házak sora, egyszerűen nem lehetett lejutni tőlük a partra. A lukácsfalvi elágazásban állt egy szélmalmot utánzó Trófea-vendéglő, ezt érdemesnek láttam lefotózni.

A faluban találtunk egy elhagyott, teliszemetelt kempinget, ahol legalább látni lehetett a Begej patakot vagy csatornát. Fedett ebédlőasztalok, egykori sütögető maradványa, sárga vizet adó vízcsapok és számos villanykiállás jelezte a rendezett kettős fasor alatt, hogy még tán tíz éve itt kemping működött. Megreggeliztem, SK kicsivel odébb kávét keresett.

Fölfedeztem egy szívszorító látványt nyújtó, bebokrosodott strandmedencét is, körülötte valamilyen vízfolyáshoz illeszkedő létesítményekkel, de víz már nem jött sehonnan. A tál alakú, kibetonozott medencében sem volt víz, csak néhány éves cserjék, növendék fácskák.

Elhaladtunk az écskai katonai támaszpont mellett, melyet a tilalom ellenére lefilmeztem. Fehérre festett téglabarakkok mögött néhány olajzöld gépjármű parkolt - mást nem láttunk a támaszpontból. Ezután beértünk Nagybecskerekre, és megnéztük a főteret, melyen éppen csak lézengtek, jobbára magyarok. Néhány fénykép és mozgásban fölvett film készítése után észak felé távoztunk a városból.

Láttunk egy bólogató olajszivattyút, majd az eleméri petrolkémiai üzemet és kaucsukgyárat, de ezt csak a távolból. Érdekes látványt nyújtott az égő füstöt ontó kémény és a hatalmas gömbök, talán valamiféle olajtartályok.

Melencén malomipari üzemet fényképeztem, majd belegázoltam egy kiszáradt tó medrébe. Voltak benne állatnyomok: valószínűleg marhák jártak ide inni, amíg volt mit. Szikes kicsapódást és száradási repedéseket is fölfedeztem. (Ez utóbbiakat érdekes látnivalóként kezeltem, amióta földrajzos kollégám felhívta rájuk a figyelmemet.) A gulya kissé odébb legelte a kisült füvet. A falu nyugati végén egy almaültetvény kerítésén kívül néhány savanykás gyümölcsű szilvafa állt. Szedtem is róluk a tejfölösdobozomba.

Kumánban éppen a római katolikus templomot és a puskás katonaszobrot fényképeztük, mikor odakurjantott nekünk két ember, hogy kell-e segítség. Mi le akartunk ülni dinnyézni, ezért nem kértünk. Erre elmondták, hogy a kút a másik oldalon van. Ezt már megköszöntük, mert tényleg nem kerestük volna a négycsapos ivótömböt a piac pultjai mögött. Így viszont leültünk, bekebeleztük a jókora sárgadinnyét, megmosakodtunk, és eddigi sárga vizünket is lecseréltük az ittenire. Sajnos ez keserűnek bizonyult, de minket megszédített a lehetőség, hogy minden kulacsunkban hideg víz legyen. Valójában a józan ész azt követeli, hogy csak a hasunkba és a vázon utazó egyetlen kulacsba érdemes hideg vizet tölteni, a többiben jó lesz a langyos is.

Törökbecse előtt áttekertünk a Duna-Tisza-Duna-csatorna egyik szakasza fölötti hídon. A hajózózsilipre éppen akkor irányított rá egy eltévedt kishajót az éppen ott tartózkodó magyar kezelő. Mi ezt nem vártuk meg, hanem áttekertünk a főcsatornaág fölötti újabb felüljárón. Aztán bebújtam egy bokorba (mert a fosószilvák ekkorra megérkeztek a rendelt helyükre), és könnyítettem magamon.

SK közben eljutott az útszakasz torkolatáig. Itt megvárt, és Törökbecsén a Basahídi úti temetőben megkerestük a kalauzunk által jelzett (az elszakított területeken egyetlenként megmaradt) Hungária-szobrot. Hideg, ízletes vizet is vettünk a kapuban lévő vízcsapból.

Az aracsi templomromhoz vezető utat a Wikipédiából kimásolt egyik megközelítési irányból, a kikindai országút felől kezdtük keresni. A Locus-térképen (ráközelítve) ez a bekötőút látszott is. Tíz kilométert haladtunk aszfalton, ötöt egy elpusztult aszfaltút köves maradványain, mire megállhattunk a rejtelmes történetű, régebben német lovagrendi eredetűnek tartott, most inkább egy teljesen elpusztult faluhoz tartozónak vélt pusztatemplom mellett.

Magyar motorosok brummogtak éppen ott. Köszöntünk, majd lassan útnak eredtek. Magunkra maradtunk, kívül-belül körbejártuk a tetőzet nélküli, méreteiben és alakjában is nagyszerű templomot. A rendszerváltás óta a vajdasági magyarok szent helyévé vált ez a hatalmas rom, és legalább annyiban joggal, hogy vén volt, mint az Árpád-házi királyok.

Ezután meguzsonnáztunk, majd visszatértünk Törökbecsére. Ennek belvárosa lényegében egyetlen kereszteződést jelent. Itt megálltunk egy csevapra. Eddig minden megcélzott pékség zárva volt, mart ebben az országban működik a vasárnapi boltzár (nem úgy, mint odahaza, ahol pár éve a haspárti és élhetetlen tömegek visszakövetelték maguknak a vasárnapi plázajárást). Már majdnem száz kilométer volt mögöttünk, így a többi tervezett látnivalót máskorra hagytuk, és immár csak a holnapi táv megrövidítésével törődtünk. Így Óbecséig csak a DTD-csatorna főduzzasztójánál álltunk meg. A biztonsági őr ki is mozdult ránk, mert egy kicsit behatoltunk a tiltott területre.

Óbecsén is csak átszáguldottunk, maradék időnk Péterrévéig futotta. Itt egy folyópartra vezető földúton kerestem szállást. Egy, a Tiszára merőleges csatorna jobb partján üdülőterület lármázott, bal partján pedig letermelt nyárfás szomorkodott. Itt vertünk sátrat, az ágtörmeléket félrerugdosva. Mindketten jót fürödtünk a Tisza langyos, iszapos vizében. Este írtam naplót, mert másnap korán kellett kelnünk.