előző nap

a főlapra

következő nap

6. nap: 2021. VIII. 7. (szo)
Újbánovce - Batajnica - Zimony - Belgrád - Borcsa - Perlasz.
99,5 km

Sátrunk a mezőn erősen harmatos lett. Szerencsére az útifalunak tűnő Újbánovcéból senki nem rontott ránk, hogy megbírságoljon. Miközben a sátor száradt, megfőztem az utolsó tököt, aztán felkerekedtünk. A faluban SK kávézott, Batajnicában pedig betértünk egy pékségbe. A boltosnéni a sonkás-sajtos lepények mellé ráadásként adott egy kakaósat is. A telefont most agydinamóról töltöttem, mert a napsütés még gyönge volt.

Zimonyban egy kilátóteraszról kitekintettünk a Dunára, majd fölmásztunk a négyszögletes bástyás várfalak közé, az 1896-ban épített emléktoronyhoz, ahonnan pompás kilátás nyílt a Dunára és a városra.

Innen visszagurultunk a Duna-partra, beültünk egy nem túl drága étterembe, és megebédeltünk. Én pisztrángot, SK tintahalat kért. A vendégek túlnyomó része belföldi volt, és azt tapasztaltuk, hogy egyre többen hordtak maszkot az utcán is.

Ezután beszáguldottunk Belgrádba. Egy irgalmatlanul nagy OTP-banképületnél fölvettem ezer dinárt. Egy futóverseny miatt kerülőúton, majd gyalogsétányokon ballagtunk föl a Kalemegdán-parkba, és alaposan körbejártuk a várat.

Vezérfonalunk itt is SK kinyomtatott dokumentuma volt, amely történeti részleteket is közölt. Számunkra a legfontosabb emlék Hunyadi János győzelmének emlékköve volt, mely eléggé szerényen szólt egy zugban - magyarul és szerbül. A parkban családok, párok sétáltak, nagyobb turistacsoportok inkább a gumikerekű kisvonaton utaztak.

Több fizetős kilátópont is kínálkozott, de már egyikbe sem mentünk föl. Beértük a korlát egyik kiszögellésével, ahonnan jól látszott a Száva betorkollása, amely egy nagy zöld sziget mellett keverte el kékes vizét a Duna sárga vizével. (A Duna a sziget két oldala mellett öntötte vizét a Szávába.)

Legurultunk a Duna partjára, a kerékpárúton keletre tartottunk. Átkeltünk a vasúton, egy parkban meguzsonnáztunk, majd kupaktanácsot tartottunk a továbbiakra nézve.

Szendrő mint végcél nagyon megnyújtotta volna a hazautunkat, ugyanis 9-én még világosban akartuk elérni Szegedet. Ezért lemondtunk róla, és inkább megcéloztuk Nagybecskereket mint a következő valamirevaló várost. Ez nagyjából észak felé fekszik Belgrádtól, ami azt jelentette, hogy most értük el túránk déli végpontját. Itt tehát újra át kellett kelnünk a vasút alatt egy látványos, mély alagúton, majd egy buszpályaudvarnál fölkapnunk a külvárosi hídra. Ahogy itt az átjárást kerestük, egy bódéból ránk kiáltott két vagány, nálunk valamivel idősebb fickó, akik a hetvenes években és a közelmúltban is jártak Budapesten. Angolul lelkendeztünk egy jót, és adtak egy-egy doboz kólát. Aztán az ő útmutatásukat követve feljárdáztunk a hídra, átszáguldottunk rajta, és a többsávos, helyenként kétpályás 13-as úton észak felé igyekeztünk.

Pompás idő volt. Jó tempóban haladtunk, felváltva vezettünk. Egy utcai árustól nagy zöldbelű sárgadinnyét vettem, Csentán pedig sajtot, sós mogyorót, szilvát és ásványvizet - mert vízcsapot sehol nem találtunk. Perlasz után elkezdtünk sátorhelyet keresni. Balra a Begely-patak mellett nem akadt egy sem - csak új telkek mindenütt. Egy helyen behatoltunk közéjük, de mögöttük csak egy meredek partú, kicsiny csermelyfélét találtunk a járatlan bodzarengeteg mélyén. Ez bizony igényeink alatti szállás lett volna. Később egy erőmű állta el az utat a folyóhoz. Ezért megalkudtam a helyzettel, és letettem a fürdős alvásról. Kicsivel északabbra a szántóföldön jobbra tértünk egy traktorúton, és egy bokor tövében, szúnyogfelhőben letáboroztunk. Sátrunk a földúttól öt lépésnyire állt, de senki nem járt arra, hogy tetten érjen.