előző nap a főlapra következő nap

5. nap: 2021. VIII. 6. (p)
Szávaszentdemeter - Ruma - India - Ószalánkemén - Beleges - Újbánovce.
89 km

A gáton hajnali öttől hatig volt nagy mozgás, utána csend lett. Lassan előkászálódtunk, a mezőszéli fűzfa takarásában egy kicsit szárítottuk a sátrainkat. SK-nak elveszett egy cövekje, bár sokáig kutattunk utána az erős szálú, lenyomott fűben.

Kitoltuk gépeinket a gátkorona mögé, és közepes bevásárlást csaptunk. Én nyerstejet, dinnyét és szilvát vettem a gyaloghídnál sorakozó árusoktól, SK péksüteményt és kakaót. Leültünk reggelizni egy vörös háborús emlékmű elé, ahol a szemetest éppen kiürítette egy parkgondozó munkás.

Jóllakottan begurultunk a belvárosba. Először két római oroszlán (másolata), majd egy ókori hangulatú tűzfali tájkép került elénk. Aztán a Szent István térre mentünk. Betekintettünk a Szent Demeterről elnevezett ortodox templomba. Jó sötét volt odabenn, egy oldalhelyiségben halottakra emlékeztető gyertyák égtek, nagy szentképek sora volt kitéve csókolgatásra. Általában nők járultak oda, és többen mindegyik képet végigcsókolták. Általában sem egészséges ez az ilyen szokás, a mostani járványhelyzetben még kevésbé, és persze utálatos bálványimádás is. A templomban éppen nem folyt liturgia. A hívek saját indíttatásból járkáltak odabenn, vásároltak gyertyát és más cikkeket. Könyvek is ki voltak téve megvételre. A templom udvarának kapujában egy férfi állt, és kezében egy kis tálkával koldult. A külső kerítésen gyászjelentések függtek - sokan megálltak előttük, és úgy olvasták őket, mint valami újságot.

Ezután római kőemlékek után eredtünk, mert ez a város egy időben a Római Birodalom közel negyedének székhelye volt. Megtaláltuk a Szerémségi Múzeum épületét, de nem mentünk be, beértük a szemközti ház - a régi vámház - falán lévő két istenszoborral. Ezután a Szent Demeter utcán keresni kezdtük a kőemlékeket, minek során többszöri tájékozódásra szorultunk SK papírjából, mígnem kiderült, hogy azok mégiscsak a nevezett múzeumban találhatók.

Visszatértünk, és be is toltuk oda a biciklinket. Némi tanakodás után mindketten kifizettük a belépőt, és rendesen végigjártuk úgy a gazdag kőtárat, mint a történelmi kiállítást az őskori cserépedényektől, ékszerektől, szerszámoktól, az itt székelő római császárok (társcsászárok) pénzeiig.

Búcsúzás közben megkérdeztük, merre van a császári palota. És akárkit kérdeztünk efelől ezután, mind túl közelre ígérte, ezért nehezen akadtunk rá, noha óriási, modern, nagyablakos épület volt, boltozatos kupolával. Itt is mi voltunk az egyedüli látogatók. A körbejárása nem tart sokáig, de a feltárt romok és mozaikpadlók nagyon látványosak. A pénztároshölgy nagyon aranyos volt: megengedte, hogy betoljuk a biciklit, és beszélgetett is velünk.

A félnapos tekergéssel nemigen gyűjtöttünk kilométereket, de igencsak megéheztünk. Kiültünk a palota elé egy kerek térre, ahol volt pad, árnyék és vízcsap, valamint ferdén szökő ivókút is. Egy őrféle ember a szemünk láttára dohogva elzárta a kutat, mert az előttünk jött használója folyva hagyta (azaz a nyomógomb nem lükkent vissza magától). Nyilván azt hitte, hogy mi hagytuk úgy. Megebédeltünk és megterveztük a további teendőket. Célunk a Tisza-torkolat becserkészése volt - a torkolattal átellenes, vagyis nyugati partról, amihez jó darabon vissza kellett tekernünk tegnapi utunkon egészen Indiáig.

Sok dolog nem történt ott tegnap óta: az útépítő munkások éppen dolgoztak a vasúti felüljáró alatt. A sínek átvezetésének helyén tolattak ide-oda egy kosaras emelőkocsival, amelyet a kosárból irányítottak. Nem volt veszélytelen feladat, hiszen akármikor jöhetett a vonat. Az autósokat ároktól árokig érő, vízzel töltött műanyagballonokból álló akadály rekesztette ki. Két autós mintegy próbaképpen elszáguldott a barikádig, figyelmen kívül hagyva a lezárásra figyelmeztető táblákat, de aztán beismerték felsülésüket, és visszakullogtak. A munkások szó nélkül átengedtek bennünket, így nyolc kilométer kerülőtől menekültünk meg.

Rumában lefényképeztem egy szép fehér házat. A forgalom erős és bosszantóan felelőtlen volt. Az egyik vétkes autós pl. oldalról vágott elénk, a másik kitolatott elénk az útra. Harsány üvöltésekkel igyekeztem eltántorítani őket, hátha legalább a következő biciklistával rendesen fognak bánni. Putincén megettük a zöldbelű sárgadinnyét, Csodatevő Szent Miklósnál megmosakodtunk. Sebtapasszal fedtem le a bokámon keletkezett több napos kidörzsölődést, majd folytattuk utunkat India felé. A forgalom közepes volt, az idő gyönyörű, bodorfelhők nyája legelészett az égen.

Indiában betértünk egy pizzázóba; utána még egy sós mogyorót is vettem. Lefényképeztünk egy Teslát ábrázoló falfestményt. Innentől újra járatlan útvonalon haladtunk. Kis terelőutcákon kelet felé távoztunk a városból. Célunk Szalánkemén volt, s a Tisza-torkolat. A táblagépet továbbra is a hátsó csomagra helyezett napcellással töltöttem, mert már nyugatról sütött a Nap. Újkarlócán újabb szép felvételeket készítettem a házakról. Az autópálya keresztezése után találkoztam egy bizonytalan mozgású bosnyák autóssal, aki eligazítást kért Újvidék felé. Ezt térkép nélkül is meg tudtam adni neki.

Szép sima aszfalton haladtam, látványos fasorok közt, SK erősen elhagyott, főleg a sok fényképezéses, drótigazításos megálló miatt. Újszalánkeménben egy barackárus nő engem meglátva felugrott, megragadott egy barackot, és a kezembe akarta nyomni. Nem fogadtam el, mert ilyen esetben erkölcsi kötelességemnek éreztem volna, hogy vegyek egy egész kilóval. Ezért csak ránevettem, megköszöntem és tekertem tovább megállás nélkül. Ugyanitt lefotóztunk egy díszes ortodox templomot.

Térképem nem kapott GPS-jelet, ezért nem tudtam kitalálni, hogy elhaladtunk-e már az ószalánkeméni elágazás előtt. Végül SK megkérdezte egy fiatal nőtől, aki alig tudott angolul, de azt el tudta mondani, hogy még előttünk van az elágazás. A löszdombok közé vágódó, kanyargó mellékúton, meredek szakaszon lecsúsztunk a Dunához. Ószalánkemén a löszfal alatt meghúzódó üdülőtelep, vele átellenben ömlik a Tisza a Dunába. Mivel túránk egyik fő célpontja volt ez, nagy hangsúlyt tettünk arra, hogy azonosítsuk a torkolatot a többféle folyamágvég között. Végül egy teleobjektívvel leolvasott folyamkilométer (1215), egy parti világítótorony és egy a Tiszába beúszó motoros csónak látványa alapján sikerült úgy-ahogy behatárolnunk a Tisza torkolatát. Egy uszály és katonai hajók is megfordultak arra, egyikük leselejtezve a mi partunk mellett dangubált.

Töprengtünk, hogy a lejövetelünk forgalmasabb szerpentinjén toljuk-e vissza bicajunkat az országútra, vagy a térkép jelölte üdülőhelyi bekötőúton tegyük-e ugyanezt. Az egyik portán megkérdeztünk egy autóval éppen ekkor érkező nőt. Ő elmondta, hogy az utóbbi elég hosszú, de járható/tolható. Óva intett bennünket a kígyóktól. Mi inkább szúnyogokkal hadakoztunk az itt kezdődő, hol erősen kaptató, hol a folyó mentében harántoló, kettős betonnyomos bekötőúton. Egy kiugrón, két telek közti villanyvezeték nyiladékában végre sikerült elfogadható látképet nyernünk és rögzítenünk a Tisza torkolatáról. Először itt láttunk át a torkolatot eltakaró kis sziget fölött. Ezután egy kis csurgóból vizet töltöttünk.

Negyed hétkor felértünk a Szurdukba vezető útra, amely éppen javítás alatt állt, konkrétan murva és kőzúzalék alkotta. Délnek fordultunk, és a faluig három kilométeren át küzdöttünk a nagy szemű kövek között. Az autósok némelyike nem tudta felfogni, hogy az ilyen nehéz terepen a biciklista hol a jobb, hol a bal sávban kell, hogy keresse azt a nyomot, amelyen felborulás, megcsúszás nélkül haladni tud. Ezek nagy motorbőgéssel és dudálással közeledtek, és lassítás nélkül, murvát fröcskölve haladtak el mellettünk. A rendesebbek észlelték, hogy merről kell minket megkerülniük, és lassítottak is.

Az aszfalt egy Ópazovához tartozó kicsi, uszodás üdülőtelepnél kezdődött újra. Szurdukon is sok szép házat filmeztem. Belegesen már nagyon sötét volt ehhez, ezért csak átszáguldottunk rajta, és utána akartunk szállást keresni. Sajnos a falu orvul összenőtt a következővel, ÓBánovcéval, ezért kénytelenek lettünk egy dűlőúton a porták mögé hatolni, és a kukoricatáblák közötti tarlón sátorhelyet keresni.