Königsjodler
via ferratás túra, 2019. augusztus 8-10.

Barátaimmal, Szilárddal és Áronnal a nyár elején elkezdtük tervezni ezt az ausztriai sziklamászó túrát. Előkészületként beülőt és kantárt béreltem az I-Kaland nevű cégtől, és biztosítást kötöttem három személyre. Kocsim, a Skoda Fabia 2004-es évjárata miatt már nem volt jogosult az ezzel járó "asszisztencia-szolgáltatásra," de minket magunkat legalább lehoztak volna a hegyről helikopterrel, ha súlyos balesetet szenvedünk.

Augusztus 8-án, csütörtökön a Flórián térnél fölvettem a legényeket. Azazhogy helyesbítenem kell: Szilárd már jó ideje házasember és apa volt. Kislánya, Bianka felügyelete nem tette lehetővé, hogy felesége, Dóri is velünk tartson. Ehelyett ő otthonról nyújtott nekünk internetes támogatást, keresett adatokat az egyes mászóhelyszínekről. Hármunk közül csak Szilárdnak volt via ferratás mászótapasztalata, tehát ketten rövid betanításra szorultunk.

1. nap: 2019. augusztus 8., csütörtök.

Ez a nap autózással telt a Budapest - Hegyeshalom - Semmering - Leoben - Mühlbach am Hochkönig útvonalon. Ez körülbelül 550 kilométer volt, és kilenc óráig tartott. Eredeti tervünk az lett volna, hogy bemelegítésül egy könnyebb via ferratát fogunk teljesíteni még ezen a napon, de ezt este hatkor idő hiányában elvetettük. Így érkeztünk meg este kilenc körül a Mühlbach fölötti parkolóhoz, ahol sok túrázó aludt már kocsija mögött. Ebből arra következtettünk, hogy ez a legmagasabban fekvő legális ingyenes szálláshely - és mostanra már ez is megtelt.

Jó lett volna minél magasabban aludni, hogy takarékoskodjunk a másnapi napfényes órákkal. Szilárd tudni vélte, hogy az innen pár kilométeres kaptatóval elérhető, Erichhütte nevű hegyi vendéglő előtti térségen szabad vadkempingezni, de ezt a vadazás szempontjából közismerten szigorú Ausztriára gondolva nemigen hittem el bemondásra. Emellett semmi kedvem nem volt nagy felszereléssel (sátor, hálózsák, derékalj, plusz az úticsomag) felballagni egy ismeretlen, feltehetőleg lakott helyre, és ott a helyiek tekintete előtt vadon sátrazni. Arról sem volt fogalmunk, hogy ez az Erichhütte milyen jellegű, a személyzete mennyire megértő a saját üzletét rontó kérések iránt, és hogy ott hagyhatjuk-e nappalra a felvert vagy lebontott sátrakat.

Rövid tanácskozás után elvetettük az Erichhütténél alvást, és visszatértünk a Mühlbach alatti völgyszakaszra. A sötétség leple alatt az út mellett, egy füves parkoló-kiszögellésnél (én a patakpart rejtekében, társaim a nyílt tisztáson) vertünk sátrat. Nagyon kellemes éjszakánk volt, bár a patak csobogásától nem hallhattam, mikor jön arra egy-egy autó, melyből természetőrök fognak kiszállni, mert kapásból ráláttak társaim sátraira, melyeket a kocsi nem tudott kellőképpen elfedni.

2. nap: 2019. augusztus 9., péntek.

Én keltem korábban, megszárítottam és lebontottam a sátramat, megreggeliztem, majd fölébresztettem társaimat. Szilárd szeretett volna gulyáskonzervet melegíteni - és ekkor bizony pofára estem technikából, mert itt tudtam meg, hogy nem-felszúrós gázpalackból is kétféle létezik. A Campingaz-főzőm menete és szelepe nem illeszkedett a Primus-palackomhoz, mert az bajonettes volt. Így a konzerv végül felbontatlan maradt. Viszont rengeteg kolbászt, kenyeret, sajtot és paprikát vittünk a túrára, tehát senki nem maradt éhen.

Már jócskán fenn járt a Nap, mire társaim is lebontották a sátrukat. Kocsiba ültünk, átmentünk Mühlbachon, és néhány kegyetlen, autóköhögtető emelkedő leküzdésével visszaérkeztünk az utolsó parkolóhoz. Ez 1350 méter magasan volt. Az utolsó kocsihelyek egyikét sikerült elcsípnünk, és persze egy lélek nem volt már ott rajtunk kívül.

A parkolóból induló turistaút átlépett egy forgókapun, és egy magánlegelőn találta magát. (Egy üszőcske javában kóstolgatta a villanypásztort a patak átereszénél.) Fölsejlett a vízhiány rémképe, mert a legelő hosszan elnyúlt, és minden vízfolyást magába gyűjtött. A parkolónál lévő forrásra rögtön ki is kiírták: "Nem ivóvíz." Az útkanyarokban lévő csurgókhoz már nem, de az előttünk feltáruló fenséges, tarajos gerinc alatt szélesen húzódó gyepes lankán mindenütt látszottak a legelészés jelei, ami szinte biztossá tette a csurgók kóliszennyezettségét.

Egy murvás szerpentinen felgyalogoltunk az 1540 méter magasan álló Erichhüttéhez. Ittam egy korsó sört 1200 forintért, a hazai éttermi ár duplájáért. A csapról megtöltöttük kulacsainkat, így fejenként körülbelül két liter innivalót tudtunk tartalékolni a mászáshoz. (Nekem ez siralmasan kevésnek látszott már ekkor is, de a kemény mászáshoz nem akartam nagyobb hátizsákot hozni, a meglévőbe pedig csak egy nagy palack fért bele.)

A fogadónál nem láttunk sátrazásra alkalmas, rejtett helyet, de azt mindenesetre reméltük, hogy egész nap nyitva lesz, így lefelé jövet újratölthetjük kulacsainkat. Hálózsákokat is cipeltünk magunkkal, mert úgy tudtuk, hogy a Hochkönig-csúcson lévő matracszálláson, ahol a szállásdíj harminc euró körül van, mindenki saját zsákjában alszik. Az én kis táskámhoz kívülről kellett hozzápókozni a bezacskózott hálózsákot, míg Szilárd óriási hátizsákjába belefért mindkét társamé. Áron egy kisebb hátizsákot vett a hátára, ezért ők folyamatosan cserélgették a terhüket.

A kunyhónál kezdődő piros jelzésen, a vízmosás mentén felcammogtunk a Schönbergalm nevű elágazáshoz, 1700 méterre. Itt egy törpefenyvesen haladtunk át, majd zegzugosan fölkapaszkodtunk a Grandlspitz oldalába. Itt még nem dőlt el, hogy vállaljuk-e a Königsjodler nevű, igen nehéz vasalt utat, vagy a rendes turistaúton másszuk meg a 2914 méteres Hochköniget. Minket előzgető, sportosabb turisták igyekeztek róla lebeszélni bennünket, látván tapasztalatlanságunkat, csomagunk méretét és az én termetemet. Leginkább attól féltünk, hogy kifutunk az időből és kénytelenek leszünk a gerincen éjszakázni, ami a másnapi lejutást nagyon veszélyessé tette volna. Szomjasan, rozsdásan sziklát mászni életveszélyes. Ráadásul a Dóri által jelzett, a Königsjodlerről kiszálló vészútvonal is nagyon magasan kezdődött, tehát fölmenetben nem sokat használt volna nekünk.

Végül egy ösztönös döntéssel beszálltunk egy vasalt útba, amelyről talán csak Szilárd tudta, hogy nem az őáltala öt évre leküzdött gyakorlóterepre, a "kis sziklára" vezet fel, hanem maga a nagy via ferrata, a Königsjodler kezdetét jelenti. Ezt csak a "Belépés saját felelősségre" táblánál tudtuk meg, amelyre a kiépítést végző mérnök (?) nevét is ráírták.

Jó erőben, közepes vízkészlettel rugaszkodtunk neki a mászóútnak. Egységes mészkőrögön haladtunk, amit abból is láttunk, hogy víz már sehol nem folyt rajta. A via ferrata, németül Klettersteig egy hosszú, a sziklához 3-4 méterenként odaerősített sodronykötelet jelentett, amihez a nehezebb helyeken lábtartó- és kapaszkodó-kapcsok is járultak. Két helyen (sziklatornyok közti átlépéshez vagy átmászáshoz) alsó és felső kötelek voltak beépítve.

A mászási technika kezdőként is érthető volt: egyszerre mindig legalább egy karabinerrel becsatolva kell lennünk, de kiesésveszélyes helyeken mind a kettőnek bekapcsolva kell lennie, mert előfordulhat, hogy valamelyiket mégis rosszul csatoljuk be. Ahol lehet, a sziklát is foghatjuk, de kezdőként én rendszerint a kötelet markoltam. Lábunkra elengedhetetlen a kemény bakancs, ezzel nagyon sok energiát megtakarítunk. Kesztyűm nem volt, ettől több vízhólyag nőtt az ujjamon, és az utolsó métereken veszélyesen csúszni is kezdett a tenyerem.

Az eddig velünk együtt haladó többi turista jórészt a piros jelzésen haladt tovább; néhányan még leelőztek minket a mászóúton, de hamarosan magunkra maradtunk. Ebben fő szerepe lehetett a délutánba hajló időpontnak. Lassan, óvatosan végighaladtunk a Mühlbacher Turm nyugati oldalán, óránként pár száz métert megtéve. Különféle nevekre hallgató átmeneteket teljesítettünk, például Via Mala, Ördögtorony és hasonlók. Leküzdöttük a háromköteles átlépést is, de a nagy remegéssel várt lajhármászásos szakaszig már nem jutottunk el.

Vizünk pár decire apadt, időnk rohamosan fogyott, egyre jobban elfáradtunk. Ráébredtünk, hogy a piros jelzés felé mutató vészkilépési helyhez már csak esti szürkületkor tudnánk eljutni, s a jelzésen csak késő estére érnénk el a csúcsot. Mindenképpen másnapi lejövetel várt volna ránk, és mivel ez is irreálisan sok időbe telt volna, körülbelül négy órakor a visszafordulás mellett döntöttünk. 2400 méter magasra sikerült feljutnunk, és a következő események megmutatták, hogy így is a végsőkig feszítettük a húrt.

Erőltetett tempóban indultunk lefelé, csakhogy alig voltunk gyorsabbak, mint az odaúton. Egy helyen fölfelé kellett másznunk jó tíz métert, és a szomjúságtól és a kimerültségtől alig tudtuk legyűrni. Engem úgy kellett lebeszélni arról, hogy egy útvonalunkra merőlegesen lefelé induló, egyre jobban lemélyülő és meredekülő vízmosáson eredjek neki a visszaútnak, ami biztos lezuhanással járt volna az alsóbb részeken, ahol a vízmosás valószínűleg szakadékossá mélyült.

Társaim párszor pihenni tértek, s ilyenkor hosszan kellett őket nógatni és szólongatni. Áronnak egyszer húsz méterről kellett üvöltöznünk a szikla túloldalára, de már nem hallotta, hanem kimerülten pihegett egy zugban. Ez utólag komikusnak tűnhet, de a helyszínen inkább ijesztő volt. Az első felvetésnél tisztáznom kellett, hogy utazási biztosításunk nem fedez egy esetleges helikopteres hegyről mentést pusztán a kimerültségre hivatkozva. Élelmem, vizem elfogyott, tagjaim berozsdásodtak. Elöl haladtam, és kezdett kihagyni a döntési képességem is.

A via ferrata legvégén, egy kétméteres, aláhajló letörés tetején ugyanis elfelejtettem kicsatolni mindkét karabinert, és fennakadtam az utolsó cöveken. Alattam már nem volt feszes kötél, így az aláhajló sziklába kellett volna beletaposnom, de nem találtam támasztékot. Már nem bírtam nagyon sokáig tartani a súlyomat, izzadó markomból lassan kicsúszott a kötél.

Fölöttem ott kapaszkodott Szilárd. Gyorsan odakurjantottam őt, hogy amíg még tudom tartani magam, akasszon ki. Félő volt, hogy lógva maradok a szögön, és társaim, akik fölöttem voltak, nagyon nehezen tudtak volna onnan kiszabadítani. Szilárd odaugrott, lehajolt, és mindkét karabineremet kioldotta. Erőm határán járva leugrottam, és végre szabad voltam. Nehéz helyzet volt, és Szilárd példás bajtársiassággal oldotta meg. Köszönöm neki!

Mindannyian fölöttébb kimerülve értünk vissza a piros jelzéshez. Itt egy nagy hórongyból olyan-amilyen ivóvizet nyertünk, és végre kiszálltunk a mászószerelésből. Nekem erősen fájt a sarkam, úgyhogy társaim pihenésekkel együtt is messze maguk mögött hagytak. Már sötétben értünk vissza az Erichhüttéhez, ami sajnos időközben bezárt. Vizet sem vehettünk, mert a környéken található vályúk láthatólag a teheneket szolgálták. Aztán a szerpentinen lefelé bicegve az utolsóelőtti útfordulónál mégsem bírtam tovább, és teliittam magam a csurgóból. Szerencsére nem lett tőle bajom.

A parkolónál lengyel, cseh és másféle turisták hevertek pokrócaikon, így próbálva időt nyerni a másnapi hegymászáshoz. Kocsiba szálltunk. Mühlbachban megálltunk vizet venni (egy panzió árkádjai alatt, rusztikus favályúban van ivóvíz), majd az előző esti szálláshelyünkre tértünk vissza aludni. Ezúttal megígértem, hogy csak nyolckor ébresztem társaimat. Kimerítő nap állt mögöttünk, és még fel sem fogtuk, milyen nagy veszélyből sikerült az utolsó pillanatban kiugranunk.

3. nap: 2019. augusztus 10., szombat.

Reggeli után még visszakocsiztunk a tehenes parkolóhoz Dóri pulóveréért. Mühlbachban bevásároltunk, aztán több pihenővel ugyanazon az úton hazatértünk Budapestre.

A fő tanulság az, hogy túl nehéz vagyok a via ferratához - esetleg azt is mondhatnám, hogy az is túl nehéz nekem. Valószínűleg meg fogok maradni a szelídebb kategóriájú útvonalak mellett. További tanulság, hogy előre megnézhettük volna, hogy milyen nehézségű ez az útvonal - és bizony a legnehezebbek egyike volt.

A túráról fejkamerás videót is készítettem. A hangminőségen lehetett volna javítani, de nem sikerült.