előző nap a főlapra következő nap

6. nap: 2018. VII. 8. (v) 7¹⁵ - 20⁰⁰
Tatár-hágó (Jablunickij pereval) - Mezőhát (Lazescsina) - Kőrösmező (Jaszinya) - Feketetisza (Csorna Tisza) - (gyalog) Tisza-forrás (Vitik Tiszi).
19,4 km + 17 km gyalog

Reggel megállt egy autó a szállásunk alatt. Egy ember kiszállt belőle dohányozni és pisilni. Aztán teheneket hajtottak arra. Sem ez, sem azok nem törődtek velünk. Hűvös éjszaka volt, sátrunk eléggé nedves maradt. Felcihelődtünk, és a sátrat egy közeli, forrással büszkélkedő pihenőhelyen szárítottuk meg. SK kávét főzött, én elkészítettem a vargányát pörköltnek. Végre elfogyott a maradék három tojás, ami az előnytelen elhelyezés miatt egyre-másra repedezett és tört az előző napokban.

Itt egy órácskát időztünk, majd föltekertünk a hágóba. Szőrme- és zsibvásár volt már ott. Beláttuk: itt sem aludni, sem sátrat szárítani nem tudtunk volna. Készítettünk pár képet, és visszagurultunk ugyanazon az úton. Lefelé menet agydinamóra tettem a telefont, hadd erősödjön. Alig volt már benne szufla, mert inkább a táblagépet töltöttem az emelkedőn Kőrösmezőig, és azt is elég rossz hatásfokkal.

Mikor leértünk a városba, röviddel a katonai emlékmű fölött egy erős zuhé csapott oldalba bennünket. Így gurultunk át Feketetiszára. Az eddigi könnyű esővédelem mellé a fényképezőstáskára lélekszakadva ráborítottam a kék nejlon esőkabátot. Az eső csakhamar elállt, a falu közepén visszaigazítottuk szerelésünket a fülledt, meleg időhöz. Dél körül járt.

A hepehupás, és ennek kiegyenlítése végett nagyszemű zúzottkővel szilárdított főutcán lépésben haladunk. Egy kishíd után minden előzmény nélkül egy nagy reccsenés hallatszott az első kerekem felől, és egyidejűleg kirogyott kezemből a kormány. Odanéztem, és megdöbbenve láttam, hogy eltört az első villám mindkét szára, mégpedig a tövéhez közel. Nagyot üvöltöttem a meglepetéstől, és letottyantam a földre. Az első villa előrenyaklott, csak a kosárnál fogva tudtam tartani a kereket. A bowdenházak erősen feszültek, a műanyag sárhányó rövid küzdelem után elszakadt. A villa javíthatatlan volt, még valami seprűnyél befaragásával is csak tolni lehetett volna a gépet. Először le kellett málházni a bicajt, aztán elkezdhettünk gondolkodni azon, mit tegyünk. (Az alábbi öt fényképet SK készítette a döntő pillanatokban, köszönöm az átengedésüket!)

Az első ember, aki arra járt, nem tudott segíteni, csak megállapította, hogy bizony ez a kerékpár ma nem fog továbbmenni. A második viszont egy helyi motoros erdész volt. Megmutatta az erdészet egyik fészerét: oda betolhattam a masinát, miután lefejtettem róla a hátsó csomagot is. Lelakatoltam, a nagyobb darab csomagokat pedig a szomszéd üldögélőszobában helyeztem el az ágy alá. Egyeztettem az ott időző másik erdészféle emberrel, hogy valamivel később érte jövök. Tanácsot kértünk: van-e "kuznyec" (kovács) a faluban. Volt, de vasárnap lévén nem dolgozott. Mindenképpen meg kellett várnunk a javítással a másnapot. Arra gondoltam, legalább ideiglenesen hegesztessük meg a villát, aztán tovább tudunk tekerni az első nagyvárosig, ahol vehetek egy pótvillát.

Egy darabig tanakodtunk, hogy mit tegyünk még a mai napon. Bennem felmerült az az ötlet, hogy itt lent megvárom a javítást, SK pedig menjen föl a forráshoz, és várjon be ott. Ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ilyen nehéz helyzetben ne váljunk szét, hanem menjünk együtt fel a forráshoz.

Villámgyorsan áttekintettem a távlati lehetőségeinket: most már csak ugyanezen az úton visszatérve tudjuk folytatni a túrát, mert kétszer nincs értelme fölmásznunk a forrást hordozó, egyébként nem nevezetes nyeregbe. Így viszont nagyjából Husztig nem marad érdemi választásunk, csak a Tisza mente; onnan majd betérhetünk a Nagyág völgyébe, Dolha és Szolyva felé. Ez mindenképpen tarthatóbb vészterv volt, mint a Tatár-hágó újbóli megmászása, majd a nagy hazát elhagyó kerülőút a Vereckei-hágó felé.

A fel- és visszagyalogláshoz nekem elég volt a minimális felszerelés: fényképezőstáska, esőkabát, étel és víz. Így hát a csomagokból magamhoz vettem az első táskák egyikét, beleraktam a szükséges dolgokat, a többit az erdészek gondjaira bíztam. Így indultunk el a Tisza-forrás felé, ami még tizenhét kilométerre volt, és egy göröngyös, helyenként sáros földút vezetett oda. Ez a folyó völgyében hosszan, egyenesen haladt, és csak a végén vetett hurkokat az emelkedőn. Sánta Kutya hol tekert, hol pedig tolta gépét, én pedig tőlem telhető sebességgel ballagtam mögötte. A falu végén egy erdészház utunkat elálló sorompója zavart meg engem, mert úgy tűnt, arrafelé nincs tovább. Persze útmutatást adhatott volna a tövében terpeszkedő, elteregetésre váró óriási zúzottkő-halom, amely a faluban már megerősített utat volt hivatva a felső szakasz egy részén is járhatóbbá tenni. De ennek végiggondolására nem volt időnk, ezért kitértünk oldalra, ahol erős emelkedő fogadott, és a sárga jelzés is eltűnt. Hamar beláttuk, hogy így kikerülünk a folyó völgyéből, így visszatértünk az erdészházhoz, és a sorompót megkerülve csakugyan megtaláltuk utunk kemény, agyagos folytatását.

Egy kis játszótérnél megálltunk ebédelni. Arra járt egy platós teherautó: fiatalok ültek rajta, és azt kiáltották vissza integetésünkre: "Szlava Ukraine", vagyis "Dicsőség Ukrajnának!" Egy másik csapat egy zárt kisbusszal jött: ők üvöltözés nélkül kiszálltak, és a közeli kunyhóba bújtak be enni. Szembejött pár motoros, egy lovasfogat vezeték csikóval, továbbá két biciklista. Vízre nem volt gondunk, több csurgó is fakadt a hegyoldalban. Láttuk, hogy e helyen változatos turistaforgalom van, de a többség mégis teherautón teszi meg az utolsó kilométereket, legalábbis fölfelé.

Lassan, komótosan ballagtunk fölfelé a mérsékelt emelkedésű úton. Hol beszélgettünk, hol meg elszakadtunk egymástól, hogy a saját tempónkban haladhassunk, és kedvünkre fényképezhessünk. A völgyben számos, olykor névvel is jelölt és kiépített csurgó fakadt. Egy tisztáson láncos kerekű és lánctalpas erdőgazdasági gépek vesztegeltek.

Eljutottunk egy óriási, elhagyatott, nemrégiben kibelezett, zsindelyes faházhoz, ami sejtésem szerint azonos lehetett a Kijevi Egyetemnek a térkép ígérte kutatóházával (?) - bár a helye nem pontosan egyezett a térképivel. SK egy irdatlan papírtérképet hozott, és az e ponton részletesebb volt az enyémnél. Néhány motoros pihent ott, de a hely lehangoló volt; kiváltképpen a kültéri latrina, amelyből még én is háttal mentem kifelé, annyira (te)le volt csinálva. A ház körül láttunk két nőt is: alighanem a motoros fickókkal jöttek. A Tisza itt körülbelül öt méter széles és húsz centi mély volt. A ház fölött mintegy nyolcszáz méter hosszan nagy sarak következtek; ennek okát nemsokára megleltük egy oldalról befolyó csermelyben, amely árkolatlanul hömpölygött le egy favágók használta letermelőút keréknyomaiban, és csak részben bújt be az áteresz alá, részben viszont a mi utunkra csurgott rá. A rossz tervezésnek ez az iskolapéldája eléggé bosszantó volt, mert a szandálom belülről is sáros lett, ami a gyaloglás hatékonyságát nagyban rontotta.

Kicsivel följebb a bal oldalon, egy felhagyott kőfejtőnél gyönyörű palás kőzetek bújtak elő a talaj alól. Öt órakor sikerült műholdjelet fognunk, és vele a helyünket megállapítanunk. SK beállt a Tisza közepébe, hogy lefényképezhesse, és elmondhassa róla: ez a folyó vitte el Szeged városát 1879-ben. A Tisza itt körülbelül három méter széles és tíz centi mély volt.

Jellegzetes domborzatú, lekopasztott hegyoldalak környezték itt a Tiszát. Valamivel később az út cikkant egyet, és két harántolással a völgy talpa fölé került. A fordulóban ritkaságszámba menő eligazító táblát láttunk, amely elárulta, hogy még ötödfél kilométernyire van a cél, és hogy jelenleg 1075 méter magasan járunk. Szép kilátásra csodálkozott rá a tekintetünk, aztán utunk visszatért az erdőbe. Láttam egy ortodox keresztet, amely azoknak állított emléket, akik 1944-ben "a hucul táj boldog jövőjéért áldozták életüket" - valószínűleg a magyar hadsereg ellen, de nem a szovjetek oldalán, hanem egy kicsi, önálló ukrán államalakulat reményében.

Egyszer csak földutunkból jobbra kiágazott a sárga jelzés, és kis katlanon átvágva mászni kezdett a ligetes hegyoldalban. Egy pihenőkunyhó állt itt, és tábla jelezte hatszáz méterre a Tisza forrását. Az ösvény olyan meredek volt, hogy nem lehetett rajta feltolni a biciklit. Ezért eldugtuk egy bokor mögé, és gyalog mentünk tovább. Egyszersmind eldöntöttük, hogy itt, a kunyhóban vagy a környékén alszunk.

Könnyű felszerelésünk dacára lihegve másztuk meg az utolsó métereket. Még világosban értük el a forrást, ahol egy ukrán turistacsoport lánytagjai nagy módszerességgel mosták hajukat és lábukat a forrás alatti vályúkba, persze habfürdővel. A Tisza bánatosan elmondhatta volna, hogy az első két méter után máris a szennyeződés útjára lépett. Odaléptünk a többnyelvű táblákkal díszített forráskifolyóhoz, megtöltöttük kulacsainkat jéghideg vízzel, és mielőtt belekortyoltunk volna, elszavaltuk a régóta tervezett üdvözlőverset: "Ki a Tisza vizét issza, / vágyik annak szíve vissza." Az ukrán leányok valószínűleg nem értették a szót, de hallották a rímet és a hangsúlyt. Nagy pillanat volt ez mindkettőnknek. Sánta Kutya most harmadszor próbálkozott azzal, hogy eljusson ide; korábban ez különféle okokból nem sikerült. Én először jártam itt, és nem álltam messze a kudarctól. Társam eltökéltsége és saját makacs kitartásom mégis elhozott a nagy hazának erre a drága helyére. Tudtuk, hogy ha innen nem megyünk is tovább, a túra egy jelentős célját már mindenképpen elértük, és mindketten gazdagodtunk hazánk ismeretében, és erősödtünk szeretetében.

Ezután elolvastuk a forrás mellett található magyar, szerb, román és szlovák nyelvű táblákat - aszerint, amilyen országokat a Tisza az útján érint. (Megnéztük a térképen: a szlovák tábla pár kilométer hosszú határfolyó-szakasznak szól.)

A korlátokkal védett, fölfelé is folytatódó ösvényen fölballagtunk a széles, lapos nyeregbe. Alighanem (kis kerülővel) ugyanide vezetett volna az általunk elhagyott földút is, de az én térképem itt csődöt mondott, és nem jelölte rendesen. Négy-öt sátor állt a nyeregben; előttük férfiak valami babos jellegű ételt főztek bográcsban - nyilván az odalent mosakodó lányok társai. Valószínűleg a gerincen jutottak ide, míg a teherautó-platóról felénk kurjongató társaság itt kezdhette meg túráját.

A nyeregben egy fakunyhó, egy esőgyűjtő műszer és egy modern útjelző tábla állt. Az erdőszélen, emlékkövek között egy XIX. századi felirat a Tisza Lajos facsoportot jelezte - amint otthon kiderítettük, egy 1882-es erdészeti közgyűlés emlékére.

Visszaballagtunk a kunyhóhoz. Telefonáltam Julinak, majd megvacsoráztunk, és egy darabig beszélgettünk. Ezután SK sátrat vert, én pedig esőköpenyembe burkolózva befeküdtem az asztal mögé. Nem volt könnyű éjszaka, elég sokat dideregtem, de legalább alulról nem fáztam, mert a kunyhó fapadlós volt. Éjjel diákcsemegével tartottam magamban a hőt.