előző nap a főlapra következő nap

5. nap: 2018. VII. 7. (szo) 9¹⁵ - 20⁰⁰
Barnabás (Kosztilivka)- Kiscserjés (Vilhovatij) - Rahó (Rakhiv) - Bilin - Tiszaborkút (Kvaszi) - Kőrösmező (Jaszinya) - Mezőhát (Lazescsina).
58,7 km

Ezen a reggelen új útiruhát öltöttem, aztán kíváncsian körbejártam a környéken. A térképem jelezte gyümölcsöst nem láttam, csak egy kis kaszálót, egy feszületet, egy vadetetőt, és egy hosszú földletörést a folyó mentén. Tegnap esti vendégeink valahol odébb jöhettek föl a folyópartról e letörésen. Arra a következtetésre jutottam, hogy a mi lapos erdőnk régebben valószínűleg fátlan terület volt, ugyanis most is jórészt sarjak alkották. Feltételeztem, hogy a vasút építéséhez idehordott töltőföldön nőttek ki: ez indokolhatta a földletörés meredekségét is. Valójában tegnap ez a jól ábrázolt terepi adottság vezetett nyomra engem térképnézegetés közben avégett, hogy itt kellene aludnunk: a falutól folyóval és járatlan vasúti híddal elválasztott, erdő borította, lapos földdarab a környék kevés jó szálláshelyeinek egyike volt.

Sánta Kutya a helyszínen talált zöld és büdös galambgombát, piruló galócát, de emezeket sem kezdtem el megfőzni. A sátor lebontása után megreggeliztünk, aztán visszatoltuk gépeinket a hídon át Európa közepére, ahol már egy buszrakomány turista fényképezte önmagát.

A helyi hagyomány ezt a helyet Európa közepének tartja, amiből egyébként Közép-Európában tucatnyi akad Litvániától Körmöcbányán át Németország keleti csücskéig. Valószínűbb, hogy ez csak egy háromszögelési pont lehetett a Ferenc József idején létrehozott geodéziai ponthálózatból. Latin felirata is csak erre utal, Európa közepét nem említi.

Felhős idő volt kis napsütéssel. Vonat már nem járt a hálóhelyünk melletti vágányon, sínei között félméteres sarjak nőttek. Elindultunk. Barnabáson szép templomot és hímestojás-szobrot láttunk, valamint egy látványos játszóteret a falu felső végén. Felső végén a lányok áfonyát árultak.

Errefelé, egy magasan fölénk emelkedő dombtetőn emelkedett a kék színű, sárga tetejű, gyönyörű fatemplom, amely az ukrán falunevet (Kosztilivka = Egyházas) is adta. Ugyanebben a faluban láttunk egy függőhidat a folyón, s itt filmet is készítettünk.

Délben beértünk Rahóra, e tizenötezres városkába, ahol a lakosság mintegy tizede ma is magyar. A bejáratnál mellőztünk egy erdőgazdálkodási kiállítást, mely szép faragott kapujával hívogatja a látogatókat. Rahónak a déli végén is van egy függőhíd; itt az útminőség jobb lett. Láttunk egy üzemet, jobbra egy kis Tisza-hidat, és volt itt egy villanyelosztó telep is. Társam e ponton megkérdezte, hogy melyikünk biciklije nyikorog. Füleltem, és azt feleltem, hogy bizonyára az övé - mert én inkább recsegek és nyiszorgok. A recsegést az állítható szögű kormányszár, a nyiszorgást pedig a torta műanyagdoboza bocsátotta ki. Indulás előtt megpróbáltam megkeresni az ő hátsó kerekeinek időnkénti fémes csettenését, és úgy találtam, hogy a csillogó-villogó, mindkét villára ráfogó kitámasztója kezd beleérni a küllőkbe. Jól meg is húztam hát.

Rahón bementünk egy Du-men nevű nagyáruházba, péksüteményt és diákcsemegét vásároltunk. Nagyon érdekes látványt nyújtottak a rekeszekben szabadon álló kimért darák és tészták. Örültünk, hogy ide még nem tette be a lábát az ostoba higiéniai szabályokat hozó brüsszeli okostojás-hadsereg. Sánta Kutya ezt a festői látványt lefotózta, de én nem mertem.

Menet közben elhatároztuk hogy a Tisza-forrás elérése előtt még fölhajtunk a Tatár-hágóba, Kőrösmezőtől keletre, mert ez nagyon stílusosnak látszott. Akkor még úgy képzeltük, hogy még ezen a napon fel tudjuk tolni a gépeket a forráshoz de csalódnunk kellett. Vettem némi vargányát egy utcai árustól. Nagyon olcsó volt, egy kilót nyolcszáz forintnyi hrivnyáért adott.

SK bekéredzkedett egy palack vízért egy vendéglőbe, amelynek előterében könyvespolc volt ukrán és orosz nyelvű könyvekkel. Ezt hallva én is bemerészkedtem. A víz lassan csurgott a csapból, de jó szívvel adták. Én közben próbáltam ukránul olvasni, közepes sikerrel.

Ezalatt megvastagodtak fölöttünk a felhők, ezért fényképezőmet könnyű vízvédelem mögé dugtam. (Ez azt jelentette, hogy ráborítottam egy üres nejlonzacskót.) A város felső végénél egy irdatlan árhullám-lassító betonkoloncokkal teli zátonyt láttunk a folyó közepén. SK úgy sejtette (valaki elmondásából), hogy ezek a betongúlák és -hengerek az egykori Árpád-vonal erődítményeiből származhatnak. Ő egy korábbi ittjártakor már látta ezt a nagyszerű védműrendszert, amely 1944-ben hosszú időre feltartotta a 4. Ukrán Front erőit, és végül csak a román kiugrás után, megkerüléssel tudta elfoglalni az ellenség.

A városnak csak a központi részét láttuk, noha térképünk a folyó túloldalán még két templomot jelzett. Egy újabb függőhídon páros önarcképet csináltunk, és motorosokkal is találkoztunk. Igazi ebédre nem is álltunk meg, csak a kormányra akasztott zacskóból falatoztam sósmogyorós-mazsolás diákcsemegét. A város északi kijáratánál, ahol a két Fekete- és a Fehér-Tisza összefolyását keresgéltük, egy nyúlfarknyival túlszaladtunk: Sánta Kutyát végül egy arra járó néni igazította útba, és hozzátette, hogy arrafelé nagyon sok a cigány.

Valóban, a régi, rozzant betonhídról jól lehetett fényképezni a kétféle színű víz összesimulását. Megállapítottuk, hogy a Fekete-Tisza most sárga volt, a Fehér-Tisza pedig kék. Cigánygyerekek eregettek "sárkányt," azazhogy egy kiszuperált videókazetta szalagjából és nehezékként ennek orsójából készített házilagos összeállítást. A szegénység közepette is megindító volt látni, mi mindenből lehet játékot varázsolni a gyerekeknek. Feljebb a szüleik tereferéltek a teraszon üldögélve, de az eső csakhamar beűzte őket a házukba.

Én tévedésből a keleti, erősen emelkedő úton mentem tovább, majd mikor láttam, hogy SK elmarad, visszagurultam a hídhoz. Neki volt igaza: innen a Tisza völgyében kellett maradnunk. Voltaképpen csak az összefolyás kedvéért jöttünk be ide.

Elkezdett szemerkélni az eső, de egyelőre mögöttünk maradt a súlypontja, és a szél is szemből fújt. Aztán oldalról fölénk is esőfelhők gyűltek, így hűvösen csapdosó, kellemes esőt kaptunk. Néhány fényképet megint a fejkamerával kellett ellőnöm.

A következő faluban, Bilinben a törmelékmezőn (holdbéli tájon) két rozsdás vastartály hevert. Tiszaborkúton (melynek ukrán neve Kvaszi), egy bácsi éppen előttünk húzódott le kocsijával egy csurgókúthoz. Itt végre töltöttünk magunknak vizet biztonságos forrásból. A falu felső részén találtunk egy aranykupolás fatemplomot, majd egy bádogozott fatemplomot és egy kékes betontemplomot.

Lassan kúsztunk-csörlőztünk fölfelé, s a Tatár-hágó egyre inkább a lehetséges szálláshellyé lépett elő terveinkben. Egy buszmegálló-táblán "Keveliv" feliratot láttam, amelyet térképem nem tartalmazott. Utólag rákeresve úgy találtam, hogy ez már Kőrösmező külterülete, magyarul Kevele. Az útminőség most pompás volt: még az első kerekem ugrálását, nyolcasát is jól éreztem.

Fél ötkor megérkeztünk a trufaneci vízeséshez. Felmásztunk pár métert, gyönyörködtünk benne. SK felfigyelt arra, hogy a helyszíni ismertetőtábla a patak fölött csúcsos kunyhót tartó fahidat mutat, de ebből már a csak a pillérek maradtak. A többit nyilván elvitte a víz. Egy szerelmespár szintén ott lépkedett, támogatta és fotózta egymást a meredek patakparton.

Felfelé menet nehéz volt agydinamóról töltenem a táblagépet, napsütés nem volt, ezért csak 50 százalékig tudtam tornázni a töltöttséget. Kőrösmező déli végén egy óriási romosodó gyárépület előtt összefutottunk egy osztrák bicajos házaspárral. Harminckét éve házasok, a közös túraszenvedély hozta össze őket, és minden évben együtt túráznak. Most Linztől vonatoztak, ahonnan számítva a négyszázadik kilométerüknél tartottak. Kultúrszállásokon aludtak, de nem foglalták le őket előre. Sokáig beszélgettünk túraszakmai és emberi dolgokról, Juliról, aki Taizében van, az országrész lemaradottságáról, történelméről. Európa közepét viszont kihagyták, mert nem tudták, hogy itt kell keresni.

Kicsit feljebb egy nyíregyházi gyalogos túracsoporttal futottunk össze, akik a hegygerincről tartottak lefelé. A gerincen az Árpád-vonal bunkerei látszottak. SK elmondta hogy ezek emlékbunkerként vannak megjelölve, de nincs odaírva, ki építette őket. Elgondolkodtam már korábban is azon hogy az idevalósi, 1941-45 között elesett katonák vajon kinek az oldalán harcoltak. Vajon átszöktek a nagy Szovjetunióba, és ellenünk küzdöttek, vagy besorozták őket a magyar királyi hadseregbe, és Sztálingrádnál ontották vérüket Hitlerért? Ez utóbbi valószínűbbnek tűnt. Mindenesetre tisztességes emlékművet kaptak, néhol még csillaggal megjelölve is.

Ráadásként egy ukrán nő állított meg bennünket. Cigarettát kért, de az nem volt nálunk. Aztán kertelés nélkül lejmolni akart tőlünk némi pénzt, de nem adtunk.

Kőrösmezőn megvacsoráztunk, és körülnéztünk az emlékhelyen. Itt a legnagyobb plakátról az oroszok elleni "furcsa háború" teljesen valóságos halottai néztek ránk. Szállásul egy közeli hegy tetején lévő fenyvesfoltot szemeltem ki, de ez SK-nak nem tetszett, mert sokat kellett volna odáig földúton talpalni. Egy sífelvonó tetejénél, kápolna szomszédságában terült el - csak ennyit láttunk a híd alól, ameddig felhatoltunk egy oldalvölgyön. Csakugyan nem volt egy ideális szálláshely.

Továbbrúgtattunk, de a következő próbálkozásunk is kudarcba fulladt, mert minden talpalatnyi hely kaszáló volt, vagy házak álltak rajta. Néhány facsoport bújt meg köztük, de leginkább meredek helyeken. Úgy látszott, fel kell tekernünk a Tatár-hágó közelébe. Egy útkanyarban, ahová törmeléket borítottak le, szintén hiába kerestünk alható helyet. Következett egy kis lejtő, majd ismét erőltetett mászás, és végre elértük az alsó erdőhatárt. A szállást végül SK találta meg egy kanyar belső ívén, pár méterrel az országút szintje fölött. Csak arra kellett vigyázni, hogy kivárjuk a sötétedést a sátorveréssel. Kurjongató gyalogosok tűntek fel, de valószínűsíthetően nem a közelünkben, hanem egy kicsit lejjebb, valami vadászháznál (vagy csak a kocsijuk mellől) durrogtatták petárdáikat. Sötétben sátorba bújtam, a naplóírást másnap reggelre hagyva. Friss, hűvös éjszaka volt, bekészítettem a sátorba a diákcsemegét.