előző nap        a főlapra        következő nap

4. nap: 2018. VII. 6. (p) 830 - 2045
Taracköz (Tereszva) - Szentmihálykörtvélyes (Hrusovo) - Alsóapsa (Nyizsnya Apsa) - Aknaszlatina (Szolotvino) - Máramarossziget (Sighetu Marmaţiei)- Aknaszlatina - Tiszafejéregyháza (Bila Crkva) - Nagybocskó (Velikij Bicskiv) - Lonka (Luh) - Komlós (Khmeliv) - Terebesfejérpatak (Gyilove).
59 km

Reggel sem írtam naplót, mert a telefonom akkumulátora nemigen bírta volna. Védett zugocskánkban bátran szárogattuk harmatos sátrainkat. A Tarac negyven centinél sehol nem volt mélyebb, SK reggel is megfürdött benne.

Taracközben láttunk egy csupa beton, épülő ortodox templomot. A falu belseje a szokásos harsány-nagydarab-csiricsáré szoci, posztszoci életérzést sugározta számos iparcikkboltjával, ruhaárusával, kopott vendéglátóhelyével.

Körtvélyesen a temetőbe tértünk be vízért. Egy arra járó ukrán ezt látva megmutatta, hogy a hátsó kapun kimenve egy háznál kérhetünk vizet. Ezen túlmenően megvendégelt bennünket valami buliból maradt ennivalóval: zacskóban szeletelt kenyér, párizsi, uborka, paradicsom és egy fél üveg pálinka. Nem akartunk nagy legénynek mutatkozni, ezért ebből csak egy gyűszűnyit ittunk, a maradékot kiakasztottuk a temető kerítésére. Az ételt megettük, illetve elvittük. Sánta Kutya ezután elment vízért a mondott irányba, én viszont nem tudtam biciklivel áttörni a sírok közti magas füvön. Érdekes megfigyelés, hogy a sírok szokásos felén nem a név látható, hanem vagy egy Mária-kép, vagy egy vallásos szimbólum, de akár a baleseti halált előidéző autó. Az elukránosodás jeleként láttunk itt Forkos Mihajlót és Tivodar Ivánt.

SK-nak végül nem kellett bekopognia, mert egy valaha Magyarországon szolgált egykori katona éppen kijött elé a házából, és adott neki vizet. Végül nem ugyanazon az úton jutottunk el a csillagos sisakot mint domborművű emléket hordó betonobeliszkhez az ország út mellé. Körtvélyesen vettem sárgadinnyét, majd egy liter kvászt. Ezt jéggel hűtik, így egész nap hideg marad. Itt láttuk a községháza melletti, tipikusan szovjet stílusú, ormótlanul kockaformájú művelődési házat.

A falu külterületén egy kis szentély tőszomszédságában a fűzfaligetből kiágaskodott egy hórihorgas gólyaszobor, csőréből mintegy láncon lógatva a kerekes kutat. A vasúttal párhuzamosan haladtunk: jobbról "Határsáv, belépni tilos!" táblák zárták el a folyóhoz jutást.

Az ukrán és román névtáblájú Alsóapsán a vonuló csorda került elénk; mindkét felől óriási épülő paloták magasodnak. Aknaszlatina egészen összenőtt Alsóapsával; a díszkerítés-boltot már itt fényképeztem le. Betértünk egy kávézóba, vettem műanyagpoharas fagyit és gulyáskrémet, SK aksit töltött. Én felmentem a netre, és pénzt tettem a telefonomra, mert az induláskori tizenötezerből már csak ötezer maradt. Most tettem rá még húszezret, és ez épp kifutotta hazáig. Drága ez az Unión kívüli telefonálás, de megéri: így sokat tudtam beszélgetni Julival. Ők még úton voltak Taizé felé: éppen Münchenben állt a buszuk, közben előadásokat tartottak. Juli az unitárius egyházról beszélt. Mi két órát üldögéltünk a kávézó hűs teraszán, kedvünkre ejtőzve a forrósodó ég alatt. Az akkumulátorok ezalatt degeszre szívták magukat szuflával.

Ahogy másutt, úgy itt is számos reklámtábla ajánlgat csehországi, lengyelországi munkalehetőségeket és vízumot. E két ország nyelve nem áll messze az ukrántól.

Aknaszlatina névadója a sóbánya, de már jó ideje nem működhet, mert már nem is őrzik az épületeit. Egy felüljáróról lefotóztuk a legnagyobb tornyát. A térkép óriásinak mutatja a várost, de ennek nagy része felhagyott iparterület. A bányával nem foglalkoztunk többet, és csak reméltük, hogy talán idővel egy részét látogathatóvá teszik majd, mert Kárpátalja-útikönyvem szerint fénykorában nagyon látványos volt. Később egy helybéli elárulta, hogy már évekkel ezelőtt bezárták, és a tárnákat vízzel árasztották el. Az internetes adatok azt mutatják, hogy a sóbányászat nem szűnt meg teljesen, csak visszaesett.

Egy jelentéktelen tábla mutatta a határátkelő irányát: "Mitnij poszt Szolotvino." Ezen felbuzdulva be is mentünk a zötyögős, macskaköves úton, vasúti átkelőkön keresztülhatolva a történelmi város magba. Egy Stefan cel Mare-szobor és egy román ortodox templom jelezte, hogy itt vegyes lakosság él. (A városhatár-tábla szerint jelentős magyarság is.) Legurultunk egy hirtelen lejtőn, és egyszerre előttünk állt a határátkelő. A nevetlenfalui kalandon okulva megkérdeztük: át lehet-e menni kerékpárral. Az igenlő válasz után nem kérettük magunkat, és útlevelünk megvizsgálása után begurultunk Máramarosszigetre. Mintha negyven évet léptünk volna előre az időben: sima aszfalt, új autók, rendezett házak. A belvárosban a református templom melletti lelkészi hivatalnál egy magyar asszonnyal beszélgettünk, aki nagyon szidta a nyomuló, térfoglaló románságot. A Kultúrpalotát például 99 évre megkapták az ortodoxok, mert a magyarok nem tudták megtartani. A helyi református magyarság létszáma körülbelül 1400, aminek kb. a fele jár templomba.

A parkban vizet vettünk egy csappal is rendelkező ivókútból. A városháza nagyon szép; a főtéren áll Tarasz Sevcsenko szobra és a róla elnevezett kollégium, továbbá egy jeles szálló és több más szép épület. A két nép itt erősen összekeveredve él, és nyilván jobban szeretik egymást, mint bennünket, amit a két említett szobor is tanúsít. Elbeszélgettünk pár helybélivel és turistával (angolul), aztán visszafordultunk a határ felé, mert nem volt mit keresnünk az itt kezdődő nagy hágó felé. Az átkelés most nem ment olyan könnyen, mert az ukránok az útleveleket kötegelve szedték be. Nagy tülekedés alakult ki, melynek során nekünk egy fiatal magyar nő segített, jelezve, mikor kell beadni a miénket: amikor ti. a határőr azt kiáltja: "Gyalogosok!" A határhídon egyébként sikerült lopva kamerafelvételt készítenem, de csak a kormányról lógó sisakkal, fejjel lefelé, mivel éppen katonák jöttek szembe. Visszafelé az egyik vasúti átkelőnél lassú vigyázattal éppen áthaladt a vonat: azt is lefilmeztem.

A kaptatón és a macskaköves úton visszatértünk az országútra, az utcán felhalmozott hűtő- és mosógépek mellé. Újraterveztük a napot: tudtuk, hogy Rahót már nem érjük el, de Európa közepét talán még igen. Hosszú átmenet kezdődött, ahol a Tisza már határfolyóként kísért bennünket: itt hát nem alhattunk a partján. Nagybocskón előszedtem a dinnyét, de csak a javát ettem meg, mert megnyomódott, és nem is volt elég savanykás. Ezután benéztünk a nagy közértbe utánpótlásért. Az olcsóság nagy tételek beszerzésére csábított: vettem halat, paradicsomot, banánt és egy nagy csík diós tortát. Ezeket eszegettük a padon, s mellettünk lassan elcsitult a gyalogosforgalom. Bezárt a motorszaküzlet is, lányok tolták pihenőre a gépeket. Fiatalasszonyok játszottak egyikük gyermekével a padon. Előttünk egy oszlopon kopott elektronikus fizető és mobiltöltő állomás állta a sarat az esővel és a napsütéssel. Dugig zabálva, boldogan indultunk tovább.

Befelhősödött, lehűlt az idő. Lonka után balról megláttam egy szép pataktorkolatot és tündéri vízesést. A tábla szerint itt az 1939-es bevonuláskor ötvenegy szicsovikot végeztek ki a magyar katonák. Itt találkoztunk a második ukrán határőrrel: odajött hozzánk a folyópartról, hivatalosan lejelentkezett. Megkérdezte, honnan jöttünk és merre megyünk, aztán elment arra, amerről jött. Gondolom, azt ellenőrizte, nem akarunk-e határt sérteni a közelben.

Az úttesten egy lábatlan gyík melengette testét. Letereltük a fűbe. A folyó völgye összeszűkült, az út meredekebb lett. Lejtők és kaptatók követték egymást. Az egyik ilyen lejtő oldalában egy bővizű csurgót találtunk, vizet vettünk. Terebesfejérpatak előtt a határt kísérő szögesdrót hengerformát öltött, majd abbamaradt, de lehetett látni, hogy friss karókat tűzködnek le éppen, és arra fogják feszíteni a drót folytatását.

Esőre állt, ezért elcsomagoltuk a felszerelésünket. Ezután néhány fényképet a fejkamerával kellett készítenem. Az út hirtelen balra fordult, és kaptunk pár csepp esőt a nyakunkba. Fejérpatakon kisétáltunk egy függőhídra, és behintáztattuk. Az eső elállt, horgászok álltak a vízben. Alható hely viszont nem adódott.

Aztán negyed kilenckor elértük Európa közepét, vagyis az ezt jelölő kőobeliszket, és mellette a kereszt alakú acél emlékoszlopot. Sánta Kutya legutóbb ittjárta óta a turisták matricákkal ragasztották tele. Egy pultsor jelezte, hogy nappal nagy szokott itt lenni a forgalom - most viszont csak egy túramotoros állt meg. Mi sem időztünk soká: áthaladtunk a vasúti híd alatt, hogy ne legyünk szem előtt, mikor felkapaszkodunk rá. A kőlépcső segítségével feltoltam a bicajokat a hídra, majd rajta áthatolva a gyümölcsös alatti erdőcskébe tértünk be aludni. Két hazatérő horgász ott kapott minket, ahogy a cókmókjainkat dobáltuk lefelé, de nem jöttek közel - alkalmasint nem láttak meg a félhomályban. A folyóhoz nem tudtam lemenni mosdani a meredek letörésen, ezért kulacsból kellett zuhanyoznom.