előző nap a főlapra következő nap

3. nap: 2018. VII. 5. (cs) 8³⁰ - 21⁰⁰
Nagyszőlős (Vinohradiv) - Felsőveresmart (Mala Kopanja) - Huszt - Száldobos (Szteblivka) - Bustyaháza (Bustino) - Técső (Tyacsiv) - Bedőháza (Bedevlja).
72 km

Ébredés után azonnal elkezdtünk főzni: én rántottát, SK kávét. Rég volt, hogy utoljára meleget reggeliztem, és most sem a gyomrom vitt rá, hanem a tetemes mennyiségű tojás, amit nem akartam soká cipelni. Aztán otthagytuk a kitűnően védett táborhelyet, és kimentünk a híd lábához, ahol tegnap a horgászokkal tereferéltünk. Beúsztam a pillérhez, amely körül egy ipari jellegű vasgallér meredezett a vízben, és kitűnő úszva-kamerázási lehetőséggel csábított. A parton most is időzött néhány horgász és két Kamaz-sofőr, de velem nem törődött egyik sem. Megkérdeztük, hogyan jött létre a vasgallér. Azt mondták, hogy ott lett felejtve az építkezés után. Közelebbről megszemlélve az alakjából valószínűsítettem, hogy a híd pillér betonozáskori zsaluzatának a sodrás által kihajtogatott maradványáról van szó. A belsejében húsz centi víz volt, mert a folyó telehordta kaviccsal.

Nagyszőlősre a rettentően kátyús Őszibarack utcán tekertünk be. A mellékutcák jobban őrizték sima felszínüket, pedig csak murvásak voltak. Begurultunk a főtérre, melyen az orosz háború friss halottai néztek ránk az emléktablóról. A világháborús hősök emlékét egy fekete kőfalra írt óriási felirat hirdette. A piacon pénzt váltottunk (100 Ft = 9,2 hrivnya). Vettünk némi ennivalót, közben beszélgettem egy rossz fogú bácsival, aki még megérte a Horthy-időket.

A piaccal átellenben beültünk egy büfébe kvászt inni. Hideg és édes volt, gyöngébb annál, amit SK Oroszországból ismert. Aztán bevásároltunk, és a parkban, Bogdan Hmelnyickij kozák szabadsághős szobra közelében belakmároztunk.

Körbejártuk a városközpontot, megtaláltuk azt a házat a hosszú főtér bal oldalán, melyben 1892 körül Bartók Béla élt. Kicsit lejjebb betekintettünk a Perényi-kastély parkjába; az épületben ma egy hivatal oktatási osztálya működik, egy melléképületet pedig az iskolán kívüli foglalkozások céljaira szántak. A park padjain két nő üldögélt, egyébként mozgást nem láttunk.

Ahogy a városban Huszt felé továbbhaladtunk, felfigyeltünk egy Kankó-vár nevű romra, amit az már az 1500-as években leromboltak, és mára csak néhány élesen csipkézett faldarab és egy szoba nagyságú épületrom maradt belőle. Feltoltuk oda a gépeinket. A bejárat lépcsői alatt három helyi pasas üldögélt, körülbelül 60 évesek; egyiküknek éppen születésnapja volt, azt ünnepelték egy üveg borral. Ő magyar volt, vele beszélgettünk, aztán bebarangoltuk a várat, melyben három fiú lézengett. Lovaink ezalatt a fűbe döntve várakoztak, lezárni egyiket sem kellett.

Még kijjebb haladva jobb felől találtam egy kerekes kutat, melynek nem volt vödre. Kínomban fotózni kezdtem, amit a főút túloldaláról egy észrevett egy idős úr, és megszólított (ukránul). Egy ideig beszélgettünk valami szláv keveréknyelven, majd mikor Sánta Kutya megérkezett, és magyarul szólt hozzám, akkor a bácsi nevetve átváltott magyarra: "Mit törjük mi itt ezt a másik nyelvet!" Hozott vizet a kulacsomba, és SK-nak, aki nemrég vesztette el egyik palackját, adott hozzá két nagy kóláspalackot is. Elmondta, hogy a kútra mindenki saját vödrével jár, mert a környéken lakók nem tudtak összedobni egy állandó vödörre valót. A víz enyhén nitrátos ízű volt, de iható. Nagy a szegénység, munka nemigen van, a fiatalok már egyre kevésbé tudnak magyarul. Nagyon sokan külföldre járnak dolgozni: az errefelé látható számos cseh, lengyel, német és magyar rendszámú jármű rendszerint az övék.

Egy útszéli árustól pár hrivnyáért őszibarackot vettem. Nagyszőlősről kimenet láttunk magyar helységnévtáblát, és az ukrán név egy másik változatát: Vinogradiv helyett Vinogradovót. Felkapaszkodtunk egy kis nyeregbe; az emelkedőre balról temető, jobbról kis kálvária tekintett. Ez utóbbinál egy püspökladányi család üldögélt, alatta pedig gyümölcsöt és gombát árultak. Érdekes módon a Krisztus-szobor lengyel stílusú volt, körös-körül rá felfutó színes szalagokkal, és ezt írták alá szintén lengyelül: "Jezu ufam tobie" (Jézusom, benned bízom). Leültünk a kápolna melletti padok egyikére, és megettük SK málnáját. Váltottunk pár szót a magyar családdal, aztán felkerekedtünk, és a zötyögős útfolytatáson legurultunk a nyeregből.

Bal felől fakadt egy szentképes forrás, itt kulacsot töltöttünk. Mellette kegytárgyakat vagy hasonló apróságokat árultak. Egy kislány minden kulacsot töltő emberhez odament és koldult tőle, de velünk nem volt szerencséje. Továbbgurultunk a hétvégi házas övezetben, és még a munkácsi elágazás előtt vettem egy sárgadinnyét. Sajnos ez a szállítás közben kinyomta az utolsónak megmaradt barackomat a nejlonzacskó alján, és hamarosan utánament maga is.

Csak egy fénykép kedvéért álltam meg a vörösmezői csata emlékhelyénél. 1939 március 15-én egy rosszul fölfegyverzett ruszin szabadcsapat (bizonyos feltevések szerint csehszlovák katonasággal együtt) itt vállalt csatát a bevonuló magyar hadsereggel, és mind egy szálig elestek. Ezek az ellenállók a Kárpáti Szicshez, egy pár ezer fős, félreguláris haderőhöz tartoztak, melynek célja Csehszlovákia felosztása után az önálló Kárpát-Ukrajna megteremtése volt. A magyar hadsereg néhány nap alatt felmorzsolta a Kárpáti Szicset, és a partizánoknak járó kíméletlenséggel végezte ki annak elfogott tagjait.

Az út Felsőveresmart után megjavult, jelezve, hogy átléptünk a huszti járásba. Kénytelen voltam a karjaimba venni a dinnyét, és emiatt jól lemaradtam SK-tól. Csak Huszt határában értem utol, mikor megállt két harkovi túrakerékpárossal beszélgetni. Nekik már 650 kilométer volt a hátuk mögött: Ungvárra tartottak, onnan pedig vonattal tervezték a hazatérést. Készítettünk velük egy közös fényképet.

Sajnos mivel szétváltunk, SK elrohant a város határában lévő szabadstrand (vagyis fürdésre alkalmas ligetes partszakasz) mellett. A meleg miatt nyűgös lettem, és addig győzködtem őt, hogy lerándultunk a híd túloldalára egyet csobbanni. Sodródásra is vállalkoztam a félméteres, zúgva áramló vízben, amit az ugyanott egymást támogatva botorkáló, vihogó leánykák és a zátonyon üldögélő kisfiúk nagy érdeklődéssel figyeltek.

Nemsokára megérkeztünk Husztra. Itt Sánta Kutya végre megtalálta a neki kedves biciklis szaküzletet, és beugrott egy szemüvegért. Kettőt is tudtak neki ajánlani; az egyiket 650 hrivnyáért el is vitte. Közben én egy jót csöpögtem az árnyékban.

Begurultunk a belvárosba a református templom mellé. Egy közeli beugróban láttunk ősöreg, várakozó buszokat. Egy darabig haboztunk, hogy felmenjek-e egyedül a várba: SK ugyanis már látta - de lebeszéltem róla magam, mert túl sokáig tartott volna megjárnom. Azzal vigasztaltam magam, hogy Julival kettesben úgyis eljövünk még ide.

Utólag könnyű okosnak lenni: nem vettük észre, hogy innen a folyó mellett, a vártól jobbra húzódó keskeny úton kellett volna mennünk. Ehelyett a másik irányba indultunk el, és hosszas vándorlással az elkerülőúton lyukadunk ki. Sivár, felhagyott gyárterületeket övezett ez az út, amelyek lassan kezdtek bebokrosodni. Még a városban utunkba került egy lemeztetejű ortodox templom, aztán még kettő. Az elkerülőút belső oldalán elszórtan most is találhatók üzemek, házak, a külső oldalán pedig szántók terültek el. Az út itt jó minőségű, vadonatúj: még a terelővonalat se festették fel rá. Egy hirtelen kormánymozdulattól az első kerékben eltört egy küllő, de nem tudtam kicserélni, mert ilyen (agydinamós) méretben nem hoztam magammal. Sebaj, hazáig kibírja.

Szeklencén tábla jelezte, hogy tíz kilométeren keresztül rossz lesz az út - és ez a jóslat igaznak is bizonyult. Száldoboson ki volt írva egy emléktáblára, hogy 1947-ig ez volt a falu neve ukránul is, és ekkor lett belőle Szteblivka. Az 1939-ben bevonuló magyar csapatok itt végeztek ki egy csoport szicsovikot, azaz partizánt - erről a szegényes polgármesteri hivatal falán egy tábla emlékezett meg. Itt uzsonnáztunk - én dinnyét és tejet egyszerre, amire a mentségem kizárólag a nagy meleg volt.

Huszttól Bustyaháza volt az első település, melynek neve magyarul is ki volt írva. Jobbra szélesen terjeszkednek a Gutin-hegység ezer méter fölé nyúló ormai, balra meg síkság terül el. Láttunk egy ezüstkupolás, négytornyú, fehér ortodox templomot. Itt torkollik a Tiszába a Talabor folyó. (Sánta Kutya nagy buzgalommal azonosította ezeket a mellékfolyókat, míg az én térképemről hiányzott a nevük. A híd mellett a régi, leváltott elődje omladozik, elfogva a folyó felé a kilátást. De mi kicseleztük, és bokamagasságból átfényképeztünk alatta.

A kivezető aszfaltútról balra tekintve megláttam egy távoli, magányosan álló, hetyke dombot, melyre egy elmosódott, de még felismerhető MIR (?) feliratot véstek úgy, hogy az erdőből a többi fát kivágták. A felirat sejthetőleg még a régi világból való; betűi már eltorzultak, ahogy az őket alkotó fák harminc év alatt össze-vissza nőttek és szaporodtak, de még felismerhetőek. Az efféle kuriózumokat kutató lelkes honfitársaim a műholdkép alapján tőlünk függetlenül már hat éve föl is ismerték őket, és ugyancsak MIR-nek olvasták.Az én fotóm azonban sokkal jobb, mint a guglis műholdkép.

Bustyaháza végén egy benzinkúthoz tértünk be wifit fogni, de sajnos nem volt nyilvános. Beszélgettünk egy ott megpihenő, Szlávik nevű hegyi biciklistával, aki elmondta, hogy Romániába is szívesen eltekerne, de egyedül nem mer nekivágni. Ugyanitt láttunk egy egy lovaskocsit, kötőféken vezetett csikóval. Técsőn elénk került egy szép (valószínűleg görögkatolikus) templom és a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola diáktoborzó óriásplakátja. A város lakosságának mintegy harmada magyar, és élénk kulturális élete van. Különösen sajnálhattuk, hogy nem tettünk kitérőt a református templomhoz.

Itt SK ismét előrevágott, én pedig meg-megálltam fényképezni. Az idő már nem sürgetett, csak alvóhelyet kerestünk. Vigyáznunk kellett, mert a Tisza árterét határsávként őrizték, így nem használhattuk alvásra. Keresés közben az egyik útba eső látványosság, egy kiskápolna belsejében vízcsapot találtam.

Bedőháza után, Taracköz előtt torkollik a Tiszába a Tarac folyó; ennek hídjáról letértünk aludni. A parton egy kutyás horgász ődöngött - miatta hosszas álcázó beszélgetést folytattunk az érettségi elnökségről. (Ennek hatására vettem rá magam fél évvel később, hogy ilyen képzésen vegyek részt.) Hálóhelyünk egy kurta, vakon végződő teherautónyom kiszélesedésénél adódott, ahol találtunk némi homokot is a sátrunk alá. A part felől buckás-gyomos a terep, a víz felől pedig egy kis gyalogos bürün lehetett idejutni, tehát jól védhető állást tudtunk kialakítani.