előző nap        a főlapra        következő nap

2. nap: 2018. VII. 4. (sze) 730 - 2000
Csenger (határátkelés Romániába) - Szatmárnémeti (Satu Mare) - Gombáspuszta (Ciuperceni) - Túrterebes (Turulung) - Halmi (Halmeu) - határátkelés Ukrajnába - Nevetlenfalu (Nevetlenfolu) - Csepe (Csepa) - Feketeardó (Csornotisziv) - Tiszaszászfalu (Szaszovo) - Tekeháza (Tekovo).
77,8 km

Madárcsicsergés és őzugatás ébresztett hajnali ötkor - és hogy fáztam. Az otthonról hozott lepedő nem volt elég meleg, és a vacsora bizony elmaradt. A fejem alá tett sisak is kényelmetlen párnának bizonyult, mert kamera tartóbütyke komiszul nyomta a halántékomat. Ezen az alvástechnikán még van mit fejleszteni. Az új sátor jól szolgált, szerencsére nem volt sok szúnyog az este. Meztelencsigát sem kaptunk, csak néhány tücsök tisztelte meg lakosztályomat reggel. A kis átjárón visszatértünk a lucernatáblákhoz, és onnan a töltésen a Szamos hídjáig toltunk. A folyó széles volt és lapos. Ránézésre meg nem mondtam volna, hogy a közepén sem ér mellig, a medrében pedig finom sódert hömpölyget.

Szamosbecsen megálltunk reggelizni. A faluból csak egy utca rúg ki az országútra. Ott álldogál a régi vágású nyomóskút is, a folytatásban pedig meggyfák, amelyek egy ültetvényből vadultak ki az útra. Itt megbeszéltem édesanyámmal a konyhabútor hazaszállítását. Öcsém fiai segítettek neki, amiért megígértem, hogy viszek nekik valami itteni finomságot.

A falu határában áll a Garand-parti kilátó, egy derék fatorony, amely pályázati pénzből (is) épült. 11,5 méter magas, és nyolc embert bír el egyszerre. A táblán az erdő gazdája részletesen leírta, miféle veszélyekkel járhat a torony használata, és megkérte az idelátogatókat, hogy ügyeljenek a tisztaságra, és ne dohányozzanak.

Csengersimán SK betért kávézni. Hátsó csomagja most kifogástalanul, vízszintesen parádézott, amihez hozzájárult az is hogy a könnyebbség kedvéért átvettem a habmatracát. A határ előtt pár kilométerrel rátértünk egy öregecske, hepehupás kerékpárútra, ami finom árnyékban haladt. A határon megnézték az útlevelünket, és pár perc alatt túlestünk a számítógépes ellenőrzésen is. A túloldalon Pusztadaróc valószínűleg magyar falu - legalábbis a cigányokat így hallottuk beszélni, és az út mellett a Szatmári Magyar Hírlap reklámját láttuk egy táblán.

Háromnegyed tízkor beértünk Szatmárnémetibe, egy építkezésről felénk kurjongató munkások szeme láttára. Valószínűleg az nyűgözte le őket, hogy a várostáblát mindketten csengetéssel üdvözöltük. SK bement egy benzinkúthoz gumit fújatni, de pechjére olyan okos fújójuk volt, hogy 2,2 bar fölé nem ment, hanem még le is eresztett egy kicsit a kerekéből. (Tudvalevő, hogy ez a személyautókra ajánlott hátsó guminyomás, még a tipikus túrakerékpárokra négy-öt bart szoktak javasolni.)

Nem volt nagyon meleg, de a páratartalom miatt erősen izzadtam. A tegnapi naptól eltérően most a fejemen volt a sisak, így könnyebben tudtam kamerázni.

Társammal egy másik kellemetlenség is történt: valamikor a nap folyamán eltörte a napszemüvegét. Mivel ezt nem nélkülözhette, több helyen is megpróbált venni helyette másikat, de akármilyen bóvliárus nem felelt meg neki, mert az olcsó napszemüvegek csak besötétítik a látómezőt, de az ultraibolya sugarakat nem szűrik ki rendesen. Itt is bement egy gazdaboltba, de nem talált magának valót.

A városközpontban betértünk az István térre, ahol a park közepén egy Petőfi-szobrot ismertünk fel. A gimnáziumnak tűnő sötét téglás épület pedig a városi kórháznak bizonyult. Az ezt eláruló, odavaló magyar egyszersmind azt is megkérdezte SK-tól, hogy miért kettesben túrázunk, és nem inkább nők után mászkálunk. SK azt felelte: a társamnak már mindegy, nekem pedig olcsóbb így.

Átgurultunk a főtérre a központi parkhoz, ahol a Pannónia Szálló is áll. Román feliratát (Hotel Dacia) az idő már megrágta, több betű leesett belőle. Alul egy bedeszkázott szint éktelenkedett, a felső szintek istenesebb állapotban romladoztak. Egy megszólított magyar elmondta, hogy a rendszerváltás óta több kézen is átment: volt olyan tulajdonos, aki szemlátomást csak tönkre akarta tenni. Azt mondják, ma egy magyar érdekeltségű cég igyekszik felújítani és hasznosítani. Ez pedig nagyon üdvözlendő volna, mert a szálló kopottan is nagyon szép, Lechner Ödön stílusában épült, igazi mézeskalácsház.

A park közepén egy bizonyos Vasile Lucaciu szobra áll, aki valószínűleg egy memorandista lehetett, és a felirat szerint "minden román szent egyesítéséért" fáradozott - még a régi világban. A parkban van egy ivókút: sok kismama és család terelgeti és fényképezi csemetéjét a virágok között. A központból vízvétel után Nagybánya felé távoztunk. Útba esett egy hosszúkás tér a tatarozás alatt álló ortodox templom mögött, melyre a románok odaszoborintottak egy lupuszt. Őkelmét most a becstelen fertálya felől fotóztam le.

A külvárosban SK benézett egy Kauflandba, de itt sem talált napszemüveget. Pedig jól jött volna neki, mert a szemébe tűző nap más túrákon is nagyon sok erőt kivett belőle. Tizenegy óra tájban kiléptünk a városból; a távolban felderengett az elénk tornyosuló Gutin-hegység. Tiszteletet parancsoló magasságával már most felvethetővé tette azt az ötletet, hogy a Szamos völgyéből kilépve ne a Nagybánya utáni ezer méteres hágót válasszuk, hanem valami könnyebb átkelést keressünk a Tisza völgyébe. Az előbbitől nyugatra egy látnivalókban szegényebb út kínálkozott, egy hatszáz méteres nyereggel a közepén.

Batizon láttunk egy ezüstös tetejű tornyos-csicsás házat, amely némiképp a bánffyhunyadi cigánypagodákra emlékeztetett. Gombáspusztán megálltam egy útszéli dísztárgy- és csecsebecseárusnál, és vettem egy fából készült evőkanalat, mert bizony csomagoláskor az enyém otthon maradt.

Kicsivel odébb megkerült a már régóta várt zöldbelű sárgadinnye. Egy mozgópultról árulták, és irtózatosan drága volt. Az árus két kis dinnyét negyven lejért (tíz liter tej áráért) akart adni, én pedig "négyet" értettem, és csak bámultam értetlenül, mikor kevesellte a felé nyújtott tízest. A fickó "pátru suná"-t mondott, amelyben a "suna" valami "ruppó"-szerű jassznyelvi szónak hangzott. "Pátru szuta", azaz négyszáz nagyon sok lett volna, azt nem mondhatta.* De aztán mutatta is a kezén, hogy az egyiket húszért adja. Ezt látva azonnal visszatettem az egyik dinnyét, a másikat elástam a táskám mélyébe, és a helyszínen, egy rakodórámpánál megállva csak kolbászos kenyeret ebédeltünk.

* A filológiai szempontból helyes magyarázatot a túra végeztével, románul tudó rokonok segítségével sikerült kiderítenünk: "pátru s' una" laza számnévhasználattal ("négy s egy") negyvenegyet jelentett. Később találkoztam még a "tizenöt" jelentésű, hasonló lezserséggel képzett "csincspé"-vel is.

Ezután elénk került az 1C jelű főút, és megkínált bennünket egy gyors átiramodással Kárpátaljára - a Halmi és Nevetlenfalu közti átkelőnél. Ekkor pártoltunk el végleg a nagybányai úttól, amiről egyébként már Szatmárnémetiben letértünk, csak a nagy lendülettől nem vettük észre. Ebben az irányban egyáltalán nincsenek hegyek, viszont így kimaradt a túrából például Szinérváralja és Misztótfalu. Sebaj, mondtuk, Nagybányán már mindketten jártunk, és a túra e korai szakaszán még nem örülnénk egy ekkora kaptatónak. SK-nál volt egy otthonról hozott, kinyomtatott lista a határátkelőkről: abból próbáltuk kiokoskodni, hogy a miénk megfelelő-e. Nemcsak az volt a kérdés, hogy nemzetközi-e (az volt), hanem hogy szabad-e ott átlépni biciklivel. A lista erről nem tudott, és mivel az ukránok vaskalapos hírben álltak, könnyen kitelt tőlük egy efféle, hallgatólagos kerékpártilalom. De ha már erre fordultunk, úgy döntöttünk, megpróbáljuk.

Túrterebesen megálltunk egy nagykárolyi típusú nyomóskútnál, jól felfrissültünk belőle. Ilyen egérfejű, Trum Carei feliratú nyomóskutak elszórva kísértek minket ezen a szakaszon.

Halmi határában egy üres vásárteret, majd egy hatalmas téglaépületet (általános iskolát), végül egy református templomot láttunk. A községből a Nevetlen utca visz ki a határra, amely románul valami Titulescuról van elnevezve.

Ott aztán beütött a baj. A román határőr még átengedett volna, de a vele telefonon beszélő ukrán nem. Végül annyit sikerült kieszközölnünk, hogy legalább az ukrán határőr sorompójáig eltekerhessünk. Ő azonban hajthatatlan volt. Azt ismételgette: biciklivel nem szabad belépni - ez a szabály, mert a kerékpáros embléma nem szerepel a tájékoztató táblán az engedélyezettek között. Elkomorodva vettük tudomásul, hogy vissza kell fordulnunk. De neki akadt a tarsolyában egy mentő ötlet, amit egyébként menetrendszerűen szokott alkalmazni az arra járó kerékpárosokra. Azt mondta, majd megállít egy arra járó teherautót vagy furgont, és arra fölrakhatjuk a kerékpárokat, és beülhetünk az utastérbe. Ehhez a sofőrnek kevés köze szokott lenni, ezen a helyen a határőr parancsol.

Az alkalmas gazdajármű érkeztéig a sorompó előtt várakoztunk. Az ukrán határőr jókedélyű, sovány srác volt; nevetve kérdezgette, hová készülünk, de ebben az érdeklődésben nyoma sem volt (az általunk indulás előtt, híresztelések nyomán még kissé rettegett) "meghívóleveles" stílusú kikérdezésnek. Tudvalevő, hogy Oroszországba vagy Belorussziába ma is így jut be a közönséges magyar turista: még odahaza vízumot kér a szállásadó megjelölésével, az erről szóló szerződés vagy meghívólevél bemutatásával. No, ilyen követelés hallatán mi, vadon sátorozó vándorok bizony vakarhattuk volna a fejünket. És nem tudhattuk, hogy e szokás valamelyes maradéka nem él-e ma az ukrán határőrfolklórban. Most láthattuk, hogy nem. Viszont mikor meglátta a sisakkal együtt a kormányon lógó fejkamerámat, a határőr a biztonság kedvéért odalépett hozzánk, hogy ellenőrizze, nincs-e bekapcsolva.

Megfigyeltük, hogy a rámenősebb autósok megfékezése céljából a rendelkezésére állt egy úttestbe beágyazott, tízcentis tüskékkel borított gumikiszúró útakadály, amit kézi vezérléssel, mechanikusan tudott felcsapni. A határsávban szögesdrót-hurkok kísérte kerítés húzódott, előtte körülbelül húsz méter széles lenyírt sáv a román oldalon. Terjedelmes figyelmeztető szöveg jelezte több nyelven, hogy a határőr megvesztegetése börtönbüntetéssel jár.

Fél óra múlva a határra érkezett a román oldalról egy kis furgon, melyben két magyar nő, anya és lánya utazott. A határőr szólt nekik, hogy vegyenek fel bennünket, és mi is elmondtuk neki ügyünket. Elég sűrűn járhattak át a határon, így nem lepődtek meg az ötleten. Nekiveselkedtünk hát, és megpróbáltuk a csomagtérbe bezsúfolni a bicajokat: az enyémet természetesen lemálházva. Ez harmadszorra sikerült - némi alkatrészgörbítés árán. Mi magunk a hátsó ülésre kerültünk. Itt a lógó gopróval tudtam lopni egy beltéri fotót, ami értelemszerűen nem valósított meg határsávjogi szabályszegést, de ezt inkább nem akartam volna a közegeknek magyarázni - ezért hát a fénykép fejjel lefelé készült, és jó ferde is lett.

Festői zsúfoltság közepette beálltunk az autós sorba, és a következő óra araszoló várakozással telt. Útleveleinket elvették, helyettük adtak egy darabszám-cédulát. Az útleveleket visszajövetelkor pofára ellenőrizte is egy katonanő, de a csomagba nem nézett bele. Úgy látszik, már elmúltak azok az idők, amikor a fenyegető afrikai sertéspestisre való tekintettel irgalmatlanul kidobálták a csomagban lévő kolbászt, sonkát, ha nem igazolta állatorvos, hogy nem fertőz. Ezután visszaadták az útleveleket, majd egy újabb ellenőrzőponton a cédula alapján a létszámot is egyeztették. Ezt a rendszert kerékpárosokkal nemigen lehetett volna megcsinálni, hiszen járművük nehezebben azonosítható, konvojban pedig nemigen követhető a létszámunk. A kerékpáros és gyalogos átkelés tilalmát azzal indokolta egy, a túloldalon megkérdezett magyar, hogy régen ez egy teherátkelő volt, és személyautók is csak nemrég óta mehetnek át.

Végül e procedúra is véget ért, és a hölgy kitett bennünket a harmadik sorompó után. Hálásan megköszöntük a segítséget, kiszedtük a bicajokat a raktérből, és elbúcsúztunk. Továbbhaladtunkban megmértük a szembesávban naphosszat veszteglő kamionsor hosszát: 1400 méter volt. Ezt a sort több helyen az útra kitett deszkaakadályok szakították meg, melyekkel a helyiek igyekeztek maguknak behajtást biztosítani a portájukig. Szívmelengető érzés volt, mikor egy szembejövő magyar traktoros azzal a minket visszhangzó üvöltéssel szorított le minket a padkára, hogy "nem férsz el"? Nem gondoltam volna, hogy egy honfitársaim őrjöngő tobzódását valaha ilyen boldogan fogom hallgatni.

Nevetlenfaluban leültünk egy Nagy-Magyarország-térképen a trianoni határt is feltüntető emlékműnél, mely az 1944-es "háromnapos munkára" hurcolt és ott elpusztult helyi lakosok emlékét tisztelte meg. Itt ettük meg a dinnyét, aztán visszagurultunk a határra pénzváltót keresni, de nem találtunk. Érdemes volt a kamionsorok közt haladni, mert hátulról elég sűrűn érkeztek a sort kikerülő személyautók, illetve a hazatérő helybéliek. Találkoztunk egy német biciklistával, aki éppen a miénkhez hasonló átfuvarozáshoz keresett gazdajárművet. Sovány, magas fickó volt Nürnbergből, és onnan is indult. Meglepő módon nem tudta, hány kilométer van mögötte. Lefényképeztem őt és SK-t, amint elkezdtek angolul szót érteni.

Odajött egy magyar gazda biciklivel, csomagtartójában lányunokájával. Őtőle tudtuk meg több részletet az átkelőről - bizony fúrta az oldalamat ez a Nevetlenfalu név. Ezt hallva látványos nevetéssel nekifohászkodott a helyi legenda elmondásának. A falu neve eredetileg Pinádfalva volt. Egyszer erre jártak a magyar huszárok, és megkérdeztek egy kislányt, hogy milyen falu ez. Az persze irult-pirult, nem akart csúnyát mondani a katonák előtt, és végül azt felelte, hogy ennek a falunak tulajdonképpen nincs is neve. Ez aztán rajta is ragadt a falun. Ezen jót nevettünk, de mindannyian láttuk, hogy ez egy kerek, csattanós történet minden valóságalap nélkül. Egy másik részletet is elmondott az ember: eredetileg Deákfalva, ukránul Diakove volt a neve, de valamikor a ma ismert nevet kapta. Erre további magyarázatot nem tudott adni, és elég bizonytalanul mondta a tényt is - tehát ennek otthon kellett utánanéznünk. A netes keresés kiderítette, hogy a régi magyar név Gyakfalva volt, aminek előtagja egy eredetileg "döf, szúr" jelentésű ige, amely idővel egyre inkább a "nemileg közösül" jelentést vette fel. Tehát méltán irult-pirult a kislány a huszárok előtt, habár a legenda mai előadója már egy másik nevet illesztett a mai elé, nem ismerve a szó történetét. A névváltás hivatalosan 1720-ban történt.

Kisebb zavart okozott számunkra a falu nevének latin betűs alakja, amely a kétnyelvű táblán "-falu"-ként, a településhatár-táblán viszont "-folu" alakban szerepelt. Azt értettük, hogy a magyar "a" hangot szinte minden más nép "o"-nak hallja - de miért kellett emiatt a magyar nevet így elcsúfítani? Végül kisütöttük, hogy ez utóbbi helyen nem a nemzetiségi nevet látjuk (helytelenül), hanem a hivatalos ukrán név következetes latin betűs átírását - nyilván a cirill betűt nem ismerő turisták kedvéért. Ilyen átírással aztán számos településtáblán találkoztunk.

A német bicajos jelezte, hogy több kilométeren keresztül tönkrement aszfaltút következik. Csakugyan: először óriási kátyúk lepték el, aztán már teljesen lecsupaszított burkolat szégyenkezett, amelyből csak a keményen helyben ülő zúzottkő-réteg maradt meg, így hepehupás és rázós élményben volt részünk. Az autósok is lassan haladtak, és éktelen port vertek rajta. Egy csatornánál ("vágás") beszélgettünk egy helyi legénykével, aki Budapestre jár nyaranta, legutóbb például focizni volt. Elmondta, hogy jön még pár kilométernyi rossz szakasz - és így is lett. Az út mellett néhány sovány fosószilvafa álldogált. Toronyiránt előttünk magasodott a balról megkerülendő Fekete-hegy (Csorna hora), melyet több helyen kőbányák beleznek ki. A Tisza partján nincs is tovább út, a bányákhoz is csak vasúti híd visz át.

Csepén jobb lett az út, de csak a faluban; az összekötő szakaszra ráillett a legényke jóslata. Benéztünk a temetőbe, melyben zömmel magyarok nyugszanak. A felirat a sírkő szokatlan a végén van, szinte mindegyikre oda van vésve az elhunyt portréja és egy négysoros vers. Változatos írásmóddal, hol latin, hol cirill betűkkel álltak ott a nevek, érezhető volt némi elukránosodás. SK itt akart volna vacsorázni, de lebeszéltem róla, mert a kiszemelt műmárvány lap a halottak búcsúztatására használt úrasztala volt. A mögötte lévő szívókút iható, hideg vizet adott.

Csepe után nem sokkal következik egy ukrán falu: Csornotiszovo, azaz Feketeardó. Itt leültünk egy padra az Ezer apró cikk-bolt elé, és megvacsoráztunk. Az utolsóelőtti adag kenyeremet ettem meg. Nagyon finom volt SK mézes goudasajtja.

Tiszaszászfalva (Szaszovo) még ősibb állapotot őrző ukrán falu. Az emberek kinn ülnek a portáik előtt, óriási szőlőlugasok alatt. Lassan poroszkáló autók, hazaterelt tehéncsorda, kétfelől egyenletes kék kukák, a főutcán párban ballagó kislányok. Elgondolkodtam, hogy az aszfaltút milyen kegyetlenül szétzúzza az ilyen békés, meghitt közösségi utcaképet, portáikra visszaűzve a most kinn trécselő helyieket. Tiszaszászfalván láttunk egy zsidó temetőt is.

Tekefalva (Tekovo) után elértük a Tiszát. A hídján rengeteg ukrán kék-sárgára festett lemez, hazafias feliratok kíséretében (Halál az ellenségre, Egységes Ukrajna, A hősök nem halnak meg, stb). Gondolom, ezeket is a Kárpátokon túlról jött bandák festették fel, a magyar kisebbség előtt próbálva erőt felmutatni kínjukban, mert a keleti végeken az orosz szakadárok rendre megverik a reguláris ukrán haderőt.

Itt, a hídon állva úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el Husztig, hanem a folyóparton alszunk. A népesebb jobb partot választottuk. A híd lábánál autós horgászok ácsorogtak, cigánygyerekek érdeklődtek (ukránul, majd oroszul), hogy honnan jöttünk, merre megyünk, és hol alszunk. Óvatosan felelgettünk, mert hiába kérdeznek ők jóindulattal, ha akár egyetlen rossz szándékú ember hallja is tőlük ezeket, akkor pórul járhatunk. Beszélgettünk magyarul két felnőttel is. SK megfürdött szappannal, én csak csobbantam. Közben megtaláltam a régóta bujkáló mobilhálózatot, beszéltem Julival, akinek van még egy munkanapja, aztán elindulnak Taizébe.

Bár igyekeztünk azt a hatást kelteni, hogy Huszt előtt egy szabadstrandon szeretnénk aludni, már jól tudtuk, hogy itt alszunk a magas parton. Így is lett. Haladtunk lefelé kétszáz métert, letértünk egy földútkanyar belsejébe, és egy kevéssé látogatott letörés tetején vertünk sátrat, ki sem várva a sötétedést. Jól megközelíthető, sekély fürdőhelyet is találtunk. Szúnyogos este volt.