Budai-hegység
gyalogtúra
2017. szeptember 16.

Rég látott barátaimnak szerveztem egy "többfokozatú" gyalogtúrát a közeli hegyekbe. Ez azt jelentette, hogy aki nem vállalta a technikásabb vagy fárasztóbb kimászásokat, az kedvére falatozhatott, amíg a vállalkozóbb kedvűek oda jártak. Busszal kimentünk Remeteszőlősre, majd átsétáltunk a Remete-szurdokon Máriaremetére. Itt még nem kellett lihegnünk, ezért sok érdekes témát megtárgyaltunk, politikától kezdve valláson át az elmúlt időkben velünk történtekig. Túratársaim ott voltak az esküvőnkön, ezért nekem elég volt a fényképalbumot megmutatnom...

A szurdok fölötti remetebarlangot most nem lakták, a patakmeder szinte száraz volt.

Ezután néhány utcán, majd jelzetlen úton mászni kezdtünk a Remete-hegy homlokára. Pazar kilátás nyílt Máriaremetére.

A (hálózati kapcsolatot nem, csupán műholdjelet használó) Locus-térkép segítségével útba ejtettük a Hétlyuk-zsombolyt. Áron és Szilárd be is mászott a kürtőbe - oldalról.

Továbbmenve letekintettünk Remeteszőlősre és a szurdok déli falát adó Hosszú-Erdő-hegyre, amelyen felhagyott kőfejtő és beerdősült meddőhányó gyönyörködtette a szemet. Még a kilencvenes években bukkantam rá erre a pompás tájra; akkor motorosok járta holdbéli vidék benyomását keltette, mára viszont átalakult némileg morzsalékos talajú erdővé.

Ilyen volt a meddőhányó 1995. március 19-én...

...és ilyen képet nyújt most.

Az ösvényt elektronikus térképen követve csakhamar eljutottunk az országútról is látható Remetei-kőfülke fölé. Ez felülről megközelítve életveszélyes, oldalról nyaktörő (Szilárddal és Áronnal ezt választottuk, egy helyen öt métert ereszkedve függőlegesen, fákba kapaszkodva), alulról pedig csak szuszogtató. Régebben itt is lakott egy hajléktalan, de mi tagadás, ez a hely nem túl csábító az állandó lakás céljára, mert nehéz fölcipelni a vizet és az ételt. A kürtő előterében tűzrakás nyomait láttuk; alkalmasint a merészebb turisták föl-följárnak ide éjszakázni.

Körülnéztünk, csináltam pár fotót, aztán visszaindultunk. A fiatalok az iménti nyaktörőn, én pedig le a szuszogtatón, majd körbe a kék jelzésen.

A többiekhez visszatérve együtt folytattuk utunkat a jelzésen. A terep immár könnyedebben emelkedett, ismét tudtunk beszélgetni. Megálltunk egy vadlesnél, majd hosszú átmenettel elértük Nagykovácsi északkeleti peremét, amely az idők folyamán a Kerek-hegy tetejének enyhe nyergéig nyomult föl.

Erdei túraszakaszunk a vendégeket minden napon váró Muflon Itató kocsmában fejeződött be. (Vasárnap déltől este tízig vannak nyitva.) Legurítottuk megérdemelt söreinket és üdítőnket, befaltuk a maradék elemózsiánkat, beszélgettünk erről-arról.

Hazafelé fordulva kitekintettünk a pilisi szénbányászat egykori (1950 és 1969 közt üzelmelt) homokszállító kötélpályájának maradványaiból összeállított ipari műemlékre.

Ezután a község házai között lefelé ereszkedve és oldalazva útba ejtettük a XIX. századi kálvária megmaradt felső stációját és a fölötte álló kápolnát.

Ezután már csak le kellett ballagnunk a temető és a református templom között a buszmegállóhoz. Ez egy "környéki" buszjárat, a Budapesten kívüli szakaszra külön jegyet kell váltani. A Hűvösvölgyben átszálltunk a villamosra, ami levitt a Szél Kálmán térre. Ott pedig kellemesen elfáradva elbúcsúztunk - a legutóbbinál reményeink szerint hamarabbi viszontlátásig.