8. nap: 2017. VII. 17. (h) 12¹⁵ - 19⁰⁰
Vöröskolostor - (Szczawnica) - Haligóc - Gnézda - Ólubló - Palocsa - Lubotény
71,5 km

Kora reggel Sánta Kutyával kimásztunk a sátorból, hogy lássuk a Dunajec-áttörést. Kis csomaggal végigtekertünk a szorosban futó murvaúton. Pompás látványt nyújtott a párálló folyó, fölötte gyapjas felhőrongyokkal. Senki nem akadt utunkba, csak visszafelé pár futó.

Fél tízre értünk haza a sátorhoz. Áron még aludt, a köd felszállt; szárítani kezdtük hát a felszerelésünket. Rántottát főztem, ketten megettük, Áronnak már csak a vége jutott. Ezután naplót írtam, SK pedig elment zuhanyozni. Áron ekkorra összecsomagolt, és egy kiáltással jelezte, hogy elindul a cigány boltos felé. El is indult - csakhogy az ellenkező irányba, a Dunajec-áttörésbe. Nem kurjantottunk utána - hadd fedezze föl ő is a kanyont. Még visszakiáltott, nehogy kifizessük az ő részét a szállásdíjból. Gondoltuk, fél óra múlva észreveszi, hogy nem arra van Haligóc, és talán gyönyörködik is a tájban. Végül is van nála telefon, ha kétségbeesik. Elmenetel előtt megkérdezte, milyen messze van Nedec vára. Elmondtam hogy 10 km, és kiesik az útból. Ráadásul a megnézése is két óra. Belenyugodott.

Körülbelül tizenkettőkor visszagurult a szurdokból, és kérdésünkre azt felelte: szándékosan ment arra. Hát, hittük is meg nem is. Elrendeztük dolgainkat, és fél egykor utánaeredtünk, egy utolsó háromkorona-hátteres, páros fényképet nyomatván egy lengyel fickóval, akit meg én fotóztam le családostul. Több suta, lábatlan képet lőtt rólunk, amiért korholtam is nagy kacagással, de egy legalább jó lett.

Betértünk a cigány boltjába. Némi évődés után vettem almát és banánt. Fél kettőkor Áront az egyik buszmegállónál értük utol. Együtt tekertünk fel Nagymajor fölötti nyeregbe. Izzadva lehagytunk pár családi biciklistát.

Ólublóra beérve SK készíttetett magáról egy várostáblás, várhátteres díszfotót - Sánta Kutya, a lublói kísértet. Én ugyan podolini kísértetre emlékeztem Krúdynál, de neki rémlett valami kísértet Lublóról is. A kellő rémületességet az arcára kent fehér hámosító kenőcs kölcsönözte neki. Ugyanitt megcsodálhattuk a kis kápolnát sok prózai építési kellék között. A várat Áron ötlete nyomán megpróbáltuk a hegy dereka felől lefotózni, föl is csörlőztünk félig, de nem találtunk alkalmas nézőpontot. Itt elfogyott a türelmem, és visszagurultam a főútig, és annak egy hídjától sokkal jobb fényképet tudtam készíteni a várról. Egy nagy Lidl üzletben bevásároltunk, Áron később ért utol bennünket. Elég sok cigány lézengett arra, némelyikük erősen méregette a cuccainkat, de felváltva őrködtünk odakint. Mogyorós csokit, füstölt sajtot és mogyorófélét készleteztem az útra.

Aztán felmentünk a Szent Miklós térre, és jól befalatoztunk. Fél ötig időztünk ott. Áron vécét keresett, de hiába. Furcsállottuk, hogy az ólublóiak beengedik a történelmi főtérre a teherautókat - bizony, fölöttébb csúful bröfögtek a parkunk körül. Innen a régi eperjesi úton távoztunk. Végül a város keleti peremén, a benzinkútnál sikerült vécét találni, Áron jót piperézkedett odabenn, míg SK kivárta, hogy sorra kerüljön kulacstöltés végett.

Átmásztunk egy közepes dombon, amely még nem szerepelt azon öt között, melyeket hazáig hátralévőként ígértem nekik. Gnézda határában tértünk vissza a Poprád völgyében futó országútra. Körülbelül fél hatra értünk fel a második és harmadik sorszámú nyeregbe, és megcsodáltuk Palocsa szédítő magasságban emelt várát.

Az emelkedőn megállva, egymást összevárva beszélgettünk, majd vitatkoztunk egy kiadósat Áronnal, aki most, a túra utolsó napjaiban képes volt felhozni azt a kérdést, hogy miért nem mentünk mégis Albániába. A vitából elég lesz egyetlen pengeváltást felidéznem: hogy ugyan SK autója motorhiba miatt kiesett a csatasorból, és a csomagjaink nem fértek volna el a Fabiában, mégsem kellett volna feladnunk Albániát, mert utánfutót is köthettünk volna a kisautó után. Csakhogy vonóhoroghoz köztudomásúlag külön vizsga kell az autóra, aztán meg béreljen utánfutót két hétre (és hagyja magára Albániában napokra) az, akinek két anyja van. Ráadásul úgy kellett volna ezt intéznünk, hogy Fabia benyomott hátsó ajtajának kicserélése is elhúzódott, magát a kocsit is csak az indulásunk utánra ígérték. Nem szerencsés dolog, ha mások erőforrásaival próbál valaki vaktában sáfárkodni. A buszos oda-és visszautazás ötlete még rosszabb volt, a kerékpárokkal a csomagtérben - csúnyán ott ragadhattunk volna, ha balkáni nagyvonalúsággal kezeljük a kérdést, megelőlegezve magunknak a sofőr jóindulatát.

Az esti programmal is felérő, ízes veszekedés után megkerestük az alvóhelyet. Áron a térképet nézve rábökött volna minden zöld foltra, és evégett a következő (vagyis négyes számú) nyeregből való továbbgurulást szorgalmazta. De a Locus turistatérkép-részletességű ráközelítésében azonnal látszott, hogy az általa javasolt erdők meredek térszínűek, tehát alhatatlanok voltak, vagy pedig nagyon sokat kellett volna hozzájuk mászni. Kiszemeltem hát egy füves hegyorrot a nyereg fölött, ami fedezéket kínált az út felől. De úgy adódott, hogy mégsem ez lett a befutó. Mikor már Kriványpusztamező felé haladtunk, a fölénk magasodó bal oldalról felém intett egy szép sziklarög, amely mögött közeli, alható nyereg sejlett. Feltoltuk oda a gépeket. Áron ott aludt a nyeregben, mi pedig a nyereg mögötti bokrok takarásában, a géppel kaszált füves térségen. Pazar szállásunk volt, csak valami traktoros láthatott volna meg reggel. Éjjel közel jött a természet: őzek, rókák ugrottak meg sátrunk mellett. Most kivételesen este írtam naplót.