7. nap: 2017. VII. 16. (v) 10⁴⁵ - 19¹⁵
Toporci-nyereg - Haligóc - Vöröskolostor - Három-Korona
18,5 km

Ez a nap pihenőnapként indult, és így is zajlott végig. Hajnalban egy pásztorgyerek kurjongatására és a nyáj kolompolására ébredtem. Kitoltam a bicajt az erdőből a hang irányába - kiderült, hogy nem is gyerek volt, hanem egy fiatal nő, és azért kurjongatott, mert nem volt kutyája. Pechemre beült a turistapihenőbe, ahol főzni akartam. Ezért hát a szélvédettebb rönkrakáson kezdtem főzni - tojás híján csak szalonnából, kolbászból és hagymából. Társaim is előkerültek, és mikor a pásztor befejezte reggelijét, mi telepedtünk le a kicsi asztalhoz a fedél alá. Megraktuk a bendőnket, majd legurultunk a nyeregből az első faluba, Lesznára, és a vasas-kénes csurgóból vizet vettünk. Itt ez a víz a természetes, ezért jóízűen kortyoltunk belőle, de aki nem szokta meg, az is lefényképezheti a festői lerakódásokkal ékes kifolyót.

(Ezt a képet SK készítette.)

A következő faluban, Haligócon elértük a főutat. Egy mindenesboltban bevásároltunk; a szatócs egy nagydarab, szabadult fegyencre hajazó körszakállas cigányember volt. Nyájasan köszöntött bennünket, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk. SK-nak a "három" szót magyarul mondta, velem lengyelül beszélt. Jópofa ember volt, a boltjának a plakátján is ő maga szerepelt. A csevegés közben készleteimet feltöltöttem tojással és kiflivel.

Zápor közeledett, ezért kiültünk egy közeli fedett pihenőbe, és megettük a dinnyét. Mikor elállt, legurultunk Vöröskolostorra, benéztünk, majd a gyaloghídon átkeltünk Lengyelországba. A nemzeti parki háznál leraktuk a bicajokat. Itt én lepihentem, barackot és almát majszoltam, társaim pedig felmásztak a Három-koronára. Ahogy felértek, letelefonáltak, én pedig teleobjektívvel megpróbáltam lefotózni őket. Összesen talán három és fél óráig tartott nekik az út. Másfél euróért tudtak kitekinteni a csúcsról - ezúttal nagy sor állt odafent.

Ahogy visszaértek, úgy döntöttünk, hogy beülünk vacsorára egy étterembe. Mindhárman pisztrángot ettünk, megúsztattuk egy kis borlében, és a végére jutott egy kis pirog is.

Mindenképpen meg akartam mutatni társaimnak a Dunajec-áttörést, ezért alkonyatkor nem tekertünk el a legközelebbi nyeregig, hanem itt, a vöröskolostori kempingben sátraztunk. Volt zuhanyzó, vécé, és elvileg fizetni is lehetett volna, de a recepció már bezárt. SK a sátrunk mellől riasztójával elugrasztott egy étel után szimatoló kutyát. A harmatosodó hidegben Áron tüzet is rakott volna, de nem boldogult, mert igen nedves volt a fa, sőt a papír is. Elmentem fát szedni a közeli hegyoldalba, de jobb anyag gyűlt a folyóparti berekből. Persze az is nyirkos volt. Annyit szerencsétlenkedtem az elégtelen anyaggal, hogy többen is segítséget ajánlottak. Egy magyar adott egy darab gumit, hogyaszongya, majd az begyújtja, de csak olvadozott és bűzölgött szegény. Egy szlovák fickó hozott egy papírdobozt, de az műanyaggal volt borítva, és szégyenszemre magában sem égett. Egy ember üszkös rönköt rakott le mellém - no, az segített, mert végre fújható parazsat adott. Ezzel, meg a tojástartómmal, azaz papírmaséval gyújtottam be a többi aprófát. Hadmozdulataimat mintegy páholyból, a sátrából figyelte egy fiatal szlovák pár. De az idő haladtára tekintettel már nem sütöttünk semmit, csak beszélgettünk még egy darabig. Hagytuk hát lelohadni a tüzet, és nyugovóra tértünk. Áronnak odaadtam a matracomat és a hálózsákomat éjszakára, cserébe megkaptam az övét.

A füstös munka után jót zuhanyoztam. A jól sikerült túranap érdekes levezetéseként módom nyílt végignézni, amint egy legény a zuhanyfülke belsejében húzta fel az utolsó ruhadarabját, így a bakancsát is. Alighanem szégyenlős volt, vagy nem akarta bevizezni a zokniját. Mindenesetre jól feltartott, és nem is vette észre magát.

Finom hideg éjszaka adódott, a hőmérséklet hajnalra 6 fokig esett. Ilyenkor rendszerint jól kialszom magam, és most is így történt.