6. nap: 2017. VII. 15. (szo) 11¹⁵ - 20⁴⁵
Csorbató - Tátraszéplak - Poprád - Késmárk - Szepesbéla - Toporci-nyereg
71,3 km

(Ezt a képet SK készítette.)

Fél tízkor eleredt az eső, és tartósnak is ígérkezett. Ráadásul a hegy felhőbe burkolózott, és ettől kútba esett a felliftezés is. A szobában reggeliztünk. A szálló aljában üzemelő kisboltban vettem magamnak és Áronnak egy-egy nejlon esőkabátot. Lehurcoltuk a cókmókot a pincébe, és ott felmálháztuk a gépeket. Úgy cipeltük fel őket a szabadba, ötven kilósra hizlalva, hogy ne odakint kelljen az érzékeny műveletet végrehajtanunk. Készítettünk egy csoportképet, hazaüzentem Julinak a ház wifijén, aztán nyeregbe pattantunk.

Tátraszéplakig derék lejtők kísértek. A hegység felhőbe temetkezett; néha eleredt az eső, de abba is hagyta hamar. Valahol beültünk egy benzinkúthoz kereket pumpálni és valami laktatót harapni. Közben apokrif könyvekről, zsidóságról beszélgettünk. Újtátrafüreden nem álltunk meg, csak a nyeregből bámészkodtunk.

Az elágazást sietségből elvétettem, de így sült ki jól, mert egy nagy, egyenes zuhanással leértünk Poprádra. Elállt az eső. A belvárosban kedvünkre gurulásztunk, én filmeztem is. Fél háromkor a Hypernova üzletközpontban bevásároltunk. Ettünk-ittunk is, de csak futtában, az áruház tövében. SK vett kvarglit, megkínált belőle. Áron állásajánlatokra válaszolt a tabletemen.

(Ezt a képet SK készítette.)

Ötre érkeztünk meg Késmárkra, és szomorúan nyugtáztuk, hogy a két szép templom (a fatemplom és az új lutheránus "vörös templom" már bezárt. Ez utóbbiban nyugszik Thököly Imre. Begurultunk a városházához, és fotóztunk, miközben Áron egyre türelmetlenebb lett. A templomoknál otthagyott minket, és rögtön a várig gurult; onnan jött vissza a városházához.

Itt aztán találkoztunk két baszk biciklis hölggyel, akik Varsóból Budapestre tekertek. Beszélgettünk, közös fényképet csináltunk, majd átmentünk a várhoz. Sajnos az is az orrunk előtt zárt be.

Szepesbélán csak áthajtottunk, Nagyőrön lefotóztuk a kastélyt, majd negyed nyolcra megérkeztünk a toporci elágazásba. Itt SK előrement, mert egyértelmű volt a végállomás: ahonnan már tartósan lejt az út. Áronnal viszont elidőztünk a buszmegállóban, dinnyét és diákcsemegét ettünk. Aztán nekiveselkedtünk az emelkedőnek, és jobbára a mágnességről beszélgetve tekertünk-toltunk fel a nyeregbe. Szép komótosan haladtunk túránk ezen utolsó nagy kaptatóján.

Odafenn ámulva láttam, hogy a kisfenyves nyolc év alatt annyira megnőtt, hogy immár a belsejében is lehetett sátorozni, nemcsak a vágásban. A sátram belső cipzárjának a második kocsija is megszaladt - sok hibája közül ez volt a végső, ami egy új sátor vásárlására ösztönzött. Hogy ne jöjjenek be a szúnyogok, valahogy összenyomtam egy fogóval, de tudtam, hogy e megoldás nem tartós. Kellemes, csendes éjszaka volt, bár Áron kissé hidegnek találta.