4. nap: 2017. VII. 13. (cs) 8⁰⁰ - 21⁴⁵
Zólyom - Szliács - Besztercebánya - Zólyombrézó - Ördöglakodalma-hágó
80,4 km

Erősen felhős időben tápászkodtunk fel táborhelyünkön. A sátrak csaknem megszáradtak az éjjel. A fekete fóliát látványos színielőadás kíséretében csomagoltam el. Visszamentünk a McDonald'sba; én ettem egy húspogácsás-halas rántottát kávéval. Egy kicsit neteztem, ezután a megbeszélt időpontot kicentizve besuhantunk a belvárosba a tegnap megcsodált szédítő meredély segítségével.

A vár kapujánál már ott állt Áron, és integetett. Minden tagja megvolt, és rendőr sem állt mellette. Elmesélte, hogy egy üres telken aludt. Természetesen reggelre fölfedezték a szomszédok, és bizony volt pár kínos pillanata. De a végén még kávét is vitt neki a gazdasszony. A vár tövében az ő olajos sajtját ettük kenyérrel, közben politizáltunk és viccelődtünk. E várban ugyanis folytatódott a kihágássorozat: Áron beszökött a vár kötélkorláttal lezárt részébe, és a biztonsági őr emelt hangon rászólt, nekem meg égett a képem. De a várbeli kiállítás még nem volt nyitva, ezért több ilyen kihágás nem történt.

Fél tízkor távoztunk Zólyomból észak felé, Szliács irányába a gáton haladó kerékpárúton. Görkorcsolyás nők jöttek szembe - Sánta Kutya észrevételezte, hogy nem néznek a szemébe, hanem állhatatosan az utat bámulják maguk előtt. Szliácson betértünk egy pékségbe; itt ért véget a gáton vezetett kerékpárút. Szemerkélt egy kicsit a hasas szürke felhőkből, de látszott, hogy hidegfronti jellegük van, és hamarosan bodrokká fognak szétszakadni. Erős nyugati szél kísért a katonai repülős telepek közti útig, ahol táblák jelzik, hogy fényképezni tilos. A Körmöci-hegységben záporok dúltak, de nem nyúltak át fölénk. A nyugati szelet a katonai repülőteret kerítő falak lefogták, s ahogy kiértünk közülük, újra oldalba kapott.

Nem sokkal később beértünk Besztercebányára. Itt egyetlen fontos teendőnk volt: pénzváltót keresni Áronnak, hogy legyen végre eurója, ne a másét apassza. A Kauflandban és az Európa Centerben nem volt pénzváltó - emitt vizet vettem, hogy számomra is legyen valami értelme a kis odafigyeléssel mellőzhető keresgélésnek. Végül feladtuk a kutatást, mert a belváros balra feküdt utunktól, és nehézkes volt mindig átkelni oda.

Továbbmentünk hát Breznóbánya felé. Főutunk egy pillanatban orvul szembeforgalmúvá változott. Intelligens áthidalás nem kínálkozott, csak piszlicsáré helyi betonsávok. Úgy döntöttünk, hogy nem vacakolunk úgy, mint tegnap, hanem huszárosan szembetoljuk a bicikliket a forgalommal, és így vágunk át e másfél kilométeres szakaszon. Szerencsére az autóúttá minősített rész hamar véget ért.

Tótlipcse előtt ugyan biciklitiltó tábla vicsorgott a képünkbe, de dacoltunk vele. Fél kettőkor megebédeltünk a tótlipcsei buszmegállóban (pirítós, kolbász, olajos sajt). Míg végeztünk, három busz jött és ment. Jólesett a pihenés, még úgy is, hogy a várakozó utasok némelyike bárdolatlanul az orrunkba cigizett.

Innen állandó de nem kínzó emelkedőn elértük Zólyombrézót. Egy kisboltban vettünk némi falnivalót az emelkedőre: én például francia salátát savanyú hallal. Áron kártyáját a rendszer nem fogadta el, kölcsönpénze a minimumra fogyott. Míg a többiek is haraptak valamit, telefonáltam Julinak. Óvatosan csak hat és nyolc óra közé ígértem az esti beszélgetést. Húsz kilométer emelkedő állt előttünk, nyolcszáz méter szintkülönbséggel. Hamar szétszakadtunk, mert SK saját tempójában előrement, én pedig Áronnal tartottam, aki térdét kímélve sokat tolt. Időről időre bevártam őt, közben fényképezgettem, sétáltam. Nekem se ment könnyen a kapaszkodás: legalább tíz kilóval nehezebb voltam, mint egy éve. Sebeséren (Bystrá) láttunk egy szép Szent Flóriánt. Vámos (Myto) fölött megálltam egy régóta nem használt, sás lepte turistapihenőnél. A rét szélén egy kiszolgált latrina düledezett, azt is meglátogattam. Megfürödtem a körülbelül tíz fokos vízben. Jarabón bevártam Áront, aki kissé már kezdett csüggedni. Megüzentem Sánta Kutyának a szállás helyét és a mi helyzetünket. Fél nyolc volt, mikor az út a végső szerpentinbe fordult, elválva a patak völgyétől. Toláskor érdemes távot rövidíteni, mert a meredekség alig befolyásolja a sebességet. Ezért ahol a sárga jelzésű erdészeti murvaút elvált az aszfalttól, azonnal rátértünk. Döntésünkben szerepet játszott az is, hogy nem akartunk valami figyelmetlenül száguldozó autós kerekei alá szédülni az éles kanyarokban.

Hosszú, kényelmes vándorlással, munkahelyi témákról beszélgetve lassan felértünk a célegyenesbe. Az utolsó négyszáz méteren hátramaradtam: felhívtam Julit, de közben nem állhattam meg, hanem komikusan lihegve caplattam tovább, fél kézzel és a hasammal taszigálva a kormányt. Áron az aszfaltúton várt, hátsó lámpája életmentő céllal bekapcsolva. Első lámpája én voltam. Az utolsó szakaszt tolva küzdöttük le.

Odafönn rettentően fújt a hideg szél. Sajnos a hegyimentő-házat valószínűleg eladták (vagy csak felújítják), ezért az általam kiszemelt szálláshely (gyepes, lejtésmentes, szélvédett földdarab) cserbenhagyott minket. Ezt a házba nagy kannákat hordó legénytől tudtuk meg - alighanem a ház vízkészletét töltötte fel.

Ő nem tudott arról, hogy a menedékház alatti vízszintes térségen sátrazni lehetne, holott ezt úgy a turistatérképek, mint a terepi táblák így hirdetik. (Sőt a nemzeti park honlapja is ezt mondja a Hasznos információk cím alatt - a beszámoló véglegesítésekor, azaz 2018 májusában). Azt javasolta, menjünk lejjebb (sajnos ez nem volt jó a terep lejtése miatt), vagy fel a parkolóba (itt aszfalt van). Végül a kisebbik rosszat, vagyis a parkolót választottuk. Az erős szélben felállítottam a sátrat a szalagkorlát mellé, és cövekek helyett kövekkel feszítettem ki. Áron melegített magának egy gulyáskonzervet az itt tárolt rönkök között, majd kért tőlem némi eurót, és betért a csárdába aludni. Döntése teljesen indokolt volt: az ő testalkatával hamar átfázik az ember a szél ostromolta hideg sátorban. Telefonja is lemerült, édesanyja engem hívott aggódva.

Sánta Kutya pedig megüzente, hogy a nyereg alatt, egy másik helyen sátorozik. Én is hamar bebújtam a vackomba - szabályosan és marconán, némi mogyoróval és mazsolával csökkentve didergésemet. Az esti hőmérséklet kilenc fok lehetett, mert az (utcai hőmérőkkel úgy-ahogy bekalibrált) beltéri kütyüm hat fokot mutatott. A szél viszont már tizenegykor elállt, és ezután békésen aludtam reggelig.