2. nap: 2017. VII. 11. (k) 8³⁰ - 20³⁰
Esztergom - Garamkövesd - Kiskeszi - Szete - Deménd - 564 Léva - Garamtolmács.
90,4 km

Reggel írtam naplót, ahogy aztán a túrán végig. Úsztam egy jót a Dunában, majd körülnéztem a szállásunk közelében. Néhány kicsi, erdővel borított sziget látszott a partközelben, valamivel odébb hajók ringtak a folyón. A közeli kiszolgálóépület romjai tele voltak hordva szeméttel, de a sorsára hagyatásának idejéről árulkodó nyomot (firkát, újságot, italospalackot) nem találtam. Volt időm ilyesmiken merengeni, mert Áron későn kelt és sokáig szöszmötölt. A jövendő nagy emelkedők előérzetében tessék-lássék beállítottam az első váltót úgy, hogy bevegyen legalább kettőt a három elülső lánckerék közül. (Nem valami célszerű váltót tettem föl pár nappal az indulás előtt, hanem azt, ami éppen otthon akadt - és erre csak az volt a mentségem, hogy azelőtt évekig olyan első váltóval mászkáltam munkába, ami egyáltalán nem mozgott.) SK pedig eközben előretekert a közepes állapotú kerékpárúton, hogy Esztergomban megigyon egy kávét.

A Börzsöny fölött bánatos szürke fellegek lógtak, az égbolt többi tésze derültnek látszott. Ebből bizony bármi kialakulhat, morogtam magamban, és mikor Áronnal végre útnak eredtünk, egy Essztergom peremén hirtelen felbukkanó padló- és csempebolt láttán azonnal behúztam a féket. Kiszolgált, beázós sátram megtámogatására azonnal vettem egy nagy, nehéz nejlonfóliát, amit pár nappal később be is kellett vetnem. Áron ezt látva rögtön el is kérte az én könnyű, ki sem bontott kerti takarófóliámat, amiben az igazat megvallva bíztam is meg nem is, de a vízkeresztséget nagyon jól kiállta Zólyomban. További szerelvényigazításul Áron takaréküzembe kapcsolta okostelefonját, mely az én agydinamós töltőmön lógott. Jeleztem ugyanis, hogy nem tudok neki naponta újratöltést biztosítani. Általában is elvárható egy túrán, hogy ha az ember kényelmi eszközt hoz, akkor annak működőképességéről maga gondoskodjék.

Esztergomban, a Mária Valéria híd lábánál utolértük SK-t, aki már megitta a kávéját, így azonnal tovább is tekertünk a túlpart felé. A kis forgalom reményében belementem abba az ötletbe, hogy próbáljuk ki a dombháton futó 564-es utat, ezért elmellőztük a Csata és Zselíz felé a lapályon haladó országutat, és a Garam-Ipoly közti hátságon futó 564-es úton közelítjük meg Lévát. Garamkövesden még forintért vettem zöldbelű sárgadinnyét, miközben társaim némi előnyre tettek szert. Az első váltó még kissé csúszkált, ezért időnként tolnom kellett a gépet. Nagy örömmel észleltük, hogy a félelmetes fekete felhőtömeg fokozatosan bodrokra szakadozik, és úgy kísér bennünket.

Déltájban Ipolyszalkán jól bevásároltunk, vizet vettünk, a parkban megebédeltünk. Szetén csak egy nem működő nyomóskutat és (a takaros fakunyhó padlójául szolgáló) betonlappal lezárt kerekes kutat találtunk. Százdon pedig utcai Rubik-kockákat láttunk, és itt vízért betértünk a helyi kultúrházba, ami egyben az önkormányzat épülete is. Egy ízes beszédű bácsi és egy középkorú hölgy fogadott, meg a ház kiscicája. Itt még jócskán magyar nyelvterületen jártunk, a kiejtés palócos volt. Sovány 25 kilométer volt mögöttünk úgy, hogy mára még 90-et irányoztam elő.

Deménden betértünk egy kávézóba, és ízlésünk szerint kértünk kávét, italt, illetve nagy doboz jégkrémet. Közben jót politizáltunk. Rettenetes meleg volt, de az élénk szél miatt nem volt elviselhetetlen. Itt már kimásztunk az Ipoly völgyéből, és a két folyó közti hullámos hátságon haladtunk. A Lévához tartozó Csánk közelében sötét cseresznyét ráztunk le az útra Áronnal, azt szedtük a hasunkba, míg el nem teltünk vele. Az ő térde már kezdett fájni az erőltetéstől, ezért a nehezebb emelkedőkbe bele-beletolt. Aztán időről időre leszakadt tőlem, és lassan megérlelődött bennem az a tanulság, hogy ezután érdemes lesz a folyóvölgyekben maradni.

Hontvarsányban a szép fehér református templomot fotóztam (amely a közelmúltbeli jelentős magyarság ismertetőjele). Este hétre bevergődtünk Lévára, megkerestük a történelmi belvárost. Körbetekertük a csupa magyar vonatkozású intézmény használta ódon épületeket. A vár megközelítése végett megszólítottunk néhány leányzót, de rossz irányba igazítottak, viszont megkérdezték, honnan jöttünk - és meg is tudták. Végül egy nagy főúti kerülővel, gyalogjárdákon és hidakon jutottunk be a romok közé, ahol csak a kaput volt módunk lefényképezni, mert a várudvar ráccsal volt lezárva.

(Ezt a képet SK készítette.)

Éjjel jött egy kis eső, de nem kellett miatta felraknom a védőponyvát. Én a sásban aludtam, a többiek a lekaszált részen. Jót pancsoltam este (SK pedig reggel). Sátorverés közben megcsörrent a telefonom: Marcin, lengyel barátom jelezte, hogy augusztus 17-éig Budapesten van - mehetünk újra barlangot nézni.

A várost a Garamtolmács felé haladó, teljesen sík úton hagytuk el, miután egy benzinkútnál vizet vettünk. Nyolckor eszembe jutott, hogy hazatelefonáljak Julinak, de már csak nyeregből, lihegve sikerült. Elhaladtunk egy jobb napokat látott energetikai gépgyár mellett, bal felől távolról pedig feltűnt a mohi atomerőmű. Garamtolmácsnak csak a peremét érintettük, ahol a felduzzasztott folyó lustán mászik tova a horgászok sátrai között. Feljebb cigányputrik szerénykedtek az út mellett.

Ötszáz méterrel északabbra beváltottam a kukoricásba, ahonnan kellemes védőtávolsággal csakhamar elértük a Garamot. Ezen a vidéken már nem tűnt poshadt tónak: volt némi esése, és kellemesen hűvös fürdésre csábított. Egy horgászhelyen vertünk sátrat; jót beszélgettünk, hogy a cigánygyerekek idehangzó ricsaja okozta félelmünket elhessegessük. De ahogy előre sejtettem, nem jött senki utánunk, és a futó éjszakai zápor miatt se kellett fölraknunk sátrunkra a ponyvát.