Drezda - Prága - Passau - Bécs
kerékpártúra
15. nap, július 18. hétfő 9:30-0:15
Traismauer - Gemeinlebarn - Kaindorf - Zwentendorf - Tulln - Greifenstein - Klosterneuburg - Bécs.
101,2 km
Sokáig lustálkodtam a kitűnő fedezékben, azazhogy naplót írtam. A sátor teljesen kiszáradt.
A pincesor lefilmezése után begurultam a traismaueri vízerőmű-telephez. Ez egy régi építésű, régen talán más funkciójú ház lehetett, mert a XVIII. század végén épült (illetve akkor alapították a céget). Az erőműtelep mellett magyar szót hallottam: két nő és egy gyerek járt arra. Az anya azzal intette a fiát, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek nincs mit enniük. Ezt a szöveget én is sokat hallottam gyerekkoromban - úgy látszik, a nevelésben vannak örök eszközök.
A főutcán egy templom azzal dicsekedhet, hogy az elődjében keresztelték meg Pribina morva vezért 833-ban. Mikor az ezt németül és csehül hirdető modern emlékkövet fotóztam, utamba állt egy hajléktalan, régebben jobb napokat látott némber - jobban mondva leült az emlékkőre. Valami megjegyzést tett a fejemen lévő gopróra, de jeleztem, hogy nem értem. Nem hagyta magát, és tört angolsággal folytatta, hogy "te csak túrázz és álmodozz tovább, de ez az én lakószobám." - Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondtam, - de ha nem állsz ki a képből, akkor a "lakószobád" közepén fényképezlek le. (Végül csak a bambuszmatraca került rá a képre.)
Még odamorogta, hogy "ugye nem a fényképedet fogod megenni?" Gondolom, ezzel a maga bumfordi módján abba akart beleugratni, hogy adjak neki kajára valót. Hát nem adok egy petákot sem egy személyiségzavaros, idegileg roskadt nőszemélynek, aki engem akar leckéztetni a túrám közepén. Kerüljön a hátam mögé, ha a megrokkant fényképezőgépemet is irigyli. - Megkérdezte azt is, hogy mit reggelizek, de a válaszomat nem értette. Dumált valamit a vegetarianizmusról, de nekem nem volt kedvem leállni vele a rigolyáiról trécselni, hogy aztán kilejmoljon tőlem pár eurót, mikor nekem is csak húsz maradt. Kurtán otthagytam őkelmét a "lakószobájában," hadd boldogítsa a következő turistát.
A Tourinform nem volt nyitva, csak délután háromtól. Kártyával bevásároltam - osztrák bolthoz képest viszonylag olcsón. Az óriás uborka 80 cent, a kenyér fél kilója is körülbelül 1,20-ba került.
Traismauerből kelet felé, az országúton távoztam. Gemeinlebarn után balra tértem. Érdekelt Zwentendorf, ahol a Mauthausenben látott vörös hajú fickó térdig érő vízzel találkozott a kerékpárúton. Egy bicajos nő suhant el mellettem; míg őt kergettem, Buttendorfnál piros, édes, bár közepes szemű cseresznyét kínáló falu széli fák állítottak meg. Jól megraktam vele a hasamat.
Ugyanez történt Kaindorf északkeleti végén: itt fekete, mézédes cseresznye termett tömegesen. A legyek lepték, senki sem szedte rajtam kívül. A zwentendorfi erőműhöz egy foszladozó betűjű zöld tábla irányított; ezalá egy sötétzöld aktivista odafestett egy másik táblát, a sugárzásveszély piktogramját. Egy bezárt atomerőművet találtam itt, mellette egy pöttöm napelem-erőművel. Volt még egy kerékpárosokat váró vendéglő is, és egy tábla a bezárás történetével. Eszerint ez az atomerőmű a legkörnyezetbarátabb a világon - értelemszerűen azért, mert helyette napcellák termelik az áramot.
|
A táblákról kiderült, hogy a zwentendorfi atomerőmű pár éves üzeme alatt 750 megawatt teljesítménnyel dolgozott, és 1,8 millió háztartást látott el energiával. 1978-ban azonban egy szoros népszavazás az atomerőművek ellen nyilatkozott Ausztriában, és a csernobili katasztrófa hírére ezt végre is hajtották. Azt a szavazók többsége valószínűleg nem tudta, mi a különbség a grafit- és a vízmoderátoros erőművek között (többek között biztonsági szempontból) - de hát ez a demokrácia velejárója: erkölcstelen agitátorok által felheccelt, kis tudású tömegek is dönthetnek országos ügyekről.
|
A ma itt működő napelem-erőmű csak afféle játékszer, mert közepes napsütésben 450 kilowattot termel, ami az egykori atomerőmű teljesítményének kereken 0,6 százaléka. De hogy ne mondhassa senki fantomnak a használaton kívüli kolosszust, különféle helyi hasznosításokat találtak ki számára. Az irodaépületekben a helyi diákokat oktatják, míg saját iskolájukban a felújítás zajlik, továbbá a rendőrök, tűzoltók is használhatják. Ezen túlmenően az atomerőmű évekig a hasonló rendszerű német erőművek alkatrészraktáraként szolgált. A semminél nyilván ez is több, bár nem sokkal.
|
|
Rengetegen hűsöltek a teraszon, biciklijeik sorban álltak a ház előtt. A kerékpárúton percenként érkeztek az emberek. Betértem a faluba is, ahol a narancssárga tanácsháza meg egy ivókút érdemelt figyelmet - mindkettő a kerékpárút mentén található. Erpersdorf határában elém került a víz(erő?)mű nagy betonkockája. Némi sármaradvány is maradt a kerékpárút egyik leágazásán, és korábban magán az úton is lehettek ilyenek. Meglehet, éppen itt kellett belegázolnia a vízbe a vörös fickónak.
Langenschönsichl határában bodzaültetvényt láttam. Erről felötlött bennem, amit Magyarországon egy kerítősködéssel és kábítószerterjesztéssel vádolt gazdag cigány mondott védekezésül pár éve a bíróság előtt, tudniillik, hogy vagyonát bodzatermesztésből szerezte. Akkor az egész ország röhögött ezen, de ezek szerint mégiscsak léteznek bodzaültetvények.
Tulln városában láttam egy nagyszabású emlékművet, amely a Nibelung-mondából ábrázol egy jelenetet. A hunok birodalmába utaztában Kriemhild, az évek óta özvegy burgundiai királylány itt, Tullnban találkozott leendő második férjével, Attila hun királlyal és kíséretével. Kriemhild a szoborcsoporton leszáll a lóról, két herceg viszi az uszályát. Kísérője, Rüdiger bemutatja neki a királyt. - A tullni mezőn lovagi tornát rendeztek a leendő királynő tiszteletére, amelyeken Attila megmutatta vitézeinek tudását. Tullntól a menet Bécsbe folytatta útját, ahol hetedhét országra szóló lagzit csaptak.
Tulln városában megnéztem a Szent Ferenc-templomot is.
Innen a főtérre mentem, és a szökőkútnál találtam némi wifit. Próbáltam intézni valamit a következő túra szervezése ügyében, majd körbefilmeztem. Egy órát ültem itt, és négy órakor továbbindultam Bécs felé a déli parton. Körülbelül három-négy kilométerre innen van a gáton egy nyomóskút. Szlovák kerékpáros lánykák csiviteltek az úton, őket előzgettem.
A greifensteini erőműhöz fél hatkor érkeztem. Ez éppen nem zubogott, de csináltam róla néhány képet. Megálltam Greifensteinnel szemben egy öblön átmenő kompnál, megvacsoráztam. Egy nő fürdött a tiszta vízben, egy másik, meztelen nő pedig férjével a bokrok takarásában napozott. Sajnos a padról éppen rá lehetett látni, ezért kénytelen voltam megfordulni, és a napsütésbe bámulva befejezni a vacsorát.
Hatkor indultam tovább Klosterneuburgba. A városhatáron egy török veszedelemről (1683) megemlékező márványlapot láttam 1933-ból. Arra gondoltam: ma Bécsben kétszer annyi mohamedán él, mint amennyi ekkor a várost ostromolta - pedig az is százezres sereg volt.
Innen fölkapaszkodtam a kolostorhoz. Persze már zárva találtam, és a parkjában is alig lézengtek. Körbefilmeztem.
A főtéren 15-20 éves fiatalok ücsörögtek, sétáltak, beszélgettek; közben mindegyikük komikus módon kezében tartotta és bámulta okostelefonját. No, itt volt a Mátrix című film üzenete a valóságban: az emberek egy szórakoztató köldökzsinóron lógnak egy csinált művilágba csimpaszkodva, de ezen a zsinóron igazából ők táplálják amazt - energiájukkal, adataikkal, kattintásaikkal.
Klosterneuburg végén még rám mordult egy kemping parkolójában lévő tábla, amely a lakóbusszal történő kempingezést tiltotta. Aranyló alkonyfényben pattogó labdák, sétáló családok, kávézó idősek között gurultam ki a városból. Nyolckor pedig egy ipari park közepén, gyomos törmelékhalmok mellől váratlanul és szerényen rám köszönt a Bécs feliratú tábla.
Negyed kilenckor értem a belváros szélére. Menet közben angolul beszélgettem egy gyerekutánfutót húzó fickóval. Neki elmondtam, miféle túrázó vagyok én, és hogy aludni visszamegyek a hegyekbe. Juli rámtelefonált, de mivel egyenlegem igen alacsonyan tanyázott, sokat már nem értekezhettünk telefonon. Addigra már megjártam néhány hidat a Duna-csatornán. Ennek partján odafelé a bohém-rakpartot, visszafelé pedig a biciklis rakpartot jártam végig.
Életemben először jártam Bécsben, ezért az újdonság erejével hatott rám a Duna-csatorna partjának fiatalos, emberközeli jellege. Budapest az elmúlt években kezdett hasonló jegyeket mutatni, aminek odahaza az árnyoldalait is megtapasztalhatjuk (összefirkált műemléképületek, rengeteg részeg külföldi a bulinegyedben, az egekbe szállt albérletárak, a romkocsmáknak minden világvárosban egyforma, sablonos tömege), de én most csak a felszabadult esti hangulatot éreztem. Engem sosem vonzott ez az életérzés, de elhiszem, hogy a fiatalabbak egy része ilyen élményeket keres a nagyvárosban.
Néhány helyen ennek a "trendi" (magyarul: "menő") életformának az irányzatosan politikai (szélsőbalos) megnyilvánulását is megfigyeltem olyan feliratok képében, mint a "kein mensch ist illegal" (senki sem illegális), "weg mit Dublin" (félre a dublini egyezménnyel) és a "Flüchtlinge willkommen." (Menekültek, Isten hozott benneteket!) Ezek a ma is nyilvánosan olvasható, lendületes vagy cirkalmas bölcsészbetűkkel rótt üzenetek a bevándorláspárti ideológia sztereotip hívószavai: a korábbi mohamedán bevándorlókkal kapcsolatos negatív tapasztalatok ellenére szemérmetlenül igyekeznek humanitárius és emberi jogi kérdésként feltüntetni a "háborús övezetekből" egészen Malmőig "menekülő", a határainkon gáttalanul átcsörtető "szír" "menekültek" (azaz éhenkórász, de annál agresszívabb, túlnyomó többségükben fiatal afgán és maghrebi férfiakból álló illegális bevándorlótömegek) Róma bukását idéző, apokaliptikus invázióját.
Amikor e túrát megjártam, még csak egy év telt el a nagy migrációs hullám óta, de a beszámoló megírásáig (2021) eltelt időben már Bécsben is megtanulták, hogy a mohamedán bevándorlókból nemigen lesz belbécsi hipszter vagy feminista emberjogi harcos - sokkal inkább az európaiakra gyanakvással vagy gyűlölettel tekintő, az országban idegentestet képező párhuzamos társadalom tagja, amelyből mindenkor nagy eredménnyel szednek újoncokat a különféle radikális iszlamista terrorszervezetek. És ez már az Európából megindult illegális bevándorlókra is igaz, hát még azokra az ázsiai vagy afrikai szerencsétlenekre, akiket elvakult kereszténygyűlöletében tán most még ajnároz a balos szubkultúra, de pár évtized múlva már igyekezne szabadulni tőlük, mert kiderül, hogy semmihez nem értenek, a kulimunka meg büdös nekik. És akkor lépnek színre a Szaúd-Arábiából pénzelt radikális iszlamista prédikátorok, akik éppen az ilyen szegény ördögöket szokták az európaiak ellen azzal bőszíteni, hogy "miattuk vagy ilyen szegény." És ha a "második generációs" mohamedán bevándorlóból nem lesz öngyilkos terrorista, még mindig nyitva áll előtte a társadalmat lehúzó munkakerülő potyautas, a drogkereskedő és a piti bűnöző státusza. És nem segít rajta a balosok végtelenített mantrája sem, amely szerint a többségi társadalom közönye és rasszista ellenszenve a felelős az illető mohamedán lecsúszottságáért. A nyugati társadalmak az általuk választott bevándorláspárti úton a felbomlás és a polgárháború felé haladnak. Egyelőre még balosokra szavaz az Észak- és Nyugat-Európában polgárjoggal rendelkező mohamedánok többsége, de nincs messze az az idő, amikor azokra a mohamedán politikai alakulatokra fogvak voksolni, amelyek nyíltan az európai országok iszlám kalifátussá alakítását tűzték ki célul. Néhol már meg is alakultak az ilyen pártok. A vallásos zsidók pedig (akik a balosok forgatókönyvében nem is oly régen még a kirakatba állított védelmezendő kisebbség szerepét játszották) egyre jobban rettegnek, és körükben megindult már az elvándorlás.
Mi, magyarok persze már 2015-ben megmondtuk ezt a bécsieknek, de akkor még fensőbbséges modorban lenáciztak bennünket érte. 2020 novemberében azonban gépfegyveres terrortámadás érte Bécs belvárosát és egyik zsinagógáját. Az elkövető, egy Ausztriában született macedón férfi, az Iszlám Állam híve válogatás nélkül tüzelt mindenkire: négy embert megölt, huszonkettőt megsebesített. Ezzel egy időben még öt helyen történtek merényletek. A részleteket a politikai indíttatású kifogások leszerelése érdekében a mindig jólértesült, "nincsmásik," de azóta megszűnve megmaradt Index.hu nevű internetes újságra hivatkozva teszem elérhetővé.
A telefonálás sokáig tartott, ideje volt szállást keresni. Utcaneves várostérképem nem lévén az északnyugati iránymenetre és domborzatkövetésre szorítkoztam. Aztán egy Höhenstrasse feliratba kapaszkodtam. Nevéhez híven ez egy erősen emelhedő utca volt, és rajta sikerült is kijutnom a városból. Ennek során egy lépcsőn is fel kellett tolnom a gépet. A Salmensdorfer Strasse végre a jó irányba is vitt. Mindenképpen védett helyen akartam aludni, ezért ettől jobbra tértem, meredeken fölkaptatva egy turistajelzésen. Mint kiderült, egy downhill-kerékpáros pálya egyik gödrében vertem sátrat éjfél után. Másnapra korai kelést irányoztam elő. Szúnyogos volt az este, fölöttem autók zörögtek.
nm
