előző nap

a főlapra

következő nap

Drezda - Prága - Passau - Bécs
kerékpártúra
8. nap: 2016. július 11., hétfő 8:30-20:00
Kájov - Hořice - Černá - Horní Planá - Volary - Lenora - országhatár - Heidengut.
80,9 km

Kellemes táborhelyünk volt, nem siettünk az indulással. Legurultunk Kájovba a fűnyíró munkások közé, majd a 39-es főúton elkezdtünk mászni - egyelőre csak a víztározóhoz Černába. Elég kemény, de nem tolós emelkedő volt ez, Sánta Kutyát minden elágazásban vagy kétértelmű helyen igyekeztem megvárni.

Bementünk a boltba, ahol három fiatalasszony állt sorba babakocsikkal, meg néhány kerékpáros. A sor lassan haladt, ráadásul felváltva mentünk be. Majdnem minden cseh pénzemet elköltöttem almára, banánra, uborkára és kenyérre. Egy tollat is vettem, mert a meglévő már a végét járta. A bolt előtti terasz padjain jól bereggeliztünk, SK megkínált az általa vásárolt finom kvargliból. A táblagépem nem töltődött rendesen a fátyolfelhős időben, de a mobiltelefon még igen. Ezért SK-ét átvettem a napcellásra. Persze a goprónak az akkumulátorát is időről időre töltenem kellett, mert nagyon gyorsan ki szokott merülni. A nyugati haladási irány miatt a napelemet a hátsó csomagra, a palackok fölé pókoztam rá.

Most már készen álltunk egy szép túranapra. Talán csak ivóvizet kereshettünk volna, és persze SK-nak egy kávét - de ekkor hirtelen gyerekzsivaj hangzott fel, és a hosszú töltéshíd innenső végén elénk lépett a közeli, népes szabadstrand. Begyalogoltunk a vízbe; SK rendesen átöltözött, ahogy szokott, én csak ahogy voltam, úgy jöttem be-ki. Nem időztünk sokáig, mert már így is délre járt. Homokos talppal és boldog mosollyal távoztunk a tópartról.

Horní Planában megtöltöttük kulacsainkat egy nyilvános kútnál, vagyis egy szűken eresztő vascsőnél, mely egy hínáros betonmedencébe folyatta vizét. Forrásvíz lehetett, mert furcsa, édes íze volt. Sok motoros és biciklista járt erre is, noha maga a kerékpárút a vasút mellett halad a túlparton. Szintvonalas Csehország-atlaszom ezt nevezte "Schwarzenberg-féle töltésnek". Mivel azonban úgy tűnt, amaz a tó fölött meredeken emelkedni kezd, végül mellőztük. Ez viszont azzal járt, hogy (a tározóba siető vízfolyások oldalvölgyei miatt) derekasan hullámzó országúton kellett haladnunk. Erre nem gondoltam időben, de nem fordultunk vissza, inkább lenyeltük a békát. Nagyon elfáradtunk az állandó hullámvasutazásban, miközben összességében alig jutottunk feljebb. Az útépítők nyilván csak az autókkal számoltak, és sebességi okokból mellőzték a szintben haladó út ilyenkor szokásos megvalósítását, a kis hajtűkanyarokat.

Utunkat a németség hajdani ittlétének emlékei kísérték, például egy "Volksschule" felirat valamelyik faluban, egy másik német felirat egy kápolna belsejében, illetve a világháborús elesettek emléke. Horní Planában volt egy emlékművük a halálmenet áldozatainak is. Idővel talán a kitelepített németeknek is jut itt egy diszkrét feliratú tábla.

Így hát az északi parton haladtunk tovább Volaryig, egy kószáló cigányokkal teli, jobb napokat látott kisvárosig. Az általam azóta olvasott hírek szerint a környékről tíz éve sok cigány család vándorolt ki Kanadába - formálisan "menedéket kérve," valójában pedig a dúsabb segélyek reményében, miként tőlünk is bizonyos pszeudo-emberjogi szervezetek bujtogatására Baranyából vagy Miskolcról. (Természetesen pár éven belül mindkét csoportot hazazsuppolták, mert hát országainkban nem üldözte őket senki, és odakinn se hajtottak sok hasznot, sőt ellenkezőleg: tömegesen loptak és koldultak. Csak hát ezt az emberjogista szervezetek már nem akarták meglátni, vagy utolsó kibúvóként a befogadó társadalom normális többségét kezdték okolni érte.)

Egy közértben felállított fagylaltgépnél elköltöttük utolsó koronáinkat is. Utána megvacsoráztunk egy közeli padon, milliónyi légy között. Itt futottunk össze egy utánfutókat húzó fekvőkerékpáros házaspárral. A férj angol, a feleség magyar volt; ő a magyaros "helló" köszönésemről azonnal rámismert. Londonban élnek, de pár hónapot most Pesten töltöttek a nő szüleinél, és onnan bicikliztek idáig. Azt vettem ki a feleség szavaiból, hogy nem mentek végig a Donauradwegen, mert ő egyre csak a csehek hullámvasutas útépítési technikájára panaszkodott. Csakugyan óriási csomagjuk volt, majd' megszakadtak az emelkedőkön.

Vacsora után elindultunk a 39-es úton Németország felé. Kicsit szemerkélt, aztán ahogy SK felöltözött, elkezdte jobban is. A Lenora nevű, egykori üvegműves faluban van egy üvegmúzeum, de nem is akartuk megnézni, a nyílt terepen pedig nem láttunk fényképezhető hutaépületet. Egyre erősebben szakadt az eső, de följebb haladtunkban már kisütött a Nap is. Kövér, langyos cseppek potyogtak a gőzölgő aszfaltra - pompás látvány volt. Mikor a dombtetőn beletorkollottunk a 4-es főútba, már elállt. Nagy örömmel nyomkodtam a sisakkamera gombjait: először bizonyult nélkülözhetetlennek ez a vízhatlan jószág.

Hat óra körül értünk fel a 878 méter magas Kunžvarti-nyeregbe. A név a Königswarte (királyi őrhely) név csehvé torzított változata: egy közeli várrom viseli, és az ötvenes évekig a határ menti Strážný falut is így hívták. E tükörfordítás képében találkoztunk hát a németség rovására művelt cseh térfoglalás egy térképi példájával.

Ezután áthajtottunk az országhatáron. Egy kis emelkedő következett, és hét órakor már a német oldalon, egy 960 méteres nyeregben illegettük magunkat. Önkioldós közös képet készítettünk, ehhez a masinát a járdaszigetre helyezett fotóstáskára állítottam. Tréfásan azzal riogattam SK-t, hogy mit is tehetnék, ha egy elhaladó autós kinyúlna a táskáért, míg mi boldogan fényképezkedünk, és gázt adva elemelné. Persze jól tudtuk, hogy Németországban nem járja az ilyen trükkös lopás.

Egy kurta fertályórát időztünk ezen a helyen, majd nekilendültünk a túloldali lejtőnek. A szürkületben illett volna a hátsó lámpát bekapcsolnom, de sajnos elmulasztottam. Menet közben már nem értem el, megállni pedig átallottam. Így hát szégyenletes módon, sötét vesedonor-üzemmódban száguldottam le a szállásul kiszemelt Heidengut falucskába. Itt már mellőzhettük a piros villogót, mert el kellett bújnunk. Az autókereskedésnél jobbra kiágazó aszfaltútból letérő első erdészeti út jónak látszott, de sajnos egy fakunyhó állt mellette - alkalmasint erdészeti őrház. Ha nincs benne senki, reggelre akkor is idejöhet az őr, és a szeme láttára kellene előcsörtetnünk a sűrűből. Ezt nem kockáztathattuk meg. Ráadásul a sűrű aljnövényzetű erdő a mostani vizes időben nem is volt alkalmas alvásra. Két okunk is volt arra, hogy ne itt háljunk, ezért hát a továbbmenetelt ajánlottam.

A közeli patakból mosdóvizet vettem, az áteresz kifolyóvégéhez lecaplatva a páfrányosban. Ekképpen felfegyverkezve még nyolcszáz métert kapaszkodtunk a kis közúton, és a következő erdészeti földúton sebesen föltértünk a hegyoldalba. Szerencsénkre aljnövényzet nélküli magas fenyves fogadott, amelyben elég volt pár száz métert haladni, hogy fedezve legyünk az erdészeti út felől. Az országút jóval alattunk futott, onnan nappal sem igen lehetett volna ránk látni. De komor szélrohamok és dörgés kíséretében már a nyakunkon is volt a következő zápor, amely az elején igen erős felhőszakadásig fajult. Sánta Kutya mellett váratlanul egy hatalmas faág hullott puffanva a talajra. Reméltük, hogy egyetlen társa nem fog éjjel a sátrunkra esni. Szerencsére még az eső előtt sikerült befejeznünk a sátorverést. Ezután egy fatönkön állva megzuhanyoztam, majd bemutattam a sátorba bemászás közbeni szakaszos törülközés technikai fogásait.

Sajnos sátram a varratokra ragasztott orkáncsík ellenére e helyeken erősen beázott, vagyis az indulás előtti szerelésnek ez a része nem állta ki a próbát. A víz befolyt és a szúnyoghálóra csöpögött, onnan meg a hajamra pergett. Szerencsére ez az eső gyengülésével megszűnt, és este még naplót is tudtam írni. Aztán hajnalban az eső újrakezdte, és változatos erősséggel reggelig zuhogott.