Leszállásunkkor a kalauz újra elővette bugristempóját. Ragaszkodott ahhoz, hogy a (kívánságának megfelelően már leszedett) csomagokat ne a biciklik leadására való széles tolóajtón, hanem hosszabb úton, a gyaloglejáró keskeny ajtaján át adogassuk le, a gépeket pedig ő adja le, senki más. Lehet, hogy ennek balesetvédelmi oka lehetett valamikor, de ez most háttérbe szorult. Csudás jelenségnek lehettünk tanúi: a kalauz feje egy merő betontömbbé változott, melyről minden érvünk lepattant. Sánta Kutya pár kör után már fölemelte hangját, én meg persze buzgón kameráztam. Végül lejöttek a csomagok - részben itt, részben ott - és a biciklik is. Az ajtó becsukása után a kalauz a középső ujjával trágár jelet mutatott SK-nak, de ezt már nem vette a kamera.
Útitársam figyelmét rövidesen más jellegű bosszúság ragadta meg: a felmálházás után kiderült, hogy lapos a hátsó. Aztán leszedéskor láttam, hogy a belső felpúposodott és kirepedt - tehát nem a vaskalapos kalauz eresztette le vagy döfött beléje egy bicskát, hanem a lyuk már régóta lesben állt, hogy kifakadjon.
Az úton naplót írtunk, én napelemről akkumulátorokat töltöttem. A fülkében társunk lett egy német biciklista, akit SK utólag Hanzinak nevezett el. Az illető elkezdte magyarázni, hogy SK túl közel ül hozzá. Előzőleg mellőlem ült el, tehát ha igazat mondott, azért csak önmagát okolhatta. Aztán tovább fejtegette (angolul), hogy a biciklisták izzadtak, és nem jó, ha egymáshoz érnek. SK azt a kézenfekvő választ adta, hogy az ülések közepén térelválasztók vannak szivacsból, és ha ő odébb ülne, akkor a feje beleakadna ezek egyikébe. Az illető morogva elhallgatott. Az persze nem zavarta, hogy büdös zoknis lábát a szemközti ülésen nyugtatva maga is két ülőhelyet foglalt el.
A pályaudvaron még vizet kértünk egy büfében, mert a félkegyelmű vécéshapsi nem engedte, hogy ott vegyünk vizet. Haraptunk is valamit - én sajtos sós lepényt -, és egy óra körül elindultunk. A szokásos módon bevettük magunkat a belvárosba, templomot és palotákat fényképeztünk. A táblagép aksija viszont lemerült, a gép meg se nyikkant.
A belváros szigeti részén átkeveredve hamar megtaláltuk a Kamenný Újezdre vezető kisforgalmú utat. Včelnán betértünk egy cukrászdába, a kelletlen nénitől vizes fagyit és száraz süteményt vettünk. Stěkřéig mintaszerű kerékpárúton haladtunk; régi házakat, öreg fa csonkját, harangokat filmeztem. Aztán leváltottunk a folyóhoz ereszkedő meredek, keskeny aszfaltcsíkra, ahol a tábla szerint le kellett volna szállni. A fékem eléggé vacak volt, de leértem épségben.
Ott várt minket a Zlatá Korunához tartozó nagy vízitúrás-, sátrazó-, fürdő- és élményközpont. Fürödtünk és ebédeltünk, házassági témákról, erőnlétről, punnyadt városi életformáról beszélgettünk.
Ezután felkapaszkodtunk a túlparton, ahol egy templom és egy régi ház érdemelt figyelmet. Srnínen csak átmentünk. Egyébként rengeteg dombra másztunk fel, s ettől SK eléggé elfáradt. Hat óra körül értük el Český Krumlov határát. A városba a keleti, járatlanabb útágon ereszkedtünk le. Turisták serege korzózott odalenn: a szelfiző állatfaj nagy példányszámban volt jelen, de többségben voltak az esti andalgók. A félszigeti városrészben, a dísztéren locsolóautó dolgozott. Bementem egy szuvenírboltba, vettem két fából készült képeslapot. Átgurultunk a túlpartra, aztán vissza, de többre nem volt erőnk, és be is alkonyodott. Még egy templomhoz felszaladtam, de SK lent maradt.
A templomnál egy magyar motoros társasággal futottam össze - velük aztán odalent is beszélgettünk, jó utat kívántunk.
Aztán kimentünk az óvárosból, egy benzinkútnál gumit fújtunk, vizet vettünk. A 39-es út melletti kisforgalmú úton elértük Kájovot, ahol templom és temető van, majd az 1047-es kerékpárúton becserkésztünk egy kis hegyet alvás céljából, és egy gyepes tisztásfélén felvertük a sátrat. Telefonom már gyengélkedett, másnap töltésre szorult.
