Drezda - Prága - Passau - Bécs
kerékpártúra
4. nap: 2016. július 7., csütörtök 7:45-21:00
Děčín - Ústí nad Labem - Litoměřice - Terezín - Doksany - Chvalín.
80,1 km
A talaj száraz volt, még harmat sem hullott. Sátorbontás után ugyanarra a pihenőhelyre gurultunk vissza reggelizni, ahonnan este a rendőr közelsége elriasztott vala bennünket. Elterveztük a napot Roudnicéig, esetleg Mělníkig. Biciklisták jöttek arra, meg egy lihegő kisgyerek. Szépen indult számunkra a nap.
Nebočadyban lefényképeztem egy látványos vasúti alagutat, Velké Březnóban pedig egy sörfőzdét és egy kastélyt. Negyed tizenegykor elértük Ústít, ahol látványos kábelhíd és bánya található..
Háromnegyedre befutottunk a pályaudvarra, ahol volt wifi, és rögtön hazaüzentünk. Beszélgetésre nem volt mód, csak szöveges üzenetekre, ezért a pötyögés erősen elhúzódott. SK elment erősebb wifit keresni és vásárolni. Én ott maradtam: kényelmesen ültem a pályaudvar várócsarnokának sarkában, egy rámpa melletti peremen, és a táblagépemet nyomkodtam. Kerékpárom eközben a falnak támasztva álldogált. Tíz perc múlva odasündörgött egy cigány suhanc, és megkérdezte, hogy kié ez a bicikli. Rákiáltottam, hogy az enyém, és hagyja békén, különben megverem. Elkotródott. A jelenetnek tanúja volt egy süketnéma öregúr; mutogatással jelezte, hogy ezekkel tényleg vigyázni kell. Ezután elmentem én is a helyről, egy lakókocsis hentesnél szalonnát meg kolbászt vásároltam. Az utóbbit úgy kértem, hogy "a legszárazabb fajta kolbászt", de így sem nyertem sokat. Egy Krkonošsky nevű termék lett a zsákmányom, amely egy jól-rosszul megfüstölt szafaládéra emlékeztetett. Sokadszor igazolódott az a tételem, hogy a Kárpátoktól északra lakó népek nem ismerik a kolbászt.
Sánta Kutyával a megbeszélt idő után, negyed tizenkettőkor találkoztunk a pályaudvaron. Visszamentünk az üressé, sivárrá modernizált piactérre, és ő is vásárolt pár dolgot. Ezután keresni kezdtük a történelmi belvárost. Elég sokáig keringtünk a körúton, különféle zsákutcákba futottunk, közbe-közbe eligazíttattuk magunkat. A harmadik megkérdezett, aki végre idevalósi volt, elárulta, hogy itt nincs is igazi belváros. A piactérről a Mária mennybevétele templomhoz vezető kis utcában találtunk egy ivókutat. Az óvárosból tulajdonképpen csak ez a templom maradt meg, és ide is csak befényképezni tudtunk. Bosszankodva állapítottam meg, hogy a reggel óta készített fényképeim kézi üzemmódban készültek, és a legtöbbjük túlexponált lett. A nagy részüket kitöröltem.
Kettőkor megebédeltünk a Masarykról elnevezett kishíd mellett, kismamák által látogatott padokon. Lehangoló látvány volt a gyermeke kíséretében mobiltelefonjába temetkező fiatal nő, aki leszegett fejjel botorkálva majdnem a kerekeink alá szédült. Kis pihenő után továbbindultunk az Elba mentén. Az általunk használt, A2-es jelzésű kerékpárút áthaladt a střekovi duzzasztóművön, méghozzá a hajózózsilip fölé vivő, kétszeri tolórámpával kiegészített lépcső segítségével. Erről szépen belátni ugyan a zsilipbe, viszont kerékpárral nehezen járható. Ráadásul a tolórámpa (és annak a kerítésen kívül futó megkerülője) nincs kitáblázva. Valahogy fel- és levonszoltuk súlyos hátasainkat az akadályon, de egy utánfutós kerékpáros családnak már segítettünk cipelni, érezvén a sorsközösséget. - Maga az erőmű szintén Masaryk nevét viseli, 1924-36 között épült, és háromszor öt megawattot termel.
Libochovanyban láttunk egy kőbányát és a Mária születése-templomot. Itt letértünk a kanyargó, gyökerek által felpúposított kerékpárútról, és az országúton haladtunk tovább. Ennek emelkedő részét éppen aszfaltozták, ragadt is rendesen. A kis úthengerre az volt ráírva: Hamm.
Litoměřicében megkerestem a belvárost, míg SK előrement. A híd után megvárt, leültünk uzsonnázni. A térképet nézegetve döbbentem rá, hogy Terezínt nem hagyhatjuk ki, mert ott a világháborús években (Theresienstadt néven jobban ismert) láger működött. Fél hatra értünk oda. Szabályos építésű város ez, alkalmasint az erődben szolgáló katonák családja számára épült még a felvilágosodás századában. A gettómúzeum már zárva volt. Az előtte lévő buszmegálló menetrendi táblázatát egy amerikai turistacsoport böngészte kevés eredménnyel. Egy helybéli asszony segítségével eligazítottam őket. Ha ügyesek voltak, még aznap eljutottak Prágába.
Ezután meglátogattuk azt a helyet, ahol a nácik a vízbe szórták a huszonkétezer meggyilkolt ember hamvait. Megindító volt, történelmi felelősségről és politikáról beszélgettünk utána.
Átmentünk a túlparti, óriási temetőbe. Mögötte, a kis erődben volt maga a láger (szintén zárva találtuk), de nem is terveztük a meglátogatását, mert nem tudtuk volna végigrohanni még akkor sem, ha kora délután érkeztünk volna. A lemenő nap fényében lefényképeztük az erőd sáncait.
Továbbindultunk a 608-as úton. Doksanyban a premontrei nővérek régi, felújítás alatt álló kolostoregyüttesébe kukkantottunk be. Pazar látvány volt így, kopott színekkel, málló vakolattal is. A felújítás a külső falakkal, a templommal és a legbelső udvarral kezdődött, de a nagy része még hátravan. A pestisoszlopon Ágoston, Jeromos, Sebestyén vértanú és még egy alak áll - meg persze az oszlop tetején Mária.
Nové Dvory és Chvalín szép régi falvak, kockaköves főutcával. Eléggé sokáig kerestünk szállást a határukban; végül Židovice felé tértünk ki, felmásztunk egy széles, búzatáblás hátságra, és egy erdősáv takarásában vertünk sátrat.
