Erdély - Bánát
2015. VII. 23. - VIII. 9.

A tavalyi nagy balti túra után jó ideig úgy terveztem, hogy idén is oda megyek nyárra - ezúttal már tényleg repülőgéppel és vízummal megtámogatva, Finn- és Oroszországot is belefogva csavargásom hatókörébe. Az élet azonban közbeszólt, mert decembertől komolyan udvarolni kezdtem egy derék, sokoldalú hölgynek. Ezért figyelmem először Belgium felé fordult, ahová részben vonattal, majd Svájctól két keréken mentem volna, hogy ott találkozzam a BEAC bicajos különítményével. Ők augusztusban el is autóztak Belgiumba, ott kényelmes tempóban kerekeztek, fizetős kempingekben aludtak. Ahogy hallottam, sok kisebb-nagyobb várost meglátogattak, de a nagyszabású kulturális látnivalókat nem erőltették. Útvonaluk körformát öltött, hogy az autóikhoz térhessenek vissza.

A tervek szerint velük jöttem volna haza, magam utasként egyikük autójában, kerékpárom pedig csomagként a tetőn. Ez a terv aztán szervezési és magánéleti bizonytalanságok miatt dugába dőlt, mert nehezen tudtam előre tervezni akár két hónappal is, és azt sem vehettem biztosra, hogy még ott érem s meg is találom őket Belgiumban.

Aztán mikor májusban az udvarlási kapcsolatom megszakadt, lóhalálában elkezdtem tervezni a hirtelen ismét hosszúvá váló túrát. Ez Ausztriában kezdődött, Svájcon és Franciaországon át Hollandiáig haladt volna, de a nagy szintkülönbségek miatt legfeljebb négyezer kilométerre szorítottam volna. Megszereztem a Benelux-országok és Franciaország részletes autóatlaszát. Előkotortam két társalgókönyvet is.

Csakhogy június elején máris felbukkant mellettem egy másik hölgy, akinek hamarosan el is kezdtem tenni a szépet. Ez lazább kapcsolat volt, ritkább találkozásokkal, és végül szeptember első napjaiban egy tisztes, becsületes kosárral zárult. A találkozások közé illesztett túra ennélfogva nem lehetett nagyon hosszú - és itt jött segítségemre régi barátom és turista műfajtársam, Sánta Kutya, röviden SK.

Először a Drezda - Szász-Svájc - Prága - Passau - Bécs útvonal tűnt számunkra a legvalószínűbbnek, úgyhogy már be is szereztem a hiányzó térképeket. Mégis kénytelenek voltunk elejteni ezt a tervet, mert a Nyugati pályaudvaron nem kaptunk eladó kerékpár-helyjegyet a rajtig. Szlovákiát mint lehetséges úticélt csak egy futó pillanatig mérlegeltük, mert aligha találtunk volna mindkettőnk által még nem érintett összefüggő útvonalat.

Csakhamar Erdély felé terelődtek gondolataink, azon belül is a közelebbi tájak irányába. A Bihar-hegység magától kínálkozott, mert nyáridőben még sosem jártam a Pádison. Onnan dél felé kerestem látnivalókat, egy nagy erdélyi túraajánló könyvet használva vezérfonalul.

Barátom munkahelyi elfoglaltsága miatt egyre jobban kitolódott az indulás, lassan az egész július lepergett. Végül mégis sikerült elindulnunk, és az első vadregényes szakaszt együtt tettük meg. Biharkeresztestől Nagyváradon át a Király-hágóig hajtottunk, a túloldalon lezúdultunk, majd a Vigyázó-hegység oldalában lassan fölkapaszkodtunk a Pádisra. Itt gyalogos jellegű túrákkal töltöttünk két fél napot, majd leszáguldottunk a fennsík kiépített szerpentinjén. Itt SK elköszönt és hazabiciklizett, én pedig továbbnyomultam újabb hágók és csúcsok bűvöletében.

Átvágtam a Mócföldön, meglátogattam egy pompázatos bazaltorgonát, majd egy nagy rohammal a Retyezát lábánál teremtem. Itt azonban megtorpantott a kilátást elfogó borongós idő, így újabb hosszú átmenetre szántam rá magam Karánsebesen át, egészen Herkulesfürdőig. Itt, a déli végeken ódon fürdőpalotákat és karsztmedencéket keresgéltem, és végül elértem a túra végcélját, a Vaskapu-erőművet.

Visszafordultam hát a Duna mentén, és itt is mesés szépségekre bukkantam. A hiába keresett bigéri vízesés helyett egy romvasút töltését kutyagoltam be fél nap alatt, felmásztam egy kabócás sziklaszirtre a Kazán-szorosban, végigjártam a duzzasztott Dunában végződő Ponikova-barlangot, láttam elárasztott folyami erődromokat és gigászi kőomlást a lezárt, festői országúton.

Innen már hazafelé törekedtem: egy kiadós hegyi hágó leküzdésével elértem a Néra folyó nehezen megközelíthető, vadregényes szurdokát és mélykék tengerszemét. Ezt gyalog jártam be, miközben kinn hagyott kerékpárom két csomagtáskáját fölszakította egy ételszagra odavetődött kóbor kutya.

Innen ismét hosszú átmenetet teljesítettem, út közben rálelve a szépséges bigéri vízesésre is. Temesvár után a román hatalom által elüldözött bánáti svábok színpompás, régi házai közt értem ki az Alföldre. Ezerháromszáz kilométert megtéve végül Szegeden zártam a túrát, ahol másod-nagybátyám, Pétör fogadott nagy szeretettel, élettársának sándorfalvai vadászházában.

Jó nagy lakmározás és pihentető alvás után Szatymazról vonatoztam haza, szír és álszír migránsok kellemetlen társaságában, akiket akkor még nem tartott vissza drótkerítés és éjjellátó kamera, hanem napi háromezres tömegekben lépték át a zöldhatárt, felelőtlen nyugati politikusok csábítása és lelketlen embercsempészek kábítása nyomán, a Németországban remélt kolbászkerítések felé nyomulva.

Mozgalmas, nagy idők közepette sikerült hát ezt a kellemes, tömött túrát teljesítenem. A kerékpár és az elektronika jól teljesített, kempingbe nem kényszerültem sem mosás, sem akkutöltés végett. Kultúrkiadásaim most alig akadtak, és beszélnem se nagyon kellett. Készült sok videó - ezúttal nem csak meddő lejtőszáguldásokról, hanem köveken, vizeken való változatos ballagásokról és lubickolásokról is. Emlékezetes élményekkel gazdagodtam, méghozzá olyan vidéken, ahová a jövőben még sűrűbben szeretnék visszajárni.