Lengyelország, Baltikum
kerékpártúra
35. nap: 2014. augusztus 4., hétfő
Harilaid - Kurevere - Kihelkonna - Kärla - Kuressaare (69+8 km)

Táborhelyem a Vilsandi Nemzeti Park határán feküdt, így már okkal számítottam háborítatlan tájakra és élőlényekre. Sátorbontáskor felriasztottam egy törékeny gyíkot, de sajnos a filmfelvételt nem várta meg. Már nem állt a sátor, és a táskán ülve fogyasztottam reggelimet, mikor tőlem ötven méterre, az árkon túl tovacsohogott egy helyi gazda autója. A kis berekben föl se tűnhettem neki. Pár perc múlva visszafelé is elhaladt. Egy pallón átlépve rátekintettem az általa használt homokos útra, de nem volt valami változatos, ezért úgy döntöttem: inkább a viszonylag jó tolást ígérő parti fövenyen közelítem meg a Harilaid-félszigetet.

A trapéz alakú, lapos Harilaid a XVII. század végéig különálló sziget volt, akkortól pedig keskeny földnyelv köti össze a Tagamõisa-félsziget nagyobb tömegével. Ez a földnyelv ma is valamivel mélyebben fekszik a környezeténél, és valamiért a fenyvest is letarolták róla. Oldalról kecses és csábító darázsderéknak látszott, mely további szépségek felé vonz. Ezek közül konkrétan csak azt tudtam (a Nõmmeveski után előtalált biciklistől), hogy valahol errefelé áll egy ferde torony, melyhez számos turista zarándokol ilyenkor.

Először a vízparti homok, sóder és kavics cakkos határvonalai kötötték le a figyelmemet, úgyhogy erről kimerítőleg szóltam is a videókban. A parti homok-sóder határ ellentett fázisban jár ki-be, mint a vízbeli sóder-homok határ. Ezt én a tartós és állandó hullámzás kimosó hatásának tulajdonítottam, némi interferencia-jelenséget feltételezve. Ezek a jellemzők függnek a part hajlásától is, mert a cakkosság az öböl délnyugati peremén enyhe hullámossággá mosódik, majd megszűnik.

Feljegyeztem, hogy percenként 11-12 hullám érkezik, és a bérceik távolsága kb. 10 méter. A cakkok duzzadóhelyei egymástól 3-4 méterre voltak. A partot kísérő sávok szélessége 2-3 méter. A szél jelenleg a part felől fújt, és kis barázdákat keltett a híg parti homokban. Filmezés közben fölfigyeltem egy kis rózsaszín medúzára, melyet a hullámzás ki-be sodort a tízcentis kavicsfenekű vízből a fölötte húzódó, bemosott sóderből épülő párkány fölé. Hogy ez természetes élethelyzet volt-e az állat számára, vagy éppen halálos veszedelem, azt nem tudtam megállapítani - mindenesetre derekasan tempózott a kis jószág.

Ezután egy sötét tömeget pillantottam meg a parton, mintegy kilométernyire a befűződő derék előtt. Közelebb érvén megállapítottam, hogy egy fóka az - de saját mozgását már nem hagyja lefilmezni, mert jó ideje nem él. Másfél-két méter hosszú volt, középen két emberderéknyi vastag. Szívós bőrét rövid, sárgás-feketés szőrzet borította. A melléről lejött a bőr, egyéb sérülést viszont nem láttam a felső oldalán. A szájából kifolyt vér mutatta, hogy belső sérülés okozta a halálát: alighanem hajóval ütközött, és ezután vetette partra a víz. Már fel volt fújódva, enyhe bűzt árasztott, és apró legyek lepték.

A tetemet minden oldalról megtekintettem - közelebbi szakismeret híján csak sejtve, hogy (a Balti-tengeren legelterjedtebb) szürke fóka őkelme. Az viszont azonnal látszott, hogy kifejlett hím volt. Mellső végtagjai karmosak, és kisebb mértékben a hátsók is. A lengyel túráról emlékeztem arra a figyelmeztetésre, hogy az elhullott fóka fertőzésveszélyes, ezért be kell jelenteni, hogy a hatóság elszállíthassa. Nekem erre csak később volt módom, mert Harilaid teljesen lakatlan, és a nemzeti parknak a közeli kisvárosban, Kihelkonnában sem kerül elém nyitva tartó kirendeltsége.

Elszántan baktattam hát tovább az egyre lazább kavicson. Útnak nyoma se; néhány kvadnyom futott csak erre, majd azoknak is vége lett. Aztán a szél alá forduló partról eltűnt a sóder, és egyre nehezebb lett a tolás. Tíz óra után leültem reggelizni egy partra sodort raklapra. Kellett is az erő, mert ezután több száz méteren át leszegett fejjel kellett tolnom a gépet a száraz homokban - aztán inkább visszatértem a parti kavicsra. A térkép egy murvautat ígért Harilaid édes vizű beltengere és a valódi tenger közé, és ez nagy örömömre csakhamar meg is lett. Aztán hirtelen elfogyott róla a murva - de itt már olyan közel voltam a félszigetcsúcshoz, hogy bízvást ledönthettem a bicajt, és a hasamba némi vizet aláküldve kiballaghattam odáig. Táblák jelezték az RMK nevű országos gyalogtúra-útvonalat, és terepjáró-nyomok is látszottak a bokáig érő homokban. Némi borókán kívül satnya fű és nád alkotta a növénytakarót. Böglyök és színes szárnyú szúrólegyek között hadonászva sétáltam tova, most már erőlködés nélkül. Egyre erősebb lett az az érzésem, hogy közvetlenül előttem fekszik a túra lélektani végállomása, vagyis az a hely, ahonnan már hazafelé tartok. Vagyis (kis túlzással élve) karnyújtásnyira vár rám a Cél, amiért jöttem. És tizenegy óra tájban már csakugyan nem maradt előttem tér: a félsziget újra elvékonyodott, és egy északra nyúló turzáskampóban végződött. De nem oda sétáltam ki, mert a nyugati parton állt álmaim világítótornya - benn a tengerben.

Kiipsaare világítótornya 1933-ban épült, akkor még jó száz méternyire benn a szárazföldön. Az volt a feladata, hogy a hajóknak jelezze az errefelé szélesen húzódó, tehát veszélyes zátonyokat. A tengermozgások azonban vészes ütemben morzsolgatták alóla a nyugati partot - egy 1955-ös fénykép alapján becsülve évente átlagosan két méterrel. A védősáv 1990-re elfogyott, és a torony a talapzatát ostromolni kezdő viharhullámok miatt egyik napról a másikra megbillent. A hatóság ekkorra már leszerelte az elektromos jelzőfényt, és azóta Kiipsaare tornya "nappali partjelző" néven szerepel a műtárgyak lajstromában. A megváltozott politikai helyzetben már a turisták is látogathatták ezt az egykor szovjet határőrizeti sávba tartozó területet, a tudósok között pedig változatos találgatások keletkeztek arról, vajon meddig bírja Harilaid ferde tornya a küzdelmet.

2007-ben a torony ferdesége 9-10 fokra rúgott, és mindenki a ledőlését jósolta. A viharok azonban nem egyszerű képződmények, melyeket medencében végzett kísérletekkel megbízhatóan lehetne leírni. A következő évben egy nagy vihar után a torony szinte függőleges helyzetbe billent vissza, és ilyen állapotban találtam most én is. Jóslatokat nehéz tenni, mert a viharok érkezési iránya, csapásereje, valamint a hullámverés és a parti áramlatok futása nehezen modellezhető.

E részletekről persze a túrán még mit sem tudtam. Csak egy elhagyatott romot láttam, egy ipari műemléket, egy turistákat csábítgató bájos szirént. A darázsderekú, mesebeli nevű Harilaid e torony képében lépett elém látható és meghódítható alakjában. Csak száz méternyi, békésen csobogó tengeren kellett hozzá átgázolnom. Megszorítottam hát szandálom szíjait, és óvatosan lépdelni kezdtem a hínáros köveken, fejem fölé tartva a nehéz fényképezőstáskát. A legmélyebb helyen a víz mellközépig ért.

A torony alsó betongyűrűjén lévő vasajtót avatott kezek lefeszegették, és a felhágáshoz két kötelet is rendszeresítettek a nyílásába: egyiket lábtartónak, másikat kapaszkodónak. (A torony magántulajdonban van, de a gazdája alkalmasint hallgatólag elnézi a dolgot, mert semmiféle belépést tiltó tábla nem harsogott a helyszínen. A jóval kijjebb talált nemzeti parki eligazító táblán annyi állt ezzel kapcsolatban, hogy a felmászás veszélyes.) Már csak arról kellett gondoskodnom, hogy mikor a lábamat beteszem a kengyelbe, és kapaszkodni kezdek, a táska ne lógjon bele a vízbe. Ehhez a legegyszerűbb lett volna magam előtt föltuszkolnom az ajtóba, de ez a művelet valószínűleg nehezen sikerült volna, ha nincs a toronynak óriási, korong alakú betontalapzata, melyre még a vízben fel tudtam hágni, és rajta a víz már csak térdig ért. Mintha egy jó lélek tudva rendezte volna így a körülményeket, hogy ezen a gyönyörű helyen ne kelljen megszakadnom az élményekért és a fényképekért. Hát így esett meg velem, hogy a túra felén túl merengő hangulatban homlokon csókoltam Harilaidot, a tenger leányát.

Annak rendje-módja szerint fölmásztam a tűrhető állapotú létrákon a felső szintre, ahol még megbízhatóan erős korlát mögül készíthettem sok fotót, filmet, és bámészkodhattam kedvemre. Elgyönyörködtem a vízen ringatózó sirályok csapatától környezett dagálysarkantyú kecses vonalaiban, és megpróbáltam minél tovább követni a kamerával is. Ezután az előbbi regényes módszerrel visszatértem a partra, a gopró-kamerával elcsattintva egy felvételt a gázolás közepén, melyen kivételesen rajta voltam én is. Úgy éreztem, ebben a barátságos zugban belefér a beszámolóba egy efféle lazább jelenet is.

Ezután egy romos, sasmadárral összegraffitizett épület mellett visszaballagtam a biciklihez, és közben megpróbáltam diktafonba mondani magamnak, miért éreztem tökéletesnek ezt a túranapot. Első közelítésben azért, mert itt végre el tudtam lazulni fizikailag, és nem erőltettem magamat városian pedáns állapotba. Például a homokkal beszennyeződött vizes szandálomat nem kezdtem el rázogatni, hiszen majd csak leszárad róla a homok, ha eljön az ideje. Ugyanezért nem zavartam el a lábamról az ott korzózó legyeket. Mélyebb elemzésben pedig azért, mert e napon lelkileg is el tudtam lazulni: fenntartások nélkül tudtam örülni mindennek, amivel találkoztam, és nem akartam feljavítani vagy időben tömörebbre szorítani, mint egyéb, főleg kultúrhelyeken szoktam. Így például nem törődtem a múló idővel. Ha elfogyott a murvaút, nem szentségeltem az időpazarlás miatt, hanem megfogtam a munka végét, és toltam derekasan a süppedékesen. Nem terveztem előre a napi menet részleteit sem, így nem idegeskedtem amiatt, hogy miről maradhatok le. Én, aki alapjában véve pedáns és puritán ember vagyok, ezúttal megengedtem magamnak, hogy laza délvidékiként, teljesítménykényszer nélkül élvezzem az életet, nagyvonalúan ráhagyva a tájra, hogy vezessen és hasson rám. Régen elmúlt az az idő, amikor hosszú túrán ilyen fesztelenül tudtam visszamosolyogni a legsivárabb felszínformára is. És ettől rögtön megszépült minden körülöttem.

Harmadszor: itt meg tudtam szabadulni a körülmények mérlegelésének, értékelésének (egyébként sokszor létfontosságú) lelki kényszerétől. Így tudtam elfogadni a túra részeként (és nem valami azon kívüli tényezőként, ami ellen haragosan harcolni kell) a rossz időjárást, a lassú haladást, az éhséget, fáradtságot, a küllőcseréket, a lefekvés körüli unalmas rutincselekvéseket. Éreztem, hogy ezek a kevéssé vonzó körülmények és tennivalók lendületes nagyvonalúságra, görcsmentes életigenlésre és befogadó lelkületre nevelnek engem. Természetesen nem úgy, mintha fölösleges volna az odafigyelés vagy a felszerelés tökéletesítése, hiszen ki tudna jó szívvel örülni egy olyan biciklinek, amit minden sarkon szerelni kell? Vagy egy szandálnak, amit minden harmadik reggel meg kell varrni, mint négy éve a lengyel túrán? Most viszont azt tanultam meg, hogy ha a magam részéről illendően felkészültem a túrára, akkor nem kell annak folyamán is teljesítménykényszerben vagy az ideális eredmény hajszolásában feszengenem, illetve a történteket a "mi fért volna bele?" típusú kérdések lándzsahegyeire ültetnem. - Bizonyára sok turistatársam számára e meggondolásaim banálisnak tűnnek, de ez csak azt mutatja, hogy őket kevésbé fenyegeti az Ideális Túra délibábja, csapdája vagy bálványa. Engem viszont menet közben sokszor elővesz az a csábítás, hogy ne éljem a túrát, hanem legyártsam - mintha már menet közben is a beszámolót kellene fogalmaznom. Holott e kettő két külön műfaj, és az utóbbi szolgálja az előbbit, nem fordítva. Ezt tudatosította bennem Harilaid az ő sokféle élményével.

A bicikli sem sietett: jámborul szunyókált ama homokpadnak döntve, ahol hagytam. Felnógattam, és negyedóra alatt visszajutottam a murvaútnak terepjáróval is járt szakaszára. Ez egy turistapihenőnél kezdődött, ahol kijelölt helyen sátrazni is lehetett. Egy plakáton valami gazdaforma ember mosolyogva figyelmeztette a erre járót valamire, nyilván hogy vigye magával a szemetét. E hely közelében megfürödtem a beltenger kiédesedett, ún. brakkvizében. Ahogy továbbgurultam dél felé, terepjáró platóján kapaszkodva fiatalok kisebb társasága jött szembe velem: alkalmasint a nemzeti park szervez így élménytúrákat vendégeinek.

A magánautókat egy újabb pihenőhelyen, a sorompó mögött kell hagyni. Innen egy másik, hosszabb gyalogösvény visz végig a nyugati parton, útba ejtve egy fókák látogatta földfokot és a beltenger elvezető csatornáját. A parkolóban most is állt néhány autó: családok érkeztek folyamatosan, és indultak el a hosszabb tanösvényen. Kisgyerekesek is voltak köztük. (A vidék nem kínál sem árnyékot, sem ivóvizet, ezért mindkettőről gondoskodni kell.) A lánctalpaktól elzötyögősített, széles murvaúton két óra körül jutottam vissza a tegnap útba ejtett laza csomópontba, ahol végre aszfaltra térhettem.

Meghitt, kedves, a verőfényben kissé álmos települések következtek. Kurevere elölről nyitott buszmegállójában az oldalsó ablakra fátyolfüggönyt is kifeszített egy figyelmes kéz. (Az ilyesmi a lakosoknak vagy a busztársaságnak a közösség iránti elkötelezettséget sugallja, és egy magyarnak már-már skandináv távlatokban látszik.) Kihelkonna temetője viszont cserbehagyott a maga "nem ivóvíz" feliratú ciszternájával. Vele szemben a tűzoltóságon angolul kértem vizet, némi élménybeszámolóval kísérve. A nemzeti park bemutatóhelyét meg sem kerestem, mert a belépős kultúrát másnapra akartam hagyni. Bevásároltam, többek között vécépapírt; a négy tekercs közül hármat a szemközti pihenőhely latrinájában hagytam.

Az utcákon csak néhány ember lézengett, így a következő társaságom a kihelkonnai Szent Mihály-templom gondnoknénije volt, aki először németül kezdett hozzám beszélni, aztán savanyú arcomat látva oroszul folytatta. Mindenáron rá akart venni, hogy hagyjam lent a böhöm kockatáskámat, de erre érthető okból nem álltam rá, és annak bizonyítékául, hogy elférek szűk helyen is, látványosan behúztam a hasamat. Nevetett, és lelkemre kötötte, hogy odafenn egyszerre csak egy ablakot nyissak ki a huzat miatt.

Magáról a templomról utólag tudtam meg, hogy bár a XIII. században épült, a tornya mindössze 1899-ből való, amit a bejárata fölötti kőtábla jelez. Egyebekben egy átlagos lutheránus templom képét mutatja, szolidan díszített gótikus belsővel, latin és német szereztetési igékkel a XVI. század végi oltárkép két oldalán. A szószéken 1604-es dátum. A mennyezet díszeit jelenleg is újítják, evégett sűrű gerendázat tölti ki a templomhajót.

A templom legegyedibb berendezése az 1805-ből való orgona, melyet 1848-ban és 1890-ben javítottak, de azóta több helyen kilyukadt, és szakszerű felújítására jelenleg is gyűjtenek. Az alapján latin felirat, mely az adományozókon kívül az építőmester, Johann Andreas Stein nevét és munkáját örökíti meg. Úgy láttam, üggyel-bajjal ma is használható, mert hátulról gépi fújtató csatlakozik hozzá.

Természetesen fölmásztam a toronyba is, melyben a hagyományos módon megszólaltatható két harang mellett néhány jeladásra való irányfényű lámpát találtam. Az ablaktáblák keményen rögzítve vannak a szél miatt, így a föltévedő turista sűrű félhomályban botladozhat, ha nincs kézilámpája. A néni valószínűleg attól óvott volna engem, hogy a gerendákon átesve beverjem a fejem valamibe. A kilátás eléggé közepes: az erdő lényegében eltakarja a partnak egyébként is eléggé távoli vonalát. Sokkal jobb rálátás adódik a városka ligeterdőben szétszórt, többségükben egy-kétszintes házaira.

A templomhoz Észtországban egyedülálló módon harangláb (1638) is tartozik, melynek belsejében finom árnyék ad enyhületet a felhevült vándornak. Korábban a toronyépítés drágasága miatt ez volt az elterjedt megoldás a szigeteken. A (nyilvánvalóan jóval későbbi) legenda más eredetet tulajdonít a kettős építésnek: mikor a régi időkben a templomnak helyet kerestek, az ördög minden éjjel eljött, és lerombolta az aznap rakott falakat. Ekkor a helyiek ökörszekérre rakták az alapköveket, hátha az állatok, amelyek fogékonyabbak a levegőbeli démonokra, biztonságos helyet találnak nekik. Meg is állapodtak a templom jelenlegi helyén, és hogy jól döntöttek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a templom mai napiglan is áll. - Ebből persze a mai hallgató mást is megtanulhat ismerni: az itteni lutheránus nép aktív démonhitét és az isteni jelekben való bizalmát.

Ezután erős ellenszélben toronyiránt megindultam Kuressaare felé. Alig tudtam 10 km/h fölé menni, és negyed hétkor Kärlában csak futólag fotóztam le a robusztus Mária Magdolna-templomot. Ennek külseje a XIX. századi újjáépítés nyomán klasszicista, de elődje, mely tűzvész áldozata lett, jóval korábban épült. A jó állapotú beltérben hetente tartanak istentiszteletet, a gondnok telefonon elérhető.

Ookivi (vándorkő)

Kuressaare határában egy régi kőhíd vonta magára figyelmemet. A nyugvó Nap fényében különösen barátságos hangulatot árasztott. Építésekor, 1820 körül ez volt Észtország leghosszabb hídja (105 méter). Elődje, melyet egy 1650-es említésből ismerünk, fából készült, és azt is "hosszú hídnak" nevezték. Ezt a mostanit rendszeresen javítgatják, jégtörő bakjai és pillértámaszai is utólag kerültek rá. A második világháborúban megrongálódott, és utána öt sérült ívét felfalazták illetve feltöltötték földdel. Ma is tart a felújítása, és mint a képen is látszik, két szekér könnyedén elmegy rajta egymás mellett.

Kuressaare pezsgő üdülőváros sok látnivalóval, melyek közül ma csak megfelelő fekvésű paloták homlokzatait igyekeztem lefotózni illetve lefilmezni a vörös alkonyfényben. A többségükben valószínűleg külföldi vendégek a teraszokon, kerthelyiségekben, udvarokban üldögéltek italukat szürcsölgetve a langyos alkonyatban.

Ezután kilátogattam a tengerparton lévő erődbe, amelyet másnapi célul tűztem ugyan ki, de bizonyos helyzetekből mégis inkább ma volt érdemes lefotóznom. Itt is sokan andalogtak (babakocsival vagy anélkül), bicikliztek vagy gördeszkáztak az utcán. Sõrve felé, kerékpárúton hagytam el a várost; lefekvés előtt még alkalmam nyílt négy küllőt kicserélni - úgy, hogy meghúzáskor egy újabb küllő elpattant. Ez utóbbit már nyugton hagytam, így is nagyon sok időm elment vele. A célt, ti. hogy kivárjam a sötétedést, és ne kerüljek túl messzire a várostól, már így is elértem.

A főút mellett harmadik próbálkozásra találtam egy alható helyet - árkokkal szabdalt, lecsapolt fenyves-nyíresben, egy kifordult fa gyökértányérja mögött. Sátorverés közben lábon csípett egy darázs: mint kiderült, a gyökerek közt volt az odújuk. Lódarazsak esetén lélekszakadva menekültem volna a sátorba, így viszont vigyorogva köszöntöttem a szomszédokat. Zuhanyzás után elfészkelődtem odabenn, a naplóírást másnapra hagyva, tudván, hogy az erődmúzeum csak tízkor nyit. Hajnalban egy őz bóklászott erre, majd nagyot vakkantva megugrott. Kellemes nap és csöndes éjszaka volt.