Visegrádi-hegység, Pilis
kerékpártúra, 2014. május 2-3.

Ezt a túrát egy régóta húzódó másik helyett teljesítettem, hogy legalább kimozduljak itthonról, míg a kiszemelt társak az ügyes-bajos dolgaikat intézik. A hirtelen indulás és az esőt ígérő előrejelzések okán a közeli Visegrádi-hegységet választottam, ahonnan a második napon át kívántam hatolni a Pilisbe. Sajnos az eső meghiúsította az igényes befejezést, így Klastrompusztáról nem mehettem tovább a Pilis-tető alatt, hanem a legrövidebb úton, a 10-esen zuhogó esőben hazatértem.

Felszerelésem most kiegészült egy sisakkamerával, olyannyira, hogy a fényképek értékelhető hányadát ezzel készítettem, minthogy a Canont benn hagytam az iskolában. Az óriási látószög miatt a vonalak nagyon görbére sikeredtek, és ez a "hordótorzítás" még az alapos körbevágás után is zavaró lehet. Az agydinamós első kereket raktam fel a biciklire, hogy a sisakkamera akkuit tölteni tudjam menet közben. Élelemként zsömle, kolbász, tojás és majonéz került sorra, nagy mennyiségű retekkel és erős paprikával.

Szentendréig az "alsó", vagyis a Dunához közeli kerékpárúton haladtam. Dolgozott rendesen a gopró, így beszámolót ennek felvételeivel tudom élénkíteni. Ezek maximum tízpercesek, és a Youtube alaposan lerontotta őket, de így legalább akadozás nélkül megnézhetők a legtöbb otthoni számítógépen is.

Útifilm: Megyeri híd, Luppa-sziget, Szentendre

Szentendréről a skanzen mellett fölkaptattam a dömörkapui elágazásba, és ott hoirtelen ötlettől sakallva lefelé folytattam utamat. Több iskolás csoport kirándul vala arrafelé biciklivel, gondos kísérők keze által szépen felmellényesítve és -sisakosítva. Derekasan nyomták a pedált, és csak a nyeregből kiállva tudtam lassan előzgetni őket. Így értem el a Prédikálószék felé ágazó murvautat, melyen jórészt - feltoltam a járgányt. (Sajnos a tél folyamán bekoszosodott és üzemképtelenné vált első váltót még nem mosogattam ki a szutyokból.)

Útifilm: Dömör-kapu, Prédikálószék, Vadálló-kövek

Itt józan belátással először kikötöttem bicajomat egy fához, aztán a jelentős számú gyalogos trista szeme láttára elkezdtem lefelé ballagni a csodás szerköveken. Itt jártam már egyszer kerékpárral, de akkor nem volt ekkora csomagom, másrészt a sisakkamera is arra hívogatott, hogy a már lefényképezett sziklákat próbáljam meg más megközelítésben tekinteni. A gopró óriási látótere itt nagyon alkalmasan jött segítségemre, mert tudvalevő dolog, hogy alapjáraton ez a masina nem mutatja a képet, amit éppen fölvesz. Utólag megítélve már látom, hogy némiképp alácéloztam a témáknak, de az eredmény összességében nem rossz. Az itt készített felvételeket tanulási munkadaraboknak tekintem a nyári nagy túrához, ahol már sokkal nagyobb tétje lesz a kamerázásnak.

Miután így kigyönyörködtem és -viháncoltam magam az andezitsziklákon, visszabattyogtam a biciklihez, és a fokozatosan erősödő szélben elkezdtem lefelé ereszteni ugyanott, azazhogy inkább a legbiztonságosabb úton. Az ilyen mulatsághoz jó lélekjelenlét és technika szükséges, meg persze hogy a bicikli hátul is vigyen terhet, különben könnyen felborulhat. A fenyegető zápor elől sietve vonultak le a hegyről kicsik és nagyok, de akik nem siettek nagyon, láthatták, milyen látvánnyal jár egy nehézsúlyú ember és hasonló paripája, amint a nem rájuk szabott terepen egymást kiegészítve csörtetnek lefelé. Ugyanis a fék ütemes meghúzása, majd elengedése szükség esetén nagyon is szilárd támaszt képez a bicikli kereke alatt, melyre számítani lehet, ha a cipőnk megcsúszik. Mindazonáltal ezt a mutatványt senkinek nem ajánlom, mert ha valaki elegendő gyakorlat vagy technikai jártasság nélkül kísérli meg, akkor könnyen kifordulhat a bokája, vagy csúnyán összehorzsolhatja magát a lejtő morzsolódó szakaszain - nem is beszélve a meredek sziklafelszínen való lehempergésről, amely akár halállal is járhat.

Így sodródtam le a Szőke-forrás-völgybe, ahol először ivóvizet reméltem, de a Kaincz-forrás elapadt (vagy befogták), így kénytelen lettem legurulni a Vad-fa-ló büféhez, és egy hatszázötven forintos hamburger mellé kérni két kulacs vizet. Ezután föltekertem a Lukács-árok sárga jelzésének kijáratáig, és a padoknál behabzsoltam a nálam lévő maradék banánt, mintegy másfél kilót. Aztán idekötöttem a biciklit is, és az aszfalton fölsétáltam a Rám-szakadék bejáratához. Tudvalevő ugyanis, hogy pár éve ez utóbbit egyirányúsították, azaz csak alulról szabad végigmenni rajta - ahogy az pl. a Szlovák paradicsom szurdoktúráin is szokás.

Útifilm: Rám-szakadék, Lukács-árok, Dömös

A Rám-szakadékon már nem a régi, bajlódós láncok, hanem újmódi, kényelmes lépcsők, létrák és korlátok segítségével lehet feltalpalni. Forgott is a kezemben és fejemen a kamera, nem győztem betelni a látvánnyal, hiszen - ha jól emlékszem - 1994 óta nem jártam itt. Pár ember lefelé botorkált a sárban, őket igazán sajnáltam, de főleg amiatt, hogy a hanyattesés veszélye miatt lassan, óvatosan kellett lépkedniük, míg én fölfelé lendületből beletrappoltam a kisvízbe, tudva, hogy erős, cipőformájú szandálomban minden alkatrész műanyag, ezért a víz nem árt neki.

A Árpádvár nevű hegy déli lejtőjén ért véget a szurdok, és kicsivel odébb turistapihenő várta a fáradt vándorokat. Elbeszélgettem az ott pihenő fiatalokkal a gopró műszaki jellemzőiről, aztán ráfordultam a sárgára, amely a Lukács-árkon volt engem leviendő. Ez szelídebb és könnyen járható utat kínál nagyjából a kiindulási pontra, így nem csoda, hogy az ugyanerre futó zöld körtúrajelzést is itt vezették vissza a Szőke-forrás-völgybe.

A nap már megvénhedett, ezért hálószobának való helyet kezdtem keresni. Legurultam a Dunához, annak is a térképen "volt hajóállomás" nevű partszakaszához, ahol egy csonka, bokrokkal erősen körbenőtt felhajtó kínált lejárást. Az egyik oldalán lebocsátkoztam, majd a folyó felőli homloka alatt átcsusszanva a túloldali, lejárástalan partszakaszra is áthámoztam magam egy több éves fa ágbogai között. Száz méterrel odébb finom fiatalos füzes lengett a parton, azok közé vertem sátrat. Ezután a Dunában egy jót csobbantam, mialatt átfutott fölöttem egy röpke zápor.

Másnap reggel Dömösön megreggeliztem, bevásároltam, aztán átmentem Pilismarótra, hogy a Malom-völgyön fölkaptatva újra szintet nyerjek újabb látnivalók felé. Először a Hoffmann-fogadót ejtettem útba, amely a turistaság fénykorából, a XX. század elejéről származik, és többszöri átépítés után most rendezvényekre kibérelhető, őrzött hegyi szállóként üzemel.

Ezután a pálos kolostor romját érintve Pilisszentlélekre gurultam le, hogy azzal a lendülettel felharántoljak a Fekete-hegy oldalába a zöld kereszten - jórészt tolva. A Sasfészek turistaházat nem látogattam meg, hanem valahol alatta elköltöttem ebédemet egy alkalmas magasságban keresztbe dőlt fa törzsén. Egy lélek se járt arra.

Az út lejtőbe váltott, úgyhogy idővel le is kellett szállnom. Az erdő egy ponton ligetessé vált, sziklahomlokok tűntek elő, és azon kaptam magam, hogy a biciklit megkötve már rajtuk ugrálok kilátást keresve. Felbaktattam a Kétágú-hegy keleti villaágára, majd vissza, és végül leereszkedtem a meredek sziklatorkon.

Itt a terep megnyílt, és ahogy balra fordultam, szembejött néhány kéktúrás csoport. A jelzésen diadalmasan lépdeltem el a sziklacsoportokkal ékes hegy orcája előtt, és igyekeztem fejkamerámmal minél többet befogni belőle - sajnos a hegy teteje nemegyszer lemaradt a fényképekről.

Útifilm: Dömös, Pilisszentlélek, Kétágú-hegy, Tündér-barlang (a videón lévő dátum hibás)

Mikor Klastrompuszta környékére értem, már nagyon dörgött fölöttem az ég, ezért gyors döntéssel megkötöttem a bicajt egy sorompónál, és a hasonló nevű szakadékból nyíló Tündér-barlang felé kezdtem kaptatni a száraz tölgyesben. Sokadik próbálkozásra végre megtaláltam: nehezen megközelíthető, sasbércjellegű szintlépcsőktől védett üregecske ez, amit ennélfogva nem is igen reklámoznak a turistakalauzok, hiszen a fel- vagy lemászási próbálkozások veszélyesek lehetnek.

A barlang becserkészése után gyorsan visszatértem a biciklihez, és átrúgtattam a nagyréten lévő turistapihenőhöz. Az egyre jobban nekieredő esőben néhány család próbálta életben tartani a tábortüzét, miközben a gyerekekben a hintázás öröme, a férfiakban a sör tartotta a lelket. Megvacsoráztam, majd tolni kezdtem a gépet a Péter-fa felé. Az itt készített goprós fényképek a fényszűke miatt igen csapnivalók lettek, de a fényképező elázását nem mertem kockáztatni.

Mire végére értem az emelkedőnek, és ráfordulhattam volna a Pilis-tető déli lábánál futó sárga jelzésnek, az eső annyira feláztatta a talajt, hogy le kellett mondanom a - kényszerűen gyalogos - átvágásról. Ehelyett nagyot sóhajtva legurultam Kesztölcre, és onnan a 10-es úton hazaszáguldottam.

Útifilm: Gurulás a 10-es úton a Kopár-csárdától Aquincumig