3. nap: X. 30. (sze) 700 - 1645

10 km (gy)

Videó

Hajnali négykor elkezdett esni, és fél hatig abba se hagyta. Úgy látszik egy átvonuló felhősáv lehetett, mert hirtelen maradt abba. Kis ködöt hagyott maga után, és a titokban remélt pirkadatot is meghiúsította. A sátor tűrhetően megszáradt, mire bekebeleztem zsírba mártogatott kenyérrel erősített töltöttkáposzta-reggelimet, majd csöndben elindultam.

A széles, de jelzetlen földút egy erdei csomópontba tartott, ahol a fák közé ácsolt rozoga vadles nyújtott kedvező harcálláspontot fényképezésre és filmezésre. Ezután érzésre indultam el az egyik tovavezető úton, és hamarosan egy irtásréten találtam magam.

Máskor rendszeresen látogatott, de most néptelen vadászház fogadott. A szérűn répa, retek, rothadt alma, törköly volt szétszórva csalinak, oldalról leshely szolgált az etetőre járó vadak elejtésére. Kicsit hátrébb szúcsapda és szénatároló tette teljessé a képet. Azaz csak majdnem teljessé, mert a zsákrét szájánál kínálta friss vizét egy fedett kútforma forrás. Nosza, kétliternyi vizemet kipótoltam belőle, azzal tovanoszogattam paripámat. (Ekkor vettem észre, hogy a tövénél leszakadt a hátsó sárhányó, de szerencsére megállt a helyén, és alig súrlódott.)

Az eddig erős utat kénytelen lettem elhagyni a kívánt északi irány kedvéért. Térképem ugyanis azt ígérte, hogy errefelé fog találkozni a piros és a kék jelzés, melyekre mint felfogóhálóra rábíztam magam. Egy ideig mindenféle kanyargó szekérutakon törtem előre és fölfelé, és ugyan továbbra sem tudtam, merre járok, de ez egyáltalán nem zavart. (Valószínűleg nem egyhamar fognak rábeszélni GPS-vásárlásra.) Aztán megláttam egy észak felől szembejövő patakot, amely kivezetett a felsőhrapkovai rétre. Itt néhány időszakosan lakott ház található, de a terület inkább védett lápréti növényeiről nevezetes. Én a borókafenyőn és a szőrfűn kívül csak a légyölő galócát ismertem föl, és hogy érzékelhető legyen a nagysága, mellétettem az új mobiltelefonomat.

A ködben nem volt módom tájképeket készíteni, így megmaradtam a kisebb, közelibb témáknál. Valahonnan egy traktor bőgése szállt felém, de a ködben nem lehetett megállapítani, milyen messziről. Egy rövid, meredek parton kellett felülkerekednem, hogy elérjem a közelben kanyargó dózerutat, amelyen haladhatott. Azonnal le is dőltem egy rönkrakásra reggelizni, mert innentől már biztosra vettem, hogy csinált út visz a hegytetőig.

Lassan tisztult a látkép, ahogy kijutottam az eddigi egyöntetű felhőből, mely ezután tőlem jobbra, a völgy mélyén húzódott föl-le a széljárásnak megfelelően. A homlokom sem izzadt már annyira.

Iménti reményem viszont csúful cserbenhagyott, mert ezt az utat csak a favágók használták, akik a bal felőli hegyoldalt éppen nagy berregéssel irtják vala. Ettől persze rőzsetorlaszok keletkeztek az útban. A legnagyobbon át három percig rángattam a bicajt, és még rám is rogyott, de szerencsére a sűrűben ötven méterre dolgozó favágók nem látták.

Jobbra egyre jobban lemélyült a szakadék, az út használható, fölfelé tartó ága pedig hamarosan elhalt a Gyetvai-patak összeszűkülő völgye fölött. Nem úgy halt el, ahogy a tisztességes utak: nem szakadt két-három gyalogúttá, és benőtt folytatást se bocsátott ki magából. Egyszerűen megszakadt a hegyoldalban, azaz néhány törmelékrakásban végződött, mely mögött hirtelen rámvicsorgott egy keresztben haladó kőfolyás.

Azonnal leültem a kövekre, és megettem egy fél csokit. Miközben ide-oda tekingettem és filmeztem, be kellett látnom, hogy a tegnapi cipelés után ma is derekas munkára van kilátás, csakhogy jó lett volna tudni, merre. Egyszersmind ésszerűbbre cseréltem a túratervemet, azaz lemondtam a Nagy-Fátráról, és elhatároztam, hogy a holnapot is e hegységben töltöm. Most pedig gépemet rézsútosan kezdtem tolni hátra- és fölfelé az avarlepte oldalban, sűrűn meg-megállva. Egy ilyen megállás során egy kiló szürke tölcsérgombát szedtem, és máris jó kedvem kerekedett. Egy kulisszásan lekopasztott területen gyalogútba ütköztem, melyben szívrepesve ismertem fel a piros jelzést.

Erős kaptatón küzdöttem fel magam az Elő-Polyána nyugatra szökkenő gerincszakasza alatt futó bazaltszórásos útig. Itt vizet is tudtam venni. Az út egy sorompó után beletorkollott a Polyánára vivő aszfaltútba, melyen ezután kényelmesen feltoltam bicajomat. Itt találkoztam két cseh gyalogossal és egy lengyel hegyimentőfélével, akit német juhászkutyája kísért.

A hegyi szálló büféjében elég drágán, tíz euróért vettem tíz mogyorós és ugyanennyi kávés nápolyit, de a lélektani hatás kedvéért mindegyik papírban kettő volt. Kenyér vagy zsömle nem akadt. Beszélgettünk a büféshölggyel. Egy ideig haboztam, ne vegyek-e a hely jellemzéséül egy könyvet, de csak egy termékeny vadászíró hatkötetes elbeszélésgyűjteménye kínálkozott ilyen célra, darabja tizenhárom pénzért. Ennyire már én se vagyok kultúrsznob, mormogtam magamban, miután beleolvastam, köszöntem és távoztam.

A kékkel egyesült piros jelzés egy kis kaptatóval fölvitt a szovjet katonákkal vállvetve harcoló szlovák partizánok emlékművéhez. (A tábla szerint az Alekszandr Nyevszkij és a Szlávok Felszabadításáért nevű brigádok tevékenykedtek itt. Hősi halottaik emlékét őrzi a jól megtermett obeliszk.) Az ösvény a szelídebben emelkedő sípályát keresztezve tocsogókhoz vezetett. Egy mindent tiltó tábla sejteni engedte, hogy az ötödfokú természeti védettségű területen a gatyát is leperlik rólam, ha itt kapnak.

Szerencsére olyan jeles és látogatott vidék ez a Hátsó-Polyána, hogy a fadőlések miatt járhatatlanná vált gerincutat a fűrészes brigád frissiben meg szokta tisztítani, mégpedig olyan széles darabok kivágásával, melyeken egy csomagos bicikli is átfér. Ottjártam tanúja két szemből bandukoló gyalogos volt: vidáman rámköszöntek, némi elismeréssel a hangjukban. (Nem erdészek voltak.)

Négy órakor érkeztem meg az 1458 méteres Polyánára. A kellemesen hűvös (+5 fokos), tiszta levegőben messzire elláttam, bár a fák a legtöbb irányban eltakarták a szomszédos és távolibb gerinceket. A csúcskönyvből csak szemelvényeket fotóztam ki, köztük az itt látható magyar bejegyzést, meg alatta egy szlovák nyelvűt, mely látványos férfi felsőtesteket tartalmazott, és így szólt: "Itt járt három halicsi legény. Iderajzoltuk magunkat - reméljük, a női szemek nagy örömére."

A szállótól idáig egy merő rángatás volt az út, de nagyon megérte. Bekebeleztem egy csúcs-csokit, és már csak a hálószobát kellett megkeresnem. Lejjebb mentem a csúcs közeléből, ahová várhatóan kevesebb üdülővendég fog reggel elbattyogni, és egy dőlt fenyő fedezékében bizakodva kitértem a keskeny gerinc pereméig.

Hogy időt nyerjek, este a sátor előterében főztem meg a tojásos gombapörköltöt, mit sem törődve a medveveszéllyel. A kissé már öregecske kenyérrel együtt ez szolgált másnapi fő eledelemül, így nem sajnáltam belőle a kolbászt és libazsírt sem. De mikor elkészült, a biztonság kedvéért kivittem a bicaj elülső csomagtáskájába, melyet előzékenyen nyitva is hagytam, hogy még véletlenül se a sátorba köszönjön be a mackó koma, ha netán erre veti a jódolga.