2. nap: X. 29. (k) 7⁰⁰ - 18⁴⁵
Érsekvadkert - Balassagyarmat - Tótgyarmat - Szénavár - Szarvaspatak - Végleshuta - Gyetva
100 km

Videó
Útifilm: Balassagyarmattól Szénavárig
Szénavártól Gyetváig

Kitett fekhelyem miatt korán keltem, hamar lebontottam a sátrat. A napot a magammal hozott kisvödörből fogyasztott töltött káposztával indítottam. Beraktam az agydinamós töltőbe a ceruzaakkukat, s ezután az egész menet során derekasan világított a kis piros jelzőfény.

Balassagyarmaton feltöltöttem a telefonom egyenlegét, ötven eurót váltottam, majd átbuktam a határon. Nagykürtös és Kékkő mellett fénykép nélkül haladtam el, lendületből ráváltva a Szénaváron át Dobronyára átkötő panorámaútra, amely a Jávoros-hegységben eredő számos patak miatt hullámosnak volt kialakítva. Sajnos egy rossz mozdulat nyomán bekapcsolódhatott a gopró távirányító-funkciója, amitől hamarosan kimerült a telepe. Mikor észrevettem, hogy nem akar megállni a felvétel, vadul nyomkodni kezdtem, de nem tért vissza alaphelyzetbe Ez olyan hibaforrás volt, amit ezután figyelembe kellett vennem. Még volt egy friss akkum, de a nap folyamán az is elvesztette szuflája jó részét. Szerencsére ezután napokig nem kellett gurulós felvételeket készítenem, így a töltést elhalaszthattam a hazaútig.

A lesti lőtér az egész jobb kéz felőli útmelléket elfoglalta, arra nem tudtam átvágni. Egy nagydarab, mezes kerékpáros ugyan behatolt oda, miután engem megelőzött és köszönt, de tíz perc múlva már egy másik dűlőúton tért vissza az országútra. Alkalmasint visszazavarták, vagy csak nagydolgozni ment be. Egyébként számos tábla riogatta az arra járókat lelövetéssel, megbírságoltatással és más effélével.

Egy erős, nyílegyenes lejtőn gurultam éppen nagy lendülettel, mikor a ragyás úton ugráló kosárból tokostul kiugrott az országtérkép, benne más holmikkal. Megálltam és elkezdtem feléje baktatni, de már késő volt. Egy kevéssel mögöttem száguldó kamion szívbajosság nélkül áthajtott rajta. Csak úgy röpködtek jobbra-balra a műanyagfoszlányok, szinte fölnevettem a látványon. Odaérve már lehervadt a mosoly a képemről, mert megláttam, hogy az országatlasz spirálozása elferdült, és a Polyána-térkép tokja is ripityára esett szét. Szerencsére a kisebb, egyedül vízhatlan térképtartó fólia nem lyukadt ki, aminek nagyon örültem, mert több ezer forintért vettem vala egy hegyisport-boltban. Ettől fogva a nagy térképtok szíját mindig átfűztem valamelyik gumipókon.

Örömvölgyön (Zábava) letértem a panorámaútról, és kisvártatva betértem egy kis kőfejtőbe Szarvaspatakon (Zaježová). Itt lefilmeztem a látványos, porló falat és a kis nádas tavat. Volt a közelben egy fóliaágyban kialakított víztároló is, meg egy élelmiszerbolt, de még nem éreztem szükségét, hogy betérjek. Ehelyett kapaszkodni kezdtem az utolsó jelentős emelkedőn, a véglesi tanyák között. Festői tájon, sok útifilmmel gazdagodva értem le a szalatnai irtványokhoz (Slatinské Lázy), és ott újfent találtam egy kisboltot. Itt már nem volt friss kenyér, de ingyen megkaptam a tegnapit is, mivel megvettem az utolsó négy petyhüdt kiflit és egy rakás nagy csokit.

Egy édes sárga almát termő fa meglátogatása után lassan leértem a Szalatna folyó völgyébe, melyben a mai utolsó város, Gyetva is fekszik. Az ég ábrázata aranyszínű napsütéstől kísérve igen gyorsan átfordult kékes alkonyatba. Bevásárolnom már nem kellett, csak vizet vennem. E végre a híres festett feszületekkel ékes temetőt szemeltem ki. Az ófaluban hangosbemondó hívta a népet eligazításra a telkek rendben tartása irányában, és ajánlgatott nekik spanyoltánc-tanfolyamot. Egy hirtelen kaptatóval jutottam el a temetőbe, ahol a Mindenszentek közelgő ünnepének jegyében számos ember sürgött szép ruhában. Magam is felhúztam a hosszúnadrágot, kezembe kaptam a fényképezőt, és igyekeztem megtalálni odabenn a vízcsapot. Láttam néhány Sekerešt és számos egyéb szlovákosan írt magyar nevű embert a sírköveken. Közbe-közbe kéjesen fényképeztem a csakugyan mutatós feszületeket.

Ezeket a helyi népművészek sötét alapra vésett, majd élénk színekkel festett mértani vagy növényi mintákkal díszítették, és az általános igénynek megfelelően vagy fejfának, vagy út menti keresztnek alkalmazták. Az utóbbi időben azonban egyre többen tértek át a sírkőre, ezért a festett fakeresztek egyre jobban elöregedtek. Állagmegóvásukat és esetleges műemléki célú összegyűjtésüket a város vállalta magára, együttműködve különféle kulturális egyesületekkel, a műemlékfelügyelettel és nem utolsósorban a gyetvai művésztelep alkotóival. Az összegyűjtött feszületeket 2000-től a temető melletti kálváriadombon ki is állították. Én ezt a gyűjteményt a beállt sötétség miatt nem jártam be, hanem miután megleltem a vízcsapot (a temetőn kívül van, a dombtetőn végigfutó aszfaltút felső pontja közelében), minden kulacsomat megtöltve nekivágtam a nap utolsó erőpróbáját jelentő kaptatónak.

Gyetva egyik szélső telepére, az üvegművességre utaló nevű, 670 méteren fekvő Skliarovóra még aszfalton kaptathattam fel. Innen a kék jelzésen indultam el északra, de a sötétben erőltetett lámpátlan tolás során valószínűleg letévedtem róla, és csakhamar egy gyalogösvény-erősségű zsákutcában találtam magam, előttem egy kutyaugatással riogató, maga elé világító hegyi tanyával. Szerencsére az ebek meg voltak kötve, így sikerült észrevétlenül felkínlódnom a nehézkesen mozgó Szemest néhány tereplépcsőn, hogy aztán visszavonuló-irányban keveredjem egyre magasabbra - és újabb tanyák közé. Magamban morogva, szemüvegemet és homlokomat törölgetve, egyre jobban nekivetkőzve lihegtem a langyos októberi estében, és igyekeztem messziről kisütni, melyik tanyában laknak, illetve melyikben van kutya, mert azt el kellett kerülni. Így vergődtem át egy frissen trágyázott szántón, majd valami bokros mezsgyén, innen egy friss szántáson. Két támpontom volt: minél magasabbra kell jutnom, és lehetőleg erdőbe.

Még harminc méteren át szúrós dzsindzsában kellett tolnom, de ezután az Isten irgalma kerített alám egy erős murvautat. Ez aztán elvitt néhány újabb tanya és autó mellett, és eljuttatott az áhított erdőbe. Úgy véltem, hogy a kaldéraperemen járhatok, olyan éles gerincfélére lyukadtam ki. Viszont fogalmam sem volt arról, hogy pontosan hol is lehetek. Csak másnap délután tudtam ezt úgy-ahogy behatárolni: valahol a Pôdik nevű kis hegytől északnyugatra, félúton a Polyána csúcsa felé villaszerűen összefutó kék és piros jelzés között. Egy kis teraszon vertem sátrat, az avar fedte földúttól harminc méterre. Hajszappanozás nélkül, kevés vízből zuhanyoztam, készítettem néhány rossz képet a város fényeiről, majd a közelgő szemerkélés elől a sátorba menekültem. Még kijavítottam egy csomag dolgozatot, de ezzel elfogyott a mára való erőm, és a kellemes hűvösben lassan elszenderültem.